A legtöbb országban, ha munkád közben elalszol, el is bocsájthatnak.

Japánban azonban a hivatalban elszundizni szokásos, és kulturálisan elfogadott. A tény az, hogy ezt gyakran a szolgalmasság jelének veszik, nyilvánvaló, hogy a kimerülésig hajtottad magadat.

Van is rá egy szó: „inemuri”. Gyakran úgy fordítják: „szolgálatban alvás”, de Brigitte Steger szerint, aki senior előadó a Downing College Cambridge Egyetem Japán tanszékén, és aki egy könyvet írt a tárgyról, a jobb fordítása így hangzana: „alvás a jelenben”.

Ez, mondja, megközelíti a japánok értelmezését az időről, miszerint lehetséges több dolgot is egyszerre csinálni, bár alacsonyabb intenzitással. Szóval jelen lehetsz azon az unalmas eladási értekezleten miközben álmodozol egy nyári vakációról.

Dr Steger szerint az inemuri a leggyakoribb a rangosabb értelmiségi foglakozásoknál. A kezdő értelmiségiek igyekeznek mindig ébereknek mutatkozni, hogy energetikus fényben tünjenek, és akik a futószalag mellett dolgoznak, el nem alhatnak.

Az inemuri mindkét nem szokása, de a nőket gyakrabban kritizálják, főleg ha olyan pozícióban alszanak, ami nem méltó hozzájuk, folytatta dr Steger.

Az inemuri már legalább 1000 éve létezik Japánban és nemcsak a munkahelyen. Az emberek elszundíthatnak az áruházakban, a kávéházakban, éttermekben, de még egy alkalmas helyen, a városi járdákon is.

A nyilvános alvás különösen gyakori az elővárosi vonatokon. Függetlenül attól, hogy mekkora a tömeg, ezek gyakran de facto hálószobákká válnak. Segít az, hogy Japánban a bűnesetek gyakorisága nagyon alacsony.

„Ha elalszol a HÉV-en, nagyon ritka hogy valaki ki akarna rabolni” - mondta Theodore C. Bestor, aki szociál antropológus a Harvard Egyetemen.

Ha szociális szituációkban elszundítasz, még jó hatással is lehet a státuszodra. Dr Steger elmesélte, hogy egy étteremben egy társasági vacsoránál, egy kolléganőjének a barátja elaludt. A vendégek elismerően nyilatkoztak a barát ”úri viselkedéséről” – ahelyett hogy elment volna, inkább itt aludt.

Az inemuri íratlan szabálya hogy kompakt módon alszol, „anélkül hogy a neked szánt helyen túl terjeszkednél. Ha elnyújtózkodsz a konferencia asztal alatt, vagy elfoglalsz egypár ülést a vonaton, ha a padon elterülsz” - mondta, az bírálatot vonna maga után, mert az szociálisan bomlasztó.

Dr Steger kimutatta, hogy a behunyt szemek nem feltétlenül egyenlő a világ kizárásával: Egy társaságban bezárhatod szemeidet csupán azért, hogy egy kis privát szférát létesíts magadnak.

Ez lehet az oka, hogy az inemuri kihalófélben van Japánban. Napjainkban az okos telefonok a privát világba tudnak vinni, nyitott szemmel.

PS

1          A fenti írás a New York Times Magazin 2017 január 8. számában jelent meg. A szerző Bryant Rousseau

2          Az eredeti cikk itt található: https://www.nytimes.com/2016/12/16/world/what-in-the-world/japan-inemuri-public-sleeping.html

3          Köszönet barátomnak fordításom átfésüléséért.

A Colchauga Völgy Chile egyik ismertebb bortermelő vidéke. Délre, két órányira fekszik a fővárostól, Santiagótól. Mivel mi távolsági busszal jöttünk, kissé több időbe tellett, de Szilveszter napján, délután 3 órakor megérkeztünk egy Santa Cruz nevű kisvárosba, az ottani busz állomás zűrzavarába.

Kimentem a főutcára a taxi helyzetet felmérendő, és láttam nem kell aggódni, volt választék bőven.

Hotelunk a városkán kívül volt, egy szőlészet kellős közepében. Odamentünk egy idősebb taxishoz, kérdeztem „Quanta?” és mutattam a címet. Mondta „due mille”, kétezer peso, ami 6 amerikai dollár megfelelője. Jó árnak tűnt, beszálltunk és 20 perc múlva megérkeztünk hotelunkhoz. Két kutya üdvözölt a portán, nagy barátságosan. Rocky, egy farkas kutya fajta, és Cézár, egy ír szetter szerű.

Három napra voltunk bejelentkezve.

A hotel ranch stílusban épült, kb. 40 szobával, két emeleten. A szobák mind a szőlőkre néztek és a távoli havas hegyekre. A nagy kertben volt egy medence is, bent szép közös termek reggelire, borkóstolásra. A hotel mögött a szőlő, a Laura Hartwig bortermelő céghez tartozott, egyike a 10-nek, akik itt ismertek. http://www.10best.com/interests/college-life/chile/santiago/10-must-visit-vineyards-around-chiles-colchagua-valley/

A szőlők között kényelmesen el lehetett sétálni a borászathoz, de az új évi ünnepek miatt minden be volt zárva. Csönd és a nyugalom vett körül. Madarak csipogtak, méhek dolgoztak nekik nincsen ünnep.

Két étterem is volt séta közelben. Az egyikbe foglalásunk volt aznap vacsorára, este 10-kor a Szilvesztert ünnepelendő. A séta után visszamentünk a hotelhoz egy kis borkóstolóra. A legismertebb itteni borfajta a vörös Carménere, ami egyike a 6 eredeti Bordó szőlőfajtának, de ez ott 1867-ben egy phyllorexia járványban kipusztult, míg itt Chilében nem. 1998-ig tartott, míg a Chileiek rájöttek arra, hogy mennyire keresett ez a bor, és mára a világon ennek a fűszeres testes vörösbornak majdhogynem egyedüli termelői lettek. 

A borkostolásnál egy fiatalember tüsténkedett, hozott sajtot, mert éhesek voltunk, mesélte több évig élt Kaliforniában, amikor említettük kivételesen jó angolját.

A kóstolás után nem volt mit tenni, mint a medencéhez menni és ott a késő délutáni kellemes időben lebzselni. Déltájban vigyázni kell, a nap magas szögben süt, könnyen le lehet égni.

Este 10-re besötétedett, és a szőlők között elbandukoltunk az étteremhez. Ez, és a hozzá tartozó kerthelység tele volt vendégekkel, jó hogy asztalt foglaltunk. Egy nagyszerű 5 fogásos vacsorát szolgáltak fel, borral-pezsgővel, de még trombitával is elláttak. Éjfélkor, a szikrázó déli csillagos ég alatt, innen a messzi chilei nyárból, néztük a közeli falucska tűzijátékát, amivel az itteniek az újesztendőt, 2017-et üdvözölték.

Az alábbi történetet, Dimitrij Frolovszkinak, egy Moszkvában élő írónak, a 80 éves Iraida Konstantinova Kireava, Novaya Usman lakosa mondta el, oroszul:

A múlt év júniusában, mielőtt a nyárfák pihéje zavarni kezdett volna, itt Novaya Usman-ban, azt a szokást vettem fel, hogy napjaimat a szabadban töltöm. Novaya Usman egy kis falu Dél Oroszországban, közel Voronyezs városához, és én majdnem tíz éve élek itt. 80 éves lettem és az én koromban nehéz hosszú ideig járni, így egy lavochka-n kezdtem ülni házam közelében és néztem az arra járókat. Elábrándoztam az életről a mesze Almaty-ban, több ezer kilométernyire. Ha a nosztalgiám elviselhetetlen lett, hazamentem.

Gyerekkoromat Észak Kazahsztánban töltöttem. Több orosz családdal a sztálinista időkben családom száműzve lett a szteppére, Aktubinszk közelébe, mert apám tiszt volt a cár seregében és (ráadásul) kulák, ami szó vállalkozót jelent a szovjet nyelvezetben. Mire 12 éves lettem, szüleim meghaltak. Szóval fiú és leány testvéreimmel árvaként éltünk rozoga házunkban, szolgáltatások és téli ruházat nélkül. Nem ismertem a félelmet és nem féltem a nehézségektől.

Ahogy növekedtem és dolgozni tudtam, 12 órás műszakban, mint szakács dolgoztam. És mégis maradt annyi energia bennem hogy minden este táncolni menjek. Ezek voltak életem legboldogabb napjai. Nagyon népszerű voltam: tetszettem a fiúknak, hívtak a táncba. Sokuk szívét összetörhettem.

A kemény munka révén eljutottam a Kommunista Országgyűlésbe, mint főszakács, és ekkor költöztem Almaty-ba, ami akkoriban Kazahsztán fővárosa volt. Ott dolgoztam 40 évig, amíg végül is nyugdíjba mentem.

Imádom Almaty-t és igazi otthonomnak tekintem, de ott élni a Szovjetunió összeomlása után elviselhetetlenné vált. Családom orosz, és ugyan a kazahok az idősekkel, származásuktól függetlenül tisztelettel bánnak, a fiatalabbak állandó rasszizmusnak voltak kitéve.

„Orisz! Orisz!” – hallottam jó párszor a buszmegállókban. „Ruszki, ruszki! Menj haza Oroszországba!” Más utálatos dolgot is láttam, de nem akarok róluk beszélni. Mindenesetre a németek akik Almaty-ban éltek visszaköltöztek Németországba, a zsidók Izraelbe és mi oroszok vissza Oroszországba.

Még évek után is itt Novaya Usmanban, nem tudok az itteniekkel megbarátkozni. Az emberek valahogy mások, és én idős vagyok arra, hogy megváltozzam. Száműzöttnek érzem magamat, mintha a Lethe nyelt volna el, ahogyan a költő mondja.

És akkor júniusban egy napon, amikor a puha párnámmal kezemben a lavochkámhoz bandukoltam, észrevettem egy öregembert. Nehézkesen ment, egy botra támaszkodván és egy öreg szovjet keki dzsekit viselt. Az aszfalt tele volt nagy lyukakkal, amikben sáros esővíz gyűlt, és nehezére esett haladni.

Észrevette, hogy nézem és felém fordult.

„Megengedi, hogy ide üljek?” – kérdezte, ahogy közeledett.

„Hát persze, tessék csak” - válaszoltam.

Letelepedett a lavochkámra és rögtön beszélgetni kezdtünk. Tanult és jó beszédű embernek tűnt. Több mint egy órát töltöttünk a legfrissebb politikai híreket megbeszélvén, amit a Russia-24 csatornát nézvén láttunk. Eddig Novaya Usmanban ritkán találkoztam olyan emberrel, akit akármi más, a helyi problémákon és pletykákon kívül érdekelt volna. Szóval ez egy nagy megkönnyebbülés volt, és beszélgetésünket tényleg élveztem.

Később, ahogy haza értem, izgatott lettem, hogy végre, 10 év után, végül is találtam valakit, akivel elbeszélgethetek. Ezután hetente többször is találkoztunk, és órákig beszélgettünk.

Sosem beszéltünk személyes problémáinkról, egészségünkről, családunkról. Azt tudtam, hogy egy nyugállományban levő katonatiszt, aki jobbára Adygea-ban Nyugat Kaukázusban, szolgált, és cukorbajos volt. De ez volt minden. Elannyira hogy egymás nevét sem kérdeztük és nem is akartuk.

Találkozásaink több mint két hónapig tartottak. Ennyi ideig élveztem beszélgetéseinket. És akkor egy délelőtt a lavochkámon ültem, szokás szerint, amikor láttam őt közeledni. Nem ült le, inkább megállt előttem.

„Csendes ember vagyok, nem szeretek veszekedni” - jelentette ki nyugodtan. „Az emberek pletykálni kezdtek és a feleségem féltékeny lett”. Megtiltotta, hogy veled ezentúl beszélgessek.”

„Hát persze” – mondtam és bólogattam. „Értem.”

Néztem, ahogy megfordult és elballagott az utcán. Sziluettje lassacskán eltűnt a szürke szovjet stílusú háztömbök között.

Aznap este vigasztalgattam magamat, hogy még mindig képes vagyok másokban féltékenységet kelteni, dacára idős koromnak. A fiatalság és a táncok emléke újraébredt bennem, mintha az időben utaznák. De ezek az érzések nem sokáig tartottak. Rájöttem, hogy hosszú évek utáni egyetlen barátomat vesztettem el. Sohasem beszélgettünk azután.

PS

1          A fenti írás a New York Times Magazin 2017 január 1. számában, a Lives rovatban jelent meg. Az eredeti cikk itt található: https://www.nytimes.com/2016/12/30/magazine/looking-for-a-friend-in-old-age.html?_r=0

2          Köszönet barátomnak a fordítás magyarságának átfésüléséért.

Egy hete érkeztünk haza Chiléből. A nyárból. A repülőgép, egy Air Canada Boeing 777, képes volt vagy 450 embert bekeblezni. Direkt északi irányba repült. A nyári időszámítás miatt Chile 2 órával az itteni (Toronto/New York) előtt van, szóval ugyan sokat repülsz, alig van idő eltolódás.

Az ottani nyárból 10 és fél óra alatt Torontóba, a kemény kanadai télbe pottyantunk vissza. Itt Kanadában dúl a tél. Ott nyár van. Érik a cseresznye, karácsonykor kezdődött a nyári iskola szünet. Zenélnek a tücskök, a kutyák és jómagad keresik az árnyékot. Kívánod, hogy rövid gatyát is pakoltál volna. Még jó, hogy vittem fürdőnadrágot. Kellett vennünk napolajat.

Santiago, Látkép:

Santiago Kairónak megfelelő távolságra van délre az egyenlítőtől, de nyáron nem olyan meleg, mint az. Nyugatra a Csendes Óceán közelsége 100 km (a hideg Humboldt áramlat dominál ott), és keletre az Andes hegyvonulat az időjárást mérsékelik. Szóval, a nap ereje nagyon erős, de a hőmérséklet kellemes, a páratartalom alacsony. Az árnyékban még sokszor fázol is, a napon, ha nem vigyázol, leégsz. Télen mondják, nincsen se fagy se hó, de síelni tudsz a nem messzi hegyekben az Andes hegyvonulathoz közel. A 6000 méter magas hegyeket jól látni a városból.

Chiléről akarok beszámolni ahol két hetet töltöttünk. Talán több posztba is fog telni. December 26.- án érkeztünk San Francisco-ból, egy Panamai járattal. San Franciscóban idősebb fiamat látogattuk meg, karácsony alkalmával.

Santiago belváros, Plaza de Armas:

Chile Magyarországhoz hasonló jólét szempontjából. A GDP/kapita kissé MO alatt van. Dél Amerika egyik legbiztonságosabb és legfejlettebb országa, főleg mezőgazdaságból él. A gyümölcs/zöldség exportja, és főleg a boripar szolgálja a jövedelmet. A turizmus, ellentétben MO-al még nem jelentős. Az iskolázottság aránylag magas, de az állami iskolák nívója nem jó. Tanulság erre az, hogy nagyon kevesen beszélnek angolul, hasonlóan MO-hoz. Pedig a jó álláshoz az angolul tudás muszáj, és az állami iskolák ezt megtanítani látszólag képtelenek. Ismerős?

A fővárosba érkeztünk, ahol négy napot töltöttünk mielőtt egy 10 napos túrára mentünk Santiago közelében, sohasem messzebb attól, mint 200 km. Mert Chile egy hosszú ország, nagyok a távolságok. Mindent látni sok utazást jelent, ami 2 hétbe nemigen fér bele, hogy a híres Húsvéti Szigeteket, ami Chiléhez tartozik, meg se említsem.

Belváros szórakoztatók:

Santiagóban vagy 6 millió ember él, Chile lakosságának egyharmada. A város semmi különös, ugyan vannak szép kertes negyedek. Mi is egy ilyenben laktunk, neve Providencia volt, egy kis butik hotelben. Az árnyas kis utcákon az éttermek és kocsmák jómódú emberekkel voltak tele, hosszan az éjszakába ültek, boroztak vagy fagylaltoztak, haza menni, TV-t nézni vagy főzni nemigen akarództak.

Santiago, 600 méter magasan fekszik és hegyekkel van körülvéve. Mint város közelébe se jön annak a kettőnek, amit mi már régebben meglátogattunk Dél Amerikában, (Buenos Aires és Rio de Janeiro). 

A belváros zűrös, kissé piszkos és tele szórakoztatókkal, tarhálókkal. A járdákon árusok egymás hegyén, hátán. Az az érzésed, hogy az illető a saját ruháit árulja, ki tudja, ki veszi ezeket? Nagyszámú citromsárga alsóneműt is árultak, nem tudtuk mire vélni miért? Később kiderült, hogy ezek viselése szerencsét hoz az Új Évre, dél amerikai hiedelem szerint.

Első nap délutánra (előzőleg az interneten) lefoglaltam egy privát idegenvezetőt. Ő kocsijával bemutatta a várost. Hotelunktól nem messze volt egy nevezetes új irodaház, ami 3 éve készült el. (https://en.wikipedia.org/wiki/Gran_Torre_Santiago).

A Gran Torre:

A Gran Torre, Dél Amerika legmagasabb épülete. 68 emeletes. Ugyan a legfelső kilátó emelet nyitva van, úgyszintén a mellette levő több emeletes vásárló centrum, amolyan itteni Mamut, maguk az irodák üresek, mondta a vezetőnk. Kérdeztem miért? „Nincs az épülettel semmi baj – mondta - volt azóta nem egy földrengés… de a bürokrácia…valami engedély sok időbe telik…” - és legyintett. Számomra, Észak Amerikából jőve az ilyesmi érthetetlen. Az hogy az épület nincsen kiadva milliós károkat jelent a beruházóknak, ilyen késés ok nélkül, nálunk lehetetlen lenne. De itt… nem számít, nem a mi pénzünk!

Santiagót egy kis folyó szeli át, a nem messzi hegyekből jön. Gyorsfolyású sáros hegyi folyó, ahol a víz mennyisége hirtelen többszörösre növekedhet, így a folyó mély mederben van, hogy ki ne áradjon. Közelünkben a folyó mellet volt egy sétány. Lombos fák, ölelkező szerelmes párok, itt ott hajléktalanok kutyáikkal.

Hotelunk kertje:

A folyón túl volt a Bella Vista nevű negyed, megint csak jómódú, de kisebb családi kertes házakkal, amolyan Pasarét szerű hangulat. Ha itt sétálsz egy idő múlva elérsz Chile nevezetes költőjének otthonához, Pablo Neruda házához, ami ma egy múzeum. A Nobel díjas költő, Chile irodalmi büszkesége. Ahol megfordult, ahol élt, manapság múzeum van, elismerése, megérdemelten, egyedülálló.

A Neruda, született Ricardo Eliécer Neftalí Reyes Basoalto (Julius 12, 1904 – September 23, 1973) nevét a cseh Jan Neruda költőtől kölcsönözte, mert álnéven írt, apjától szenvedélyét titokban tartandó. 10 éves kora óta írt. Korán szocialista, később erősen kommunista költő, Salvador Allende elnök támogatója volt, és annak bukása/halála után, a Pinochet időkben száműzetésben élt. Ha érdekel az élete, menj erre a linkre: https://hu.wikipedia.org/wiki/Pablo_Neruda.

Pablo Neruda:

Befejezésül idemásolom Neruda egyik költeményének magyar fordítását.

A címe, Himnusz az élethez

Lassan meghal az,
aki soha nem megy útra,
aki nem olvas,
aki nem hallgat zenét,
aki nem tudja megtalálni a maga bocsánatát
lassan meghal az,
aki elvesztette önszeretetét,
aki nem fogadja más segítségét
lassan szokásainak rabja lett,
aki mindig ugyanazt az utat járja,
aki soha nem változtat támaszpontot,
aki nem meri öltözete színét cserélni
vagy soha sem beszél ismeretlenekkel
lassan meghal az,
aki elkerüli a szenvedélyt
és az izgalom örvénylését,
amely a szeme fényét gyújtja
és gyógyítja a szív sebeit
lassan meghal az,
aki nem tudja célpontját változtatni
mikor boldogtalan
a munkában vagy szerelmében,
aki nem mer veszélyt vállalni
az álmai megvalósítására,
élj most!
légy merész ma!
cselekedj mindjárt!
Ne hagyd magad lassan meghalni!
Ne vond magadtól meg a boldogságot!

(Somlyó György fordítása)

Egy frissen érkezett diák, egy japán üzletember fia, jelent meg első nap a negyedik osztályban.

A tanár ezzel kezdte: „Kezdjük az órát történelmünk áttekintésével. Ki mondta: Adj nekem szabadságot, ha nem, halált?” Üres arcok meredtek rá, kivéve Suzukit, aki feltette kezét: „Patrick Henry, 1775”.

Nagyon jó! Ki mondta: „A nép kormánya, a néppel a népért van és mindig velünk lesz?” Megint senki sem válaszolt, kivéve Suzukit: „Ábrahám Lincoln, 1883”.

A tanárnő rámordult az osztályra: „Szégyelljétek magatokat. Suzuki, aki új országunkban, többet tud történelmünkről, mint ti!”

Alig rejtett suttogást hallott: „Kibaszott japánok!”.

„Ki mondta ezt?!” ordította a tanárnő. Suzuki kezét feltette. „Lee Iacocca, 1982.” Ezen a ponton valaki hátul így szólt: „Hányingerem van”.

A tanárnő elvörösödött és így szólt: „Elég ebből. Ki mondta ezt?”

És megint Suzuki válaszolt: „George Bush a japán miniszterelnöknek, 1991-ben.”

Most már mérgesen, egy másik diák így kiált: „Tényleg? Akkor kapd be!”

Suzuki meg kiugrik a padjából, integet a tanárnő felé és ezt ordítja: „Bill Clinton Monica Lewinsky-nek, 1997-ben!”

Írásom címét (The Russians are coming, the Russians are coming), egy 1966-ban készült sikeres amerikai filmvígjátéktól kölcsönöztem. A film, az Amerika keleti partjára tévedt és ott egy homokzátonyon megakadt szovjet tengeralattjáró okozta pánikot figurázta ki. A kapitány, ügyetlenségét titokban tartani akarandó, nem jelenti a balesetet, hanem partra jön, és egy hajót akar bérelni, hogy az lehúzza a buckáról.

Ez a film, és az abban bemutatott bruhaha jut eszembe, látván a manapság egyre erősödő hisztérikus média áradatot, ami a CIA legutóbbi felbecsülését kürtöli világ szerte, miszerint az oroszok befolyásolták a most lezajlott amerikai választásokat, és Trump urat segítették.

Mint tudjuk óriási meglepetés volt, amikor a vesztesnek elkönyvelt republikánus jelölt, Donald Trump legyőzte a média, a bennfentesek és a „művelt haladó gondolkodásúak” kedvencét, a demokrata Hillary Clintont. És ne feledjük el, a demokrata érdekeltségek 1.2 milliárd dollárt költöttek a választásra, (18 dollár per szavazó) míg Trump csak a felét, 600 milliót. Jórészt saját pénzét. Még hogy a pénz nem számít ebben a világban? Ki hitte volna?

Trump nyerésének lehetőségét az egyébként széleskörben tiszteletnek örvendő Facebook-os magyar ismerősöm is egy „világvégének” tartotta. Én akkoriban hozzászóltam, hogy nyugi, Trump nem fog nyerni. Lám tévedtem, engem is megtévesztett a média.

Ez a leégés, mármint a média és a guruk ilyen nagyméretű mellélövése magyarázatot igényel, és ezt manapság tálalják is, eszed nem eszed éjjel nappal a CNN-n, és máshol.

Ha nem tudnád, a fő okok:

1          A demokraták elhanyagolták a tanulatlan (értsd: gyári dolgozó), fehér, munkáját vesztette vagy azt veszélyben érző választókat, míg a republikánusok (jobban mondva Trump) ezeket demagóg módon, meghülyítették.

2          Az FBI igazgatója Hillary e-mail vizsgálatának újra rendelésével, befolyásolta a választókat.

3          Az oroszok Trumpot segítették. Ők bányászták ki és adták át Wikileaks-nek Hillary titkos (és kínos) magán levelezéseit. Egyesek odáig mennek miszerint az oroszok magukat a számítógépeket is befolyásolták, amik a szavazatokat számolták! Ez felháborító! A Wikileaks-et mindeddig dicsérték, na de most....ez megváltozott.

4          Az oroszok és a Trumpot kedvelők a szociális médián Hillary-ra káros „álhírek”-et terjesztettek. Mert, ha nem tudnád, vannak „legális” hírek és „álhírek”! Hogy az álhírek hol olvashatóak, nem tudom, én ezekre nem emlékszem. A „legális” híreket olvasom/nézem, mégpedig az úgy mondott legjobbakat (New York Times/CNN), és ők bizony a választás eredményének jósolásában nagyot tévedtek…álhírnek minősülnének?

A Jó Isten tudja hogy én nem voltam az oroszok barátja, 1969-ben elegem is lett belőlük és fiatalon ott hagytam hazámat, itt Kanadában új életet kezdendő. Még ma sem kívánok Ruszkiba elköltözni, jól érzem itt magamat.

De bevallom, ami most itt megy, ez az orosz ellenes média hisztéria, nagyon zavar. Nevetséges hogy egyesek azt akarják velem elhitetni, hogy Putyin Lengyelországot és a Baltik államokat újra meg akarja támadni. Igen az oroszok a Krím félszigetet (az ottani lakósok lelkes támogatásával) magukévá tették, de ezen túl nem akarnak szerintem terjeszkedni. Ha akarnák, Ukrajna oroszok lakta részét már régen elfoglalták volna.

Trump úr, becsületére legyen mondva, kijelentette: nem akarja az eddigi orosz ellenes irányt követni. Ez a bennfentes érdekkörökben óriási felháborodást és aggodalmat okozott. Trump úr a szíriai vérengzéseknek is véget akar vetni, a terroristákat mind ki akarja nyírni, az oroszokkal és Asszad- dal (horribile dictu) karöltve! Washingtont nagyon zavarja, hogy az orosz beavatkozás Szíriában sikeresnek tűnik, míg az ő eddigi politikájuk, támogasd a „jó” ellenzéket, de nem ISIS-t, sehova sem vezetett. Ugyan sokmillió menekültet eredményezett, de hát az nem a mi problémánk, nemde?

Hova lehet ezt az orosz ellenességet visszavezetni?

1/ Az amerikai kivételezettség. A legtöbben, főleg a mindenkori amerikai vezető réteg, hisz abban, hogy nekik a világpolitikában fontos szerepük van és ennek eredményeképpen rájuk más mérce vonatkozik. Magyarul úgy gondolják, hogy amit szabad Jupiternek nem szabad a kis ökörnek.

2/ Az amerikai gondolkodásnak szüksége van egy gazemberre. Mint a Hollywoodban készült filmeknek. Ezt a szerepet már jó pár éve Putyin úr tölti be. Ennek tupírozása több nézőt/olvasót eredményez, ami profit a médiának. De, ennek következménye sajnálatosan, a hidegháború újra éledése is.

3/ Látni kell, hogy az orosz ellenesség kapóra jön egyeseknek. A hadiiparra, (a katonaság/Pentagon/NATO) és az azokat szolgálóakra gondolok. A kémelhárítókra, a fegyverkutatókra és gyártókra és az ezekből élő számtalan tanácsadóra. Ezek mellett a gyógyszeripar vagy az autóipar lobbyja eltörpül. Befolyásuk a politikára, a jelöltekre és politikai pártokra, de még a „szabad sajtóra” is, nem lebecsülendő. Mondjuk csak ki bátran, a békés együttélés ezeknek nem kedvező. Mert ha békében élünk kevesebb lesz a rájuk költött pénz, és akkor elbocsájtások elé nézhetnek.

Hihetetlen ezt a vádaskodást hallani azoktól, akik még barátaik telefonbeszélgetését (Angela Merkel) is lehallgatták, akik maguk is olvasni próbálják ellenfeleik levelezését és mások választását befolyásolják (Maidan). Ez a kettős mérce számomra érthetetlen. Mert az egyik legidősebb foglalkozásról beszélünk: a kémkedésről. Csinálják ezt az oroszok? Naná. És az amerikaiak és mások? De mennyire!

Anyai nagyapámé volt Pasaréten az a ház, ahol én felnőttem. Eredetileg, mielőtt, hogy is mondjam….”elvették” és egy KIK ház lett, mint ahogy ezeket akkoriban hívták. Családi házakat tudtommal nem államosítottak, de itt Pasaréten a legtöbbje nagyobb volt, mint ami családinak számíthatott azokban az időkben.

 Korabeli látkép Pasarétre a Sváb hegyről:                                                                                    

Nagyapám építészmérnök és építő vállalkozó volt. Ő és társa (Báthory- Klenovics) itt épített egy nagy ikerházat családjuknak. Emlékszem egy kőfalba volt bevésve, 1926-ban lett kész. Nagyapámék ezelőtt a Ráday utcában éltek, ahol három leánya, a középső anyám, nőtt fel. Az ostrom után, 1946-ban, nagyszüleim visszafogadták leányaikat családjukkal. Megtelt a nagy ház.

A Volkmann utca, manapság:

Nagyapám és társa az elsők között voltak, akik Pasarétre költöztek, és ezt a zöld területet divatossá tették. A mai fogalmak szerint egy óriási telket vettek, két utca között, (Volkmann és Lotz Károly). Az ikerház a Volkmann utcára nyílt. A társaknak volt külön garázs, nagykert gyümölcsfákkal és még medencék is mindkét részben. Itt nyáron megmártogatódhattál, úszásra nem voltak elég nagyok. A telek hátsó része a Lotz Károly utcával volt határos. Ide két salakos teniszpályát telepítettek.

 A HÁZ, manapság

A háború után a cégre nehéz idők jártak. A háború alatt alig volt jövedelem. Még Rákosiék el sem kezdték az államosítást, a már előtte levő kormány úgy megemelte az adókat, hogy azokat a cég képtelen volt fizetni. Legkorábbi emlékeim: jönnek az adóhivatalból, valamit elkobozni. Pl. a vállalat autóját, és egyéb értékeket, mert készpénz az nem volt.

 Korabeli kép, a Pasaréti templom (Art Deco) és a Pasaréti Tér, az 5 ös busz végállomása, ma is:

A költségeiket csökkentendő, nagyapámék elhatározták, hogy a vállalkozás telepét, ami Kőbányán volt, megszüntetik. Eladták, és beköltöztették a házunk mellé. Az iroda is ideköltözött, a házhoz hozzáépítettek. Az iroda teteje a mi lakásunk nagy verandája lett. Maga a telep, a már rég nem használt teniszpályák helyére került. Erre már jobban emlékszem, az 1940-es évek végéről beszélek, 5 éves voltam.

 A 22-s busszal is mehettél:

Néha levittek az irodába. Emlékszem a rajzasztalokra, a társak külön szobájára. A hátsó telken pedig lett egy nagy elválasztott gödör, ahova nekem tilos volt menni. Veszélyes volt. Itt oltották a meszet, keverték a maltert. Tudom, mert néha kísérővel megnézhettem. Látványos volt. Úgyszintén itt tárolták a telep nagymennyiségű gerendáit, amik az építkezési állványokhoz kellettek, létrák, stb. Egy magas nyitott épületben voltak egymásra elfektetve, ami csupán egy lapos tetővel rendelkezett. Ott volt a koraérő cseresznyefa mellett. A tetőről, oda létrákkal fel tudtunk mászni, nagyszerűen lehetett június elején a koraérő cseresznyét szedni, és magjait leköpdösni. Voltak más cseresznyefák, ropogós és fehér is, meg meggy, de ez volt a legnépszerűbb. Ismétlem, koraérő volt.

A Fenyves Tér:

 
Ez a fa állvány raktár kedvenc játszóhelyünk lett. Mentünk játszani a „fák közé”. A „fák” cég államosítása után is sokáig ott maradtak, pedig már semmire sem használták. Egyszer mi gyerekek ide egy WC-t készítettünk. Ez a gerendák között volt elrejtve, egy vödör. Jó ideig ide ürítettünk. Ez persze titok volt. Egyszer nyáron visszanéztem a vödörbe és láttam, hogy a tartalma ijesztő változáson ment át. Kukacoktól hemzsegett! Fogalmam sem volt mi történhetett. Nagyon megijedtünk, attól kezdve közelébe se mertünk menni. Végül is a házmester megtalálta és mi kikaptunk.

A Pasaréti út és a Volkmann utca sarka, kép a 60-as évelből: 

Nagyapámék a hátsó telket egy idő múlva eladták, gondolom egy nagy semmiért. Az illető, aki megvette egy kerítést épített és egy nagy zöldségeskertet csinált. Jóval később ez is megszűnt és két társasházat építtettek.

PS

Ha akarsz, nézz itt több korabeli képet.

Ha a magyar olvasónak az alábbi ismerősnek tűnik, az merő véletlen.

Havanna

A Sierra Maestra hegyekből jött le felkelő katonákból álló csapatával. Jóképű volt olívzöld egyenruhában, hosszú szakállával, Santa Juana magokból készült nyakláncával.

Ő és társai hamar divatossá tették a terepszínű vállpántos cuccokat, transzformálván a divatot a párizsi kifutóktól a new yorki földalattiig.

De nem sokkal azután, hogy 1959 január 8-án bevonultak Havannába, a forradalmi kormány esztétikus tilalmakat kezdett erőltetni. A lázadók látszólagos lezserségével ellentétesen boszorkányüldözésbe kezdtek. A célkeresztjükbe azon fiatalok kerültek, akik maguk is hosszú hajat akartak, csenevész szakállal, és azokat a gerilla öltözékeket amiket az ország csodált – az ország ettől kezdve nem nézhetett ki olyan forradalmian, mint a vezetője.

„Miért visel Fidel azt, amit akar, míg minekünk rövid hajjal kell iskolába mennünk?” – kérdeztem anyukámat.

„Mert ebben a játékban csak egy sztár van, mi többiek mellékszereplők vagyunk” – válaszolta anyám.

Életem filmzenéje Fidel beszéde volt. Kissé rekedt hangját, frázisainak ismétléseit, álmaimban is hallottam. Kiskoromban, iskola egyenruhámban órákig álltam anyám mellett a Plaza de la Revolution téren, izzadva és napszúrással, éhesen szomjasan, mialatt ő a számok és százalékok vég nélküli litániáját harsogta. Fidel sohasem szomjas gondoltam? Sosem kell neki WC-re mennie?

Amikor láttam Fidelt a televízióban tökéletes olívzöld egyenruhájában, más országok elnökeivel körülvéve, akik öltönyt és nyakkendőt viseltek, megkérdeztem anyámat: „Miért van a mi elnökünk mindig katonaként öltözve? Háborúban vagyunk?”

Anyám magyarázni próbálta, hogy Fidel így él, hogy ő egy örök harcos, és a harcnak még nincsen vége.

Tizenkét éves koromban, amikor hallottam, hogy más elnökök választások eredményeként lettek beiktatva és leváltva, mert addig úgy hittem, hogy addig maradnak, amíg meg halnak, kérdeztem anyámat: „Mami, Fidel Kuba királya? Azért nincsen nálunk választás?”

Minden lépést, amit országom tett, vagy ő, vagy az ő általa létrehozott intézmények írtak elő: mit ehetek, mit viselhetek, mit tanulhatok.

Amikor külföldre kezdtem utazni, bank automatákkal álltam szembe, cenzor nélküli újságírók rejtett mikrofonjaival találkoztam, rájöttem, hogy életemet fogságban töltöm. Nem tudtam hogyan kell a nyugati világban viselkedni, dacára, hogy legalább is földrajzilag, ott születtem.

Mi lesz velünk most, hogy Fidel elment? Az én generációm egy paternalista szisztéma alatt lett oktatva, ami nem igen hasonlít arra a dzsungelra, amibe most elérkeztünk. Teljesen felkészületlenek vagyunk. Az orosz fantázia túl soká tartott. Én olyan ember vagyok, aki az igazi világ gyorsaságára nem lett felkészítve.

Ez lenne az oka, hogy még mindig ezen a szigeten élek, amit olyan sokan ott hagytak?

Amikor a Commandante haláláról értesültem, rájöttem, hogy mostantól kezdve nekünk kell magunkat ellátni. Úgy kell élnünk, mint a világ más polgárai, nem úgy, mint egy mester védett tanoncai.

Mi lesz belőlünk az állatkert nélkül ahol etettek, gondoztak, treníroztak, oktattak és csitítottak – most rá fogunk jönni, hogy nem tudnak velünk mit kezdeni, mindazzal, amit ismerünk, és amik a vágyaink voltak? Mi lesz a kubai néppel a gyötrő, védő „atya” nélkül, aki nem engedte őket, hogy suttyomban a „vad kapitalizmushoz” oldalogjanak? Mi lesz belőlünk azon ember nélkül, aki helyettünk gondolkozott, aki engedélyezi, mikor hagyhatjuk el szigetünket és mikor nem, a politikájától és a minket körül vevő óceántól függően? Ki fogja engedélyezni vagy sem, hogy azzá legyek, ami vagyok?

November 26-án, a Fidel halálozása utáni napon volt egy érzésem, hogy a kis ketrec, ha kicsit is, de kinyílt. Kinéztem az üres, hallgatag városra. De nem mentem ki a hűvös levegőt mellemre szívni. Helyette elmentem az ajtótól. Féltem, jön valaki rossz szándékkal. Megijedtem. És rájöttem: a ketrec bennem van.

Szüleimre gondoltam, akik már meghaltak. Ez számukra késve érkezett. És magamra gondoltam, egy cenzúrázott íróra Kubában, egy nőre a 21. században, akit mindeddig elcsendesítettek. Annak ellenére, hogy ezt a halált megjósolták, rájöttem, hogy Fidel nem halhatatlan, mint aminek ő önmagát hitte. Hosszú beszéde véget ért.

De hatása régóta megmérgezte véremet. Ezt Fidel mindanyiunkkal megtette. Szóval feltenném utolsó kérdésem: „Fidel, hogyan fogunk mi nélküled létezni?”

PS

1/ A fenti egy fordítás a New York Times 2016 december 4-i számából, a vélemény rovatból. A szerző, Wendy Guerra, egy nemsokára megjelenő könyv, a Vasárnapi Forradalom szerzője. Ez a tanulmány spanyolból lett angolra fordítva, a fordító Krisztina Cordero.

2/ Az eredeti cikk itt található.

3/ Köszönet barátomnak a fordítás magyarságának átfésüléséért.

Amikor két hetes japán utunkat terveztem, a Lonely Planet turista kalauz tanácsait is tanulmányoztam. Itt említették többek között azt a vasúttal megtehető körutat, amit mi végül is választottunk, a két hétre szóló japán vasút bérletünkkel. Ezzel a bérlettel akárhova utazhatsz a Japán Állami Vasutakon. Van egypár privát vasút társaság is, azokra a bérlet nem érvényes.

Kilátás a vonatról:

A Tokió, Kyoto, Kanazawa, Takayama, Nagoya - vissza Tokió körút, egy hetet vett igénybe. Japán méretben aránylag nem nagy távolságról beszélünk, a legmesszebb pontja 500 km-re esik Tokiótól. Kanazawába Kyotóból érkeztünk. Egy közel félmilliós város a Japán tenger mellett, de most Takayamáról szeretnék beszélni, ahol két napot töltöttünk. A Japán Alpokban, a hegyek között van.

Folyópart, Takayama:

Kanazawából egy fél órát a tenger mellett észak-keletre irányba visz a vonat, majd egy kis állomásnál át kell szállni. Itt kérdésünkre egy mellékvágányhoz irányítottak, ahol egy diesel vonat már várakozott. A modern japán expressz vonatok ellentéte. Amolyan úttörő vasút szerű.

Régi templom, Takayama:

Nemsokára a vezető is megjelent (hajlongás, stb.) és elindultunk. Csak pár utas volt, köztük egy kis amerikai turistacsoport. Kb. öten lehettek, egy japán-amerikai vezetővel. Ők is oda mentek ahova mi tartottunk, Takayamába. Maga a vonat Nagoyába ment, tengertől tengerig, tehát Japánt, (és a hegyeket) keresztbe átszelte. A mi városkánk, Takayama, fél úton volt. A hegyek, 2000 plusz méteresek. Az a vulkán, ami körülbelül négy éve kitört, amikor több kiránduló a halálát lelte, a Mount Ontake, nincsen innen messze. Légvonalban 50 km.

 Buddhista harang:

Takayama, Gifu tartományban, 500 méter magasan egy hegyi patak mellet található. Hegyekkel van körülvéve. Kis városka, ugyan a lakossága 100 ezer, de ez magába számolja a környező településeket is. A város olyan Zakopane, avagy egy tiroli városka jellegét tükrözte.

 Többszáz éves fa:

Mivel sok erdő veszi körül, a 16. században asztalosairól volt híres, akik a középkorban állítólag Kyoto palotáinak építésében is rész vettek. Takayama a hagyományos fa épületeiről, piacáról és a hegyekben nevelt híres Hida szarvasmarháiról nevezetes. Manapság egy turista központ, kirándulókat, télen síelőket vonz. A táj nevezetes a speciálisan épült parasztházakról is, amik a közeli falukban, pl. Shirakawa, (lásd a videót a végén) találhatóak.

Gyalogút jelző táblák, Takayama:

A kis vonat vagy másfél órát pöfögött velünk. Jobbára egy folyócskát követett egy völgyben, állandóan felfelé menőben, a vágány számtalan alagúttal volt megspékelve.  Végre bemondták városkánkat és leszálltunk. Már előzőleg megnéztem, az állomástól a panziónkba, (a panziókat ryokan-nak nevezik), a legegyszerűbb volt gyalog menni. Koffereink nem nagyok, szépen elgurítottuk a kis utcán, majd, tanácsot kérve valakitől balra fordultunk és nem több mint 15 perc alatt, oda értünk.

 Ryokan szobánk, minimalista stílusú:

A hotelbe belépés előtt le kell venned a cipődet, és bent az ott felsorakozó papucsok egyikét kell használni. Ezután a hajlongások következnek. Végül is szobánkba vezettek, ami teljesen aszkéta volt. Két lábnélküli szék, egy alacsony asztal, egy TV, egy széf, ez volt minden. Mondták, este ki fognak egy matracot teríteni. Volt fürdőszobánk is. Az utóbbi a legtöbb japánnak nem kell. Ők ilyen helyen szeretnek a ryokan közös spa-jába járni, ahol nőknek/férfiaknak külön, van fürdő, zuhany, brűgölő, hordók meleg-hideg vízzel.

 Szobánk lefekvés előtt:

A szobánk árában benne volt a japán reggeli is. Ez vagy 15 fogás. Nem, nem hibáztam, tizenöt. Utána mozogni kell. Kijöttünk, adtak egy kis térképet. Először a folyó melletti sétányra mentünk, ahol volt egy piac. A víz egy mély mederben folyik, van hely arra, hogyha megárad, mint hegyi folyók sokszor, többszörös vízmennyiséget is képes volt kezelni anélkül, hogy a várost elárasztaná.

A japán reggeli: 

A folyó másik oldalán volt a régi város. Tele eredeti több százéves japán faházakkal, kis utcákkal. Minden nagyon hangulatos. Rengeteg bolt és étterem is van. Fából készült ez az, tálcák, stb. a fő attrakciók. A helyi saki (rizsbor) is kelendő volt. Kissé kijjebb, a városka szélén az erdő mellett van egy körsétány, jó pár japán zarándok/szent hellyel, templommal. Messze elkeveredtünk, jó időbe tellett, amíg visszagyalogoltunk a folyót követve.

Egyike a gyönyörű zarándokhelyeknek, Japán Alpok:

 A ryokan-nal ingyenes vizitáció járt egy közeli új hotel torony wellness spa-jába. El is mentünk. A spa a legfelső, 20. emeleten volt. Volt külön női és férfi része. A japánok ezt imádják. Egy ideig egyedül voltam a férfi részben. Csupa üveg ablak, egy része egy nyitott tetőterasz, ahol a fűtött meleg uszoda volt. A meleg vízben pacskolva elláttál le a városra és a távoli havas hegyekre. Éppen egy zivatar jött. Néztem a közeledő eső függönyt. Ha a nagy semmittevésbe belefáradsz, voltak ágyak ahol szundizhattál. Ha elunod, beleülhetsz egy forró hordóba, onnan egy jéghidegbe. A japánok keményen dolgoznak, de az ilyesfajta kikapcsolódáshoz nagyon értenek.

 Téli szépség, Japán Alpok:

PS

Befejezésül ideteszek két youtube videót:

1/ Egy 3.45 perces, téli felvétel a közeli faluról. Neve Shirakawa. Meggyőződhetsz, nemcsak az osztrák és a svájci hegyi falvak szépek.

2/ Egy 6 perces videó lényegében a  sétánkat követi, Takayamában.

Este volt, amikor földet értünk. Buenos Airesből érkeztünk, két és fél óra az út repülővel. Megmutattuk a vízumunkat és kiléptünk az üvegajtón.

Brazília vízumot követel kanadaiaktól és amerikaiaktól is, mert a kölcsönösségben hisz. Mind amin egy brazil látogatónak át kell mennie mielőtt Kanadába jön, azt a kanadaiaknak is végig kell csinálniuk egy brazil látogatás előtt: elmenni a Brazil követségre vízumot kérni, és min. két hetet várni. Amcsiknak még ujjlenyomatot is kell adniuk! A magyarok vízum nélkül mehetnek, mert brazilok is vízum nélkül jöhetnek Magyarországra.

Taxisok áradata fogott körül, de mi mentünk a hivatalos taxi kioszkhoz. Itt megmondod, hogy mi a célod, kifizeted előre az árat és egy cédulával elküldenek a megfelelő helyre. Megint csak egy csomó segíteni akaró vesz körül, önkéntes portások/idegen segítők, hívatlanok, akik a cuccodat akarják vinni és a taxi helyét megmutatni. Kissé nevetséges, mert mi nagyon kevés csomaggal utazunk…de nem volt mit tenni, mert ketten szabályosan kiragadták kezünkből csomagunkat és már terelgettek is a taxik irányába. Végre oda érkeztünk. Jó benyomást keltett, új Peugeot, a sofőr tiszta fehér ingben. Borravaló a segítőknek… beülünk és kihajtunk a fülledt Rió-i éjszakába.

Nézek ki az ablakon, a tengerpart mellet hajtunk, látok magas fura alakú hegyeket. Bemegyünk egy alagútba sűrű forgalom, majd megint a tenger…és 20 perc múlva Ipanémába érkezünk, a hotelunkhoz.

A hotel 16 emeletes, a tetején kis uszoda és bár. Nekünk a tizenkettediken volt egy szoba foglalva. Szuper kilátás a balkonról: jobbra a híres beach… egy körút, sétány, vagy 50 méteres homok aztán az óceán…mérföldekre nyúlik, mindkét irányban, amíg a szemed ellát. És balra, nos, csak tekerd a nyakadat, fel… feljebb… igen ott látható a Krisztus szobor, kivilágítva. Nápolyról van a régi latin mondás: “videre Napoli et mori”, (ha megpillantottad Nápolyt meg is halhatsz), de persze akkoriban Rió még nem volt felfedezve.

Magánutazóknak Rio de Janeiro egy trükkös város. Magas a turisták ellen elkövetett bűnözés, figyelmeztetnek, hogy óvatos légy. A gazdagabb negyedek jobbára biztonságosak, de még itt sem ajánlatos késő estétől kora reggelig egyedül sétálni. 
Ez okból másnapra lefoglaltam az interneten egy privát turista kalauzt. Ott várt reggel 10-kor a hotel előtt a kocsijával és du 4 -ig vele voltunk.

A Santa Therese negyed:

Elvitt a régi Rióba, a belvárosba, ott egy híres kávéházba (Café Colombo), majd az Edgar Foneca tervezte modern katedrálisba. Közel hozzá található az ellenlábasa, egy régi templom, amit a karmelita misszionáriusok építettek. Ezután parkoltunk és az ismert antik villamossal felmentünk a Santa Therese negyedbe. Amolyan itteni fogas vasút. Itt sétáltunk a meredek, girbegurba utcákon, kis üzletek, sok hangulatos bár, jó éttermek választéka. Olyasmi, mint Pécset a Tettye. Művészek, bohém emberek laknak itt, nagyon romantikus. Megebédeltünk, majd visszamentünk a villamossal.

Délután felmentünk a Cukorsüveg hegyre, ide gondolával lehet menni. Az idegen vezető egy tájékozott carioca volt (így hívjak Rió lakosait). Fontos tanácsokat adott a további tartózkodásunkra, hol/mit nézzünk, hol lehet jó zenét hallgatni, mire vigyázzunk, stb.

 Café Colombo, Rio Gerbeaud-ja

Másnap reggeli után lementünk a hotel előtti sétányra. A tengerpartot követi, tele gyümölcs és juice árusokkal, futókkal/tornászókkal, sétálókkal, mint mi. Copacabanát elérvén balra, a város felé fordultunk, és lám a híres H. Stern ékszergyár elé tévedtünk! No, ide muszáj volt bemenni, a nejnek a lábai is remegtek  az izgatottságtól. Végigvezettek a műhelyeken ahol a gyémántokat csiszolják, majd az ékszereket összeállítják. A túra az óriási méretű ékszerüzletben fejeződik be, egy gyakorlott eladó kezében vagy, ingyen pia és kaja, megy a nyomás, hogy vegyél valamit, óriási tálcákon hozzák mutatni az ékszereket, ami szemed szájad ingere. Ha veszel, a hoteledbe küldik, csakhogy ne raboljanak ki hazafelé menet, megfigyelvén hogy a boltban voltál.

Az idegenvezetőnk és nejem a régi Karmelita Templom előtt:

Ezek után ebédelni mentünk. Én feijoada-t rendeltem (egy marha, disznó, fekete bab alapú nemzeti eledel), nejem valami tengeri herkentyűt. A brazil konyha nagyon jó….ha valaki látta a “Flór asszony és a két férje” című filmet, vagy olvasta a könyvet, ott mutatták. Aznap este elsétáltunk abba a bárba, ahol állítólag a híres bossa nova dal fogantatott: az Ipanema Leány, a szerzője Vinicius Moraes. Ismeritek a történetet: a gyönyörű fiatal lány minden nap megy a beachre, rá se néz a középkorú szerzőre, aki a kávéját iszza...és nosztalgiázik.

Caipirinha-t szokásos inni, szalmaszállal: brazil caichaca rum, zöld citrom összenyomva, kristálycukor és sok tört jég. Itatja magát. A teraszon ültünk, néztük a forgalmas utcakereszteződésnél működő akrobatákat, akiknek mindig csak pár percük volt a piros lámpánál, hogy szaltóikat és tornamutatványaikat bemutassák, majd várjanak, amíg a következő piros jön. Később elmentünk egy másik bárba ahol a város kezdő bossa nova énekesi szórakoztattak, néha egy egy hírességgel megspékelve, csupán az óriási tapsról tudtuk, hogy ez/az egy nevezetesség.

Itt említem meg, hogy mennyire tetszett a brazil életmód. Kicsit hasonló az olaszhoz, de teljesen nyugis. Az angol szó: “laid back” tökéletesen rájuk illik. Csak hallgass egy kis bossa nóvát, meg fogod érteni miről beszélek.

A Cukorsüveg:

A harmadik nap megint egy túrát vettünk, ezúttal a közeli lejtőkön/dombokon levő bádogvárost (favela) néztük meg. Az ide áramló nincstelen vidékiek illegálisan foglalták el ezeket az eredetileg állami földeket. Rió és más brazil nagyváros is tele van ezekkel. Tervek nélkül épült vityillók ezrei, nincsen csatornázás, ugyan ma már egypár helyen van elektromos áram. Látványos, mármint Rióban, mert a hegyoldalba is épültek, így van kilátás. Nulla higiénia, tele vannak bűnözőkkel, a rendet nem a rendőrség, hanem a maffiózók tartják. Ide egyedül besétálni nem ajánlatos, mert eltévedsz, és ha nem is, kis gyerekek követnek, “gringo dollár”, dalolnak/kéregetnek. A túra vezetőinek megegyezésük van helybeliekkel és így bemehettünk házaikba, megnézhettük hol vásárolnak, hol vágatják a hajukat anélkül, hogy macerálásnak lettünk volna kitéve.

Az utolsó nap a Krisztus Megváltó szobrot mentünk megnézni, egy taxival. Ez a leghíresebb landmark-ja Riónak, olyasmi, mint a mi Szabadság szobrunk. A 700m méter magas cukorsüveg alakú Corcovado hegyen van. Fantasztikus lett volna a kilátás a városra, de pechünkre a hegy teteje egy felhőben ült. Maga a szobor is misztikus ködbe burkolódzott, tök semmi nem látszott belőle. Később, egy rövid időre mégis csak kimászott belőle és megmutatta óriási méretét (30 m). Kedves volt tőle, mert bizony mi távolról jöttünk. 

Innen a taxival a Sao Conrado beachre mentünk. Ez Rio egyik leg délibb beach-e és szerintem a leg cool-abb. Úgy éreztem magamat, mint egy James Bond filmben. 
Ez az a hely ahol a vitorlázó sárkányosok landolnak klienseikkel. Egy jeep-el 100 dollárért felvisznek a közeli hegyek tetejébe és egy itt egy profival a levegőbe lódulsz és kb. fél óráig lebegsz, míg itt, ezen a beachen landolsz.

Nem bocsájtom meg magamnak hogy nem mentem el. Kárpótlásul néztem a csodás lányokat pici bikinikben, a pilóták barátnői és csodálói? Vannak jóképű izmos fiatalemberek is számosan, talán a pilóták, akik a következő kliensüket keresik. Őket a nejed csodálhatja, ő se fog unatkozni.

Ihatsz egypár Caipirinha-t, fantáziázhatsz, mi lenne, ha itt maradnál…örökre…. ahelyett hogy egy hideg havas városba másnap visszarepülnél.

PS

Mellékelek egy pár videót:

1/ Az Ipanema beachről itt.

2/ Lebegés a San Conradonál, itt.