Az ice storm fordítása: jég vihar. Nem gyakran használt kifejezés, mert a jég vihar, mint a földrengés ritkán fordul elő. Az ólmos/ónos eső, angolul ezt freezing rain-nek hívják, gyakoribb. Az ónos eső meteorológiai magyarázata az, hogy a felsőbb melegebb rétegben képződött eső alacsonyabb hidegebb rétegen esik át, de ott nem fagy meg (ha igen, akkor daráról beszélünk) csupán túlhűl. Az eredeti csapadék lehet hó is, ami meleg rétegen megy át, ott esővé változik, majd legalsó hideg rétegben megint csak túlhűl.

Normális eső is előfordulhat télen, fagy alatti hőmérsékletnél, de az nem így viselkedik. Ha nincsen túlhűtve, nem veszélyes. Összegyűlik pocsolyákba és idővel ott fagy meg. De a túlhűtött eső, ha olyan felületre ér, ami 0 fok alatt van, rögtön megfagy. Legyen a felület az út, a fa ága, a villamos vezeték, egy jármű, avagy a kabátod.

Attól függően mennyi ideig tart, mint jégpáncél mindent be fog borítani. A jég vastagsága a csapadék intenzitásától és annak tartósságától függ. „Jég viharrá” akkor válik, amikor ez a folyamat nagyon tartós, és a jégréteg nagyon vastaggá, több centiméterre növekszik. Tehát nem szó szerinti viharról beszélünk.

Maga a jégréteg - vastag vagy sem - rendkívül veszélyes. Az utak/járdák jégpályává változnak, és hacsak be nem szórják sóval és/vagy homokkal, komoly baleseteket okozhat.

Kanadában az ónos eső aránylag nem ritka. Ahol én lakom, Ottawában, átlagosan telente 10 van. A közeli Montrealban szintúgy. Mindenki tudja, hogy ilyenkor illő bent maradni, és ha muszáj, a legóvatosabban vezetni. A városok gépesített járművek segítségével aránylag hamar, beszórják a gyakrabban használt utakat és járdákat. Igyekeznek mindezt az ónos eső bekövetkezte előtt megtenni, így a só azt rögvest elolvasztja.

Igen ám, de ha jég viharról beszélünk, a probléma nem csupán a sikamlósság, hanem a leesett jégpáncél súlya. A túlsúly elsősorban a faágak leszakadását eredményezi. Ez veszélyes és persze a villamos vezetékeket is magával ránthatja. Esetenként a villamos vezetékek jéggel borított súlya problematikussá válhat. Maga a vezeték elszakadhat, plusz gyakran a súly eltöri a póznákat, de még a hatalmas nagyfeszültségű távolsági vezetékek tornyait is tönkre teszi.

Villamos áram nélkül az élet megbénul. Ha csupán egy kevés helyen van kár, a hatóságok órák alatt képesek mindent megjavítani. Ha jég vihar volt, ez képtelenség. Az rendkívüli állapot. Ilyenkor elsőséget adnak a sűrűn lakott területeknek.

Elektromosság nélkül még a modern gáztüzelésű kazánok se működnek. A biztonsági berendezésnek áramra van szüksége. Télen itt nem ritka mínusz 20-30 fok kinti hőmérséklet. Ha a kazánod nem működik, házad belső hőmérséklete a fagypont alá mehet akár 10 óra alatt is. Nem sokkal ezután megfagy házadban a vízvezeték….. a kár jelentős lesz. Házad egy nap alatt lakhatatlanná válik.

Az egyedüli megoldás, és ezt ma már sokan csinálják, ha veszel egy kis benzin/dízel hajtású generátort, amit a garázsodba helyezel, és amit a házad hálózatába kötsz. Ilyenkor elindítod. A költség nem sokkal több mint ezer dollár, és nagyon ajánlatos. Főképpen, ha olyan helyen laksz, ami mindentől távolra esik.

Befejezésül leírom a híres 1998-as januári jégvihart. Kanada azon részét sújtotta, ahol mi is lakunk. Ottawa és Montreal környékét és New York állam velünk határos részét a Szent Lőrinc folyó mellett.

1998-ban január 5 és 10-e között egy irdatlan, 80 órán keresztül tartó ólmos eső mindenkit meglepett és mérhetetlen károkat okozott. A hatóságok erre nem voltak felkészülve. Az utakat elzáró ledőlt fák eltávolítására végül is a katonaság lett bevetve. Kanada és az US távoli részeiről jöttek a szerelők a hálózat rendbe hozására. De még így is sok vidéki faluban több mint egy hónapig tartott, amíg az elektromos áramot visszakötötték. Közel ezer nagyfeszültségű torony omlott össze, ennyi tartalék nem volt. 35 ezer fa villanyoszlop tört el. Montreal hidai túlterhelődtek a jég súlya miatt. Hál Istennek le nem szakadtak, de amíg a jeget el nem távolították, a forgalom nem használhatta.

A vidékiek iskolák tornatermeiben lettek elszállásolva, soknak ekkoriban még nem volt saját generátora. Új generátorok percek alatt elfogytak, utána nem voltak kaphatóak még ötszörös árért sem.

Jómagunk nagyon szerencsések voltunk. Csupán 4 órás volt az áramkimaradás. Mindez annak volt köszönhető, hogy a belvároshoz közel lakunk és így negyedünk elsőbbséget kapott.

PS

Kattints ide, ha egy rövid videót akarsz látni az 1998-as nagy jégviharról.

A szíriai polgárháború 5 éve tart. Keletkezése az „arab tavasz”-hoz vezethető vissza. Ez a mozgalom, ami az arab államokban levő egyeduralmak ellen tört ki, sajnálatosan, szinte kivétel nélkül csúfos eredménnyel bejeződött be.

Kérded, hogy miért?

Szerintem, azért mert ezek az országok még éretlenek a demokrácia gyakorlására. Az egyeduralkodó eltávolítása után, ha választásokat tartottak, mint példaképpen Egyiptomban, egy, a vallással összefonódott muszlim párt került uralomra, akik rövidesen elfordították maguktól a vallási kisebbségeket és az intelligenciát, utat nyitván egy ellenforradalomnak és egy új diktátornak. Vagy ha nem akkor úgy mint Líbiában, a káosznak.

Az a véleményem, és most nyugodtan háborodjál fel ha akarsz, hogy békésebb világban élnénk ma, ha Szadám Husszeint, Gadaffit helyben hagytuk volna, és Asszad ellenzőit pénzzel és fegyverekkel nem támogatnánk. Ezek a diktátorok persze kemény és kegyetlen uralkodók, de legalább szekuláris gondolkodásúak voltak, és országukra egy bizonyos nyugalmat, jólétet és rendet hoztak.

Csak tekints a mai helyzetre. Ha azt mondod ma jobb, mint ami volt, legyen neked.

De menjünk vissza Szíriára. Ott az arab tavasz egy az országra kiterjedő fatális polgárháborúvá alakult, ami öt éve tart. Többszázezer halálos áldozata van és több millió ember vált hajléktalanná/menekültté, mert megélhetésüket és biztonságukat ez a háború lehetetlenné tette. Ami még tragikusabb, mára oda jutottunk, hogy ezeket a menekülteket senki sem akarja befogadni, mert arra gyanakszanak, hogy köztük szélsőséges terroristák akadhatnak.

Hogyan lehetséges az, hogy még ma sem lehet ennek az esztelen öldöklésnek a végét megjósolni?

Vizsgáljuk meg ennek az okát. Egy ilyen konfrontáció, vagy egy tűzszünettel és az azt követő béke egyezménnyel fejeződhet be, vagy az egyik fél győzelmével. Mivel a szíriai ellenzék egy kotyvaléka a fanatikus muszlim és a demokráciát akaró kevésbé vallásos csoportok sokaságának, az ellenzék győzelme nem kívánatos, megegyezés velük majdnem hogy nem lehetséges.

A szíriai kormány győzelme ugyanakkor a nyugat szemében nem fogadható el, dacára annak, hogy az a vérengzéseknek véget vetne. A nyugat Asszad távozását követeli, ő erre nem hajlandó. A nyugat kezdettől fogva az ellenzéket anyagilag és fegyverekkel is támogatta, ugyan szerintük csupán a „jó ellenzéket”, de hát mivel a jó és nem jó ellenzék közös ellensége a jelenlegi szíriai kormány, ebből a támogatásból, akarva nem akarva, jut mindenkinek. Ennek a vak segítségnek az eredménye, egy holtpont, ahol egyik fél sem képes a másikon felül kerekedni. Itt az ideje kijelenteni, hogy a világ beavatkozása eredményeként tudatosan hagyja a szíriai népet vérezni.

Nézzük meg kik az érdekeltek? A szíriai kormányon és az ellenzéki csoportokon kívül, a kurdok, a törökök, Szaúdi Arábia, Irán, az USA, Oroszország, Izrael, a Hezbollah…. gondolom elég ennyit említeni. Ha erre a listára nézel és elgondolkozol mennyire más és más fontos ezeknek, láthatod, hogy megegyezésre és békére még gondolni sem lehet.

Az egyetlen megoldás, - tessék kérem most megint felháborodni - a szíriai kormányt győzni hagyni. Egy szíriai kormány győzelem után, ENSZ, US és orosz nyomással szabad választást kellene tartani és annak győztesét nemzetközileg támogatni kellene.

Ez azonban nem fog megtörténni egész addig, amíg a nyugat Asszad, előzetes lemondását várja el. Nem fog lemondani, sőt a választásban részt akar venni, mert szeretjük vagy sem, nem egy szíriai csoport, így a keresztények és Asszad saját csoportja az alawite csoport is, őt védelmezőjének tekinti.

Szóval mi lesz ennek az áldatlan állapotnak a vége? Hogyan lehet Szíriát újra összetákolni, a sebeket gyógyítani kezdeni? Én reményt látok és változást várok az US külpolitikájában. Trump úr ezt pedzegette kampányában. Szerinte az US-nek kevesebbet kellene a világ politikájába beavatkoznia, érdekeltségeket kevésbé kellene támogatnia és Putyint is - horribile diktum - úgy tűnik, más fényben látja.

Lehetséges lenne, hogy Putyinnal összefogva itt rendet lehetne teremteni?

Tudom, erről senki sem akar beszélni. Még szépek a színes lombok, még lehet a napon sütkérezni. De közeledik a tél. Itt Kanadában ez komoly dolog. November közepére jobb, ha átcserélted az autód abroncsait a télire.

És nevezetesen elkezdődik az új hoki szezon, ami csak júniusban ér véget a híres Stanley Kupával. Az 1917-ben alakított National Hockey Leage-ről beszélek, amibe 30 város csapata tartozik. Ebből 7 kanadai a többi amerikai. Persze a játékosok többsége kanadai, de vannak jócskán amerikaiak, svédek, oroszok, csehek, szlovákok és talán mások is.

Kiskoromban alkalomadtán korcsolyáztam. A Városmajorban és néha az elemi iskolánk felöntött udvarán. Felcsavarható korcsolyám volt. Szüleim később (már gimnáziumba jártam) még egy ruszki hoki korcsolyát is vettek nekem. Nagyon menő dolog volt ez akkoriban. Egy vagy két évig bérletem volt és jártam a Műjégpályára a Városligetbe. Hétvégenként és még délutánonként is hetente egy párszor. Később a hoki, mint néző sport is nagyon népszerű lett. Barátaimmal jártunk az egyedüli Kis Stadionba. A Fradi-Dózsa meccsek nagyon élvezetesek és népszerűek voltak. 

A fent említett NHL-en kívül vannak itt más hoki bajnokságok is. Megyei, körzeti, iskola/egyetem közötti és így tovább. Az igazság az, hogyha egy dolgot az ember meg akar említeni, ami tényleg kanadai, és összeköti az angol és a francia kanadait is, az a hoki. A kanadaiak köztudottan az egyik legudvariasabb náció. Egész addig, amíg nem engeded őket a jégpályára. Mert ott mindez megváltozik. A játék gyors, vad, testsúlyoddal a másik játékosnak fájdalmat, de nem ritkán komoly sérüléseket is okozhatsz. Az egyetlen sport ahol a durvaságot, de még a verekedést is eltűrik. Ugyan némi büntetést kiszabnak, de nem tiltják be. Miért? Mert egyrészt vonzza a közönséget, mint az autóversenynél a balesetek, de szerintem főképpen azért, mert lent mélyen úgy gondolják, hogy ez a játékhoz tartozik.

Kanadában a hokizás nagyon elterjedt. Gyerekkorban, az elemi iskola elején kezdődik. Ekkorra persze már a gyerekek tudnak korcsolyázni. Két fiút neveltünk fel. Ők is jártak hokizni. Mi is vittük őket, először “erő korcsolyázni”, majd edzésekre és a “kis ligákba”. De nem lévén echte kanadaiak abba hagytuk pár év múlva, amikor úgy éreztük, hogy a gyerekek nem akarnak tovább fejlődni. Sok szülő jóval tovább nyomja/támogatja őket. Nagyon sok kanadai (nem az emigránsok, mint mi vagy az azoktól származóak) ennek eredményeképpen igen jól korcsolyázik és még felnőtt korában is gyakran jár barátaival hokizni. A sport nem olcsó, a korcsolya, a védő kellékek beszerzése (és váltogatása) a növekvő fiúknak (újabban leányoknak is) sok családnak komoly anyagi érvágás. Nem beszélve hogy kora reggel, és hétvégeken a gyerekeket edzésre és meccsekre kell furikázni. Mindez időbe és benzinbe kerül.

A klíma ideális télen. Tradíció az, hogy sok helyen a mezőket, kertjüket felöntik és jégpályává alakítják. A városoknak van ingyenes műjégpályája. Nagyvárosnak több is. Ezek nincsenek befedve. De persze ma már van több ezer “aréna” is, fedett műjégpálya. Nem ritka hogy iskoláknak saját arénája van.  

Szokásos télen ezekre lejárni, és aki ott téblábol azzal kicsit hokizni. Erre külön szó is van “shinny”. Ez az itteni megfelelője az utcán focizásnak, driblizésnek, kis kapuzásnak, amiben mi nőttünk fel Magyarországon. Érdekes módon más téli sport nem annyira népszerű. A sí futás és a lesiklás a háború előtt alig volt ismert, a sok hó (és hegy) ellenére. Manapság persze ez megváltozott, de népszerűségüket nem lehet a hokival egy napon együtt emlegetni.

Szóval vissza télre. Ottawában, a városban ahol az utóbbi 25 évben élünk sok hó esik. A karácsony majdnem garantáltan fehér. Mivel a tél eltart április végéig és az átlag hőmérséklet ez idő alatt nem igen emelkedik a fagypont fölé, az a hó, ami leesik, nem olvad el. Fő utcákról naponta elviszik. A mellékutcánkon elkotorják, de telente kb. 3-szor minimum szabályosan el kell a felhalmozódott havat szállítani különben az utca járhatatlanná válna az összegyűlt hóbuckák mérete miatt. Éjjel jönnek, ilyenkor nem lehet az utcán parkolni. Először hatalmas kotrók igazgatják a buckákat majd egy gépesített nagy teljesítményű hó maró jön, mint valami szörny  az éjszakában. Csak remegnek a házak az éjszaka közepén a gépek reflektora árnyékot vet a sötét hálószobákra. Ha nem tudod, mi történik, azt hiheted, hogy itt a világ vége. A hómarót követi teherautók hosszú sora, amibe havat befújják és reggelre csodák csodája nincs egy szem hó se.

Befejezésül ideteszek egy képet az északi fényről, amit ha szerencsés vagy nagy néha láthatsz. Én egyszer láttam vagy 25 évvel ezelőtt. Akkoriban még Torontóból vezettem Ottawába vissza minden vasárnap este. A család még Torontóban élt. Ez alkalommal az 500 km-t jó részét hóesésben vezettem. Az autósztrádán nem volt nagy forgalom. Este volt és a sűrű hó pelyheket megvilágító reflektor egy fehér pöttyös fekete függönyt mutatott. Furcsa érzés. Úgy érzed, ha lekapcsolod lámpádat jobban látsz, mert akkor a hópelyhek nincsenek megvilágítva és eltűnnek. Csupán az előtted levő kocsi piros lámpáját követed, annak híján a keréknyomot előtted a hóban. Az utat nem lehetett látni, ha a nyomot nem látnád nem tudnál tovább vezetni. Ottawa közelébe érvén azonban a hó elállt és felhőtlen csillagos éjszaka lett. Egyszer csak északra a kocsiból az égen egy óriási gyorsan mozgó függönyszerű micsodát láttam. Mi lehet ez? Félrehúzódtam. Megálltam és kiszálltam. Egyedül az éjszakában néztem ezt a csodát. A látvány lenyűgöző.

Az alábbi írás egy fordítás, a New York Times 2016 november 13. számából, az op-ed rovatból. A szerző, Shumel Rosner, a Jewish Journal politikai szerkesztője, senior kutató a Jewish People Policy Intézetnél és gyakran hozzájárul a New York Times vélemény oldalához.

Egy nappal azelőtt, mielőtt az amerikaiak szavazni mentek arra, hogy ki legyen a következő elnökük, találkoztam Debbie Wasserman Schultz (szövetségi) képviselőnővel, ott, amit ő a legjobban ismer - körzetében, Dél Floridában.

Ez egy zsidókkal sűrűn lakott rész, és Ms. Wasserman Schultz ennek megfelelően volt öltözve.  A kitűző, amit a gallérjára tűzött azt mondta „Ani Ita”, ami héberül azt jelenti „Vele (fordító: Hillaryval) vagyok”. Fogalmam sincs hányan értették ezt a zsidók közül, akik ebben a kávéházban ültek ahol mi beszélgettünk, de biztos vagyok benne, hogy a héber írást felismerték, és így a képviselőnőt a zsidó kultúrához tartozónak tekintették.

A zsidó szavazókat arra rábeszélni, hogy Hillary Clintonra szavazzanak korántsem volt olyan nehéz, mint arra négy és nyolc évvel ezelőtt, hogy Barack Obamára szavazzanak. Ms Wasserman azt mondta nekem, hogy a zsidó szavazók szeretik Hillary Clintont, bíznak, és alig kételkednek benne.

A képviselőnőnek igaza volt, a statisztika szerint a zsidó szavazók 71%-a a vesztes demokratára szavazott. Floridában, a J Street (fordító: haladó zsidó lobby csoport) felmérése szerint, a zsidók 68%-a Clinton asszonyra szavazott.

Következésképpen úgy tűnik, hogy a zsidó amerikaiak nagy része a vesztesek táborában van. Hetvenkét százalékuk véleménye nem volt túl hízelgő a nyertes jelöltről, Donald J. Trumpról, egy másik J Street felmérés szerint. Egypár zsidó szervezet nekiesett Trump úrnak, elitélvén annak a muszlim emigránsokra vonatkozó szavait és azt állították, hogy kampánya az antiszemita beszédeket bátorította. Amikor az AIPEC (fordító: Amerika Izrael Közügyi Csoport, a legnagyobb zsidó lobby) Trump urat felkérte, hogy egy konferenciájukon beszéljen, egyes kritikusok a meghívást szégyennek minősítették. Szóban és tettben a zsidó amerikaiak - még a republikánus zsidók is – messze elkerülték Trump urat.

És most Trump urat elnökké választották. És Izrael ugyan ezen meglepődött, de hamar hozzászokott az új realitáshoz. Az izraeli zsidók, úgy mint az Amerikában élők jobban szerették volna Clinton asszony győzelmét és valamelyest gyanúsan néztek Trump úr hibákkal teli múltjára.

De ugyanakkor a leendő elnök azt állítja, hogy támogatja Izraelt, jó viszonyban van Benjamin Netanyahu miniszterelnökkel, és olyan emberekkel veszi magát körül, mint Rudi Giuliani és Newt Grinrich, akik mindig is Izrael barátai voltak. Mit nem lehet ezen szeretni?

Ha minden jól megy, az izraeliek meg fogják kedvelni a Trump adminisztrációt. Trump urat nem érdekli az, hogy nyomást gyakoroljon a területek feladására, és azt ígérte, hogy az US Követséget Tel Avivból Jeruzsálembe fogja költöztetni, egy régi izraeli kérelem, mert ők ezt tekintik fővárosuknak. A véleménye az Iránnal kötött nemzetközi egyezményről ugyanolyan sivár, mint Izraelé, és azt ígérte, hogy fontos lesz számára hogy „ezt a katasztrofális iráni egyezményt megsemmisíteni”.

Ha a tettei a kampány retorikáját követik, idővel Izrael imádni fogja őt. Ugyanakkor az amerikai zsidók meg fognak pukkadni. Ugyan Izrael közel áll a legtöbb amerikai zsidó szívéhez, de nem egy sarkalatos politikai megfontolás, amikor Amerikában szavaznak. Kevesebb, mint 10% hozza fel Izraelt, mint a legfontosabb tényezőt abban az elhatározásban, hogy kire fognak szavazni.

A Trump adminisztráció nem az első alkalom, amikor az amerikai és az izraeli zsidók politikai nézete különböztek. Az az igazság, hogy ez a norma már legalább 16 éve. Az amerikai zsidók nem támogatták G. W. Bush adminisztrációját – nem úgy, mint az izraeliek. Az amerikai zsidók nagyon támogatták az Obama adminisztrációt, – az izraeliek nagyon kritizálták.

Az amerikai elnökök, Bush, Obama és Trump urak nem jó hatással vannak az Izrael és az amerikai zsidóság közti viszonyra. Fényt vetnek arra, hogy az amerikai és az izraeli zsidóknak más az értékrendszerük, más dolgok fontosak. Ezek az elnökségek kihangsúlyozzák az érthető, esetleg sajnálatos valóságot, azt hogy az amerikai zsidóknak Izrael nem annyira fontos, amikor szavazásrol van szó – és hogy az izraeliek nem törődnek az amerikai zsidók politikai véleményével.

Van olyan, hogy nagy a vita. Ez akkor történt, amikor a zsidó amerikai csoportok azt tartották, hogy meg kell fékezniük Richard M. Nixon elnököt Izrael támogatásában az 1973 Yom Kippur háború esetében. Ilyen a helyzet akkor is, amikor Izrael tudja, hogy az amerikai zsidók nem szeretik egyes vezetőiket, akik a vallásos fundamentalista jobboldalhoz tartoznak, de mégis elfogadja ezek támogatását fenntartás nélkül.

Mi fog történni, amikor az amerikai zsidók látni fogják Trump elnök jó viszonyát Izraellel? Sokjuknak ez kényelmetlen lesz. Kételkedni fognak Izrael értékrendszerében és erkölcsében. Izraeltől el fognak idegenedni.

Mi lesz, amikor az izraeli zsidók látják azt, hogy az amerikaiak Trump elnök minden lépését elítélik? Meg fogják kérdőjelezni az amerikaiak ítélőképességét, és kétleni fogják azt, hogy Izrael biztonsága fontos lenne számukra.

PS

1          Az eredeti cikk itt található.

2          Köszönet barátomnak a fordítás magyarságának átfésüléséért.

3          Egy hasonló hangú cikk ugyanerről a tárgyról a Jerusalem Postból, angolul, itt található.

Az alábbi poszt egy, a New York Times-ban két évvel ezelőtt megjelent cikkre alapul. Az eredeti cikk szerzője, Jason Karlawish, orvos, orvosi etika és egészségügyek professzor a Pennsylvania Egyetemen.

A mult héten Leonard Cohen, énekes és dal író, 82 éves korában elhunyt.

Nem is régen születésnapját ünnepelte – egy cigarettával. Három éve bejelentette, hogy újra cigarettázni kezd, amikor 80 éves lesz. „Ez a megfelelő kor” - magyarázta.

Dohányzásba kezdeni akármelyik életkorban értelmetlen. Úgy a dohányzó, mint azok, akik másodlagosan a füstjét beszívják nemcsak hosszantartó, de súlyos egészségi problémákkal küszködhetnek, beleértve a fertőzéseket és az asztmát. És mégis, Cohen úr terve egy provokatív kérdést prezentál: Mikor hagyjuk abba az életünket a jövőnkért élni és mikor karoljuk fel helyette a jelen örömeit?

A 20. század kezdetén az US lakosságának csupán egy fél százaléka volt 80 évén túl. Az ipari államok a fertőző betegségekkel voltak elfoglalva, mint például a tüdőbaj és a gyermekbénulás. Egy csomó a korral kapcsolatos betegséget, mint például osteoporosist, még nem is tekintették betegségnek.

Ma a népességnek a 3.6% van 80-on túl, és nemcsak azt a viselkedést írják elő életünkre, amit nem kellene csinálnunk, de a gyógyszert is, amit vennünk kell. A 65 éven felettieknek több mint a fele öt vagy ennél is több gyógyszert szed, orvos által felírtat, szabadon vásárolhatót vagy diéta kiegészítőt, amik nagy része nem a súlyosan szenvedőek segítésére volt létrehozva, hanem ehelyett arra, hogy a jövőbeli esetleges szenvedés esélyét csökkentse. Agyvérzés, szív infarktus, szívbaj, vesebaj, csípő törés – a lista hosszú, és az US Egészségügyi Minisztérium terve, miszerint az Alzheimer kórt 2025-re meg fogjuk tudni előzni, egyre ambiciózusabb

Az öregkor a 21. században nem más, mint a kockázat és annak csökkentése. A biztosítótársaságok kedvezményezik azokat, akik tréningekre járnak és büntetik, ha dohányoznak. A gyógyszergyárak emlékeztetik az orvosokat arra, hogy azután hogy felírták azokat az orvosságokat, amik csökkentik a szívbaj esélyét egy „maradandó rizikó” megmarad, - és emiatt gyakran még több gyógyszer előírása szükséges. Egy fitnesz termékhez fűződő mondás jelképezi a kor szellemét: „Az egészséged a vagyonod! Éljen a hosszú élet!”

De mikor jön el annak az ideje, hogy a takarékoskodás helyett valamit tőkénkből kezdjünk költeni? Ha úgy gondolod, hogy hamarosan meg fogsz halni, miért is ne gyújtanál rá és hasonlóan leállhatsz a napi aszpirinnal, sztatinnal és vérnyomás pirulával. Tölts több időt és pénzt a jelen örömeire, például vacsorákra barátokkal, mint a jövővel kapcsolatos aggodalmakra.

Ha már a megelőzésről beszélünk, ezt túlzásba lehet vinni. Csoportok, mint például az US Megelőző Szolgáltatások Munkacsoport, rendszeresen felülvizsgálja a megelőzés irányelveit, azt konstatálja, hogy bizonyos koron túl, a megelőzés hasznai nem érik meg a vizsgálatok, operációk és az orvosságokkal járó kockázatot és bajlódást. Az Amerikai Kardiológiai Kollégium és az Amerikai Szív Egyesület nem régi irányelve a kloreszterolra vonatkozóan, például a 10 éven belül előfordulható halál rizikó számításának felső határát 79 évnél húzza meg. Azt is tanácsolják, hogy 75 éven túl esetleg nem érdemes olyannak, akinek nem volt szívbaja sztatin szedést kezdeni. De ez nem azt jelenti, hogy ezt a tanácsot mindenki követi.

Mellesleg a 75 év az új 65 nemde? Az év túl pontatlan kritérium arra, hogy mikor álljunk le. Cohen úrnak, a 80 tényleg 80? – a 70-es éveinek közepén, szigorú túra menetrendje volt, gyakran leugrott a színpadról. Esetleg 80 évesen túl fiatal volt ahhoz, hogy a dohányzást újra kezdje.

Azt mondják, hogy a tudományos jóslatokban történt fejlődés megadja a választ ezekre a kérdésekre. Kutató orvosok a Kaliforniai Egyetemen, San Franciscóban és Harvardon, kifejlesztették az ePrognosis-t, egy web oldalt, ami 19 rizikó faktort egyeztet, és amit egy idősebb ember használni tud arra, hogy annak valószínűségét kiszámolja mennyi az esélye, hogy az elkövetkező hat hónap és 10 év között meghal. Az ePrognosis fejlesztői szerint gyengébb állapotú idősebb emberek szeretnék tudni a várható korhatárukat azért, hogy rendezni tudják nemcsak az egészség ellátásával kapcsolatos ügyeiket, de a pénzel kapcsolatos lehetőségeket is, mint például vagyonuk egy részének elajándékozását.

Még ennél is forradalmibb a RealAge, ami a Sharecare Inc. egy terméke. Ez számszerűsíti azt a jelenséget, hogy ahogy öregszünk, egypárunk igazában öregebb, míg mások fiatalabbak, mint az éveik száma. Egy algoritmust használ, ami felbecsül bizonyos szokásokat és az orvosi adatokat ahhoz, hogy „igazi” életkorodat kiszámítsa.

Ezek a web oldalak jó lehetőségek a páciensek között az információ (és marketing) anyag elosztására.  De bonyolult biztosítástechnikai adatok – beleértve azok valószínűségét és limitációit – a legjobban szemtől szemben, orvos páciens beszélgetés során közölhetőek.

Egy tervező nációvá vállunk, meghatározott életet élünk. De az élet egymással vetélkedő kockázatokkal jár.  Amikor megelőzzük a szívbajt és a rákot, tovább élünk és ezáltal annak rizikója emelkedik meg hogy kognitív tudatunk romlása odáig fog nőni, hogy azoknak akik rólunk gondoskodnak nemcsak azt kell majd elhatározniuk, hogy hogyan, hanem azt is hogy meddig éljünk. Dena Davis bioetikus azt tartja, hogy a kialakulófélben levő biojelek egy nap megjósolhatják az Alzheimer kór legkorábbi tüneteit (például az agy amyloid, amit a PET scanner mér) alkalmat nyújtván az embereknek arra, hogy elhatározzák, mikor vessenek véget életüknek. Vagy, hogy újra cigarettázni kezdjenek.

Az öregedés kultúránk szélsőséges. Vagy egészséges vagy és erőteljesen igyekszel egészségeden javítani, vagy haldokolsz.  És mégis ahogy „fájni kezdenek azon helyeink ahol régen játszottunk” mint Cohen úr egy dala mondja, a jelenre akarunk koncentrálni. Sok idősebb páciensem és azok segítői panaszkodnak, hogy napjaik egyik orvos vizitációtól a másikig telnek, és az Egészségügyi Felmérésből származó adatok az megmutatják ennek az egyik okát: Idős emberek, olyanok, akiknek kilenc éven belüli elhalálozási esélye 75% vagy nagyobb, egy harmaduktól a feléig még mindig kapnak rák diagnosztizáló teszteket, amik már nem ajánlottak.

Nincsenek terveim hogy 80 éves születésnapomat egy cigarettával, avagy kolonoszkópiával ünnepeljem, és nem akarom, hogy idősödésem le legyen egyszerűsítve egy on-line biztosító számításra. Nem régen egy előadást tartottam az Alzheimer kórról egy közösségi csoportnak. A kérdés-válasz szakasz alatt egy férfi így szólt: „Miért nem fizeti a Medicare hogy egyszer egy héten barátainkkal vacsorázhassunk két pohár bor mellett?” Amire ki akart jutni, az az hogy nemcsak egyszerűen élni akarunk, de boldogan, és ugyan az orvosság az fontos, de nem egyedüli eszköze ennek eléréséhez. Egy beruházás a közösségbe és azon szolgáltatásaiba, amik az idősödésünk minőségén javítana, segítene ebben. Esetleg Elhalálozás Panelek helyett Öröm Panelekről kellene beszélnünk.

PS

Köszönet blogtársunknak fordításom átfésüléséért.

Az eredeti cikk itt található.

Bonuszként ide teszek egy Leonard Cohen videót.

Itt ülök kedd este, nézem a CNN-t, közben kapcsolok más TV adókra is. A kanadaiakra, a három nagy amerikai szolgáltatóra, de még a FOX hírekre is, és úgy kilenc órától ezek a magas fizetésű drága öltönyökben/kosztümökben parádézó országszerte ismert műsor vezetők és csatlósaik, a mindent tudók és a szakértők kezdik beismerni, hogy esetleg az eredmény más lesz, mint amit vagy 6 hónapja ők majdnem biztosra megjósoltak. És (ez nem meglepetés) majdnem mindenkit, jó magamat, talán téged is, de magukat a kampányokat is, megtévesztettek.

Látom, hogy Hillary Clinton ezt az elnökválasztást bizony elveszítheti. Fél kettőig fent maradtam, akkora ez már majdnem biztosnak tűnt, így lefeküdtem. Két óra múlva álmosan a komputeremhez botorkáltam és….csodát láttam. Donald Trump lesz az új elnök! Hogy ez mennyire keserű meglepetés lehetett Hillary asszonynak, azt nem nehéz elképzelni.

Hogyan lehetséges ez? Hogyan lehetséges, hogy a bérelt statisztikus cégek százai, (volt egy kivétel), Hillary biztos győzelmét mondták? Hogyan lehetséges, hogy Donald Trump, akire a média egy éven keresztül szemetet szórt, magát a bödönt is, győzedelmeskedik?

Az a Trump, akinek minden szavát, de még a feleségének a szavát is, rendszeresen és tudatosan félreértelmezték? Egy „a nőket nem tisztelő, rasszista, demagóg”, (ehhez a képhez elismerten maga a politikában és a politikai korrektségben nem jártas jelölt is jócskán hozzájárult), végül is az újévtől Amerika elnöke lesz?

Kezdjük ennek elemzését a vesztes demokrata jelölttel, Hillary Clinton asszonnyal. Első nézetre ideális elnök jelölt, tapasztalt politikus hölgy, jogi végzettséggel. Éppen ideje hogy az Egyesült Államoknak egy nő elnöke legyen. Nyolc évvel ezelőtt is esélyes lett volna, igen ám, de a szimpatikus fekete Barack Obama megelőzte és ő lett a Demokrata Párt jelöltje, majd az első afrikai származású elnöke. Mindenki a demokrata párton belül, ha nem is nyíltan elismerte, hogy most eljött a Hillary sora.

Pedig Hillary asszony mint kiderült, sebezhető.

1/ A mai világban megélhetési politikusok nem népszerűek, és a Clinton család ezeknek egy eklatáns példája.

2/ Clinton asszony szeret titkokat tartani, és amikor az Obama kormányban külügyminiszterként szolgált, e-mailjeinek nem a hivatalos utat választotta, hanem egy magán szervert. Azzal vádolták, hogy ezen nem megengedett titkos kormány levelezéseket is folytatott.

3/ Ellenfelével összehasonlítva kevésbé karizmatikus.

4/ Ugyan nagyon is a nők pártján állónak mutatta magát, volt idő, amikor ezzel pont ellentétesen viselkedett, férjét, a nőcsábászt a médiától védendő.

5/ Bill Clinton elnök nyugalomba menetele után egy jótékonysági intézetet alapított, amibe gazdagok, külföldi politikusok is, nagy pénzeket adakoztak. Ez folytatódott még abban az időben is amikor Hillary asszony már Obama elnök külügyminisztereként szolgált. A vád szerint, ez összeférhetetlenség.

Az ellenfél, a Republikánus Párt jelöltje az ismert milliárdos, a TV játékokban gyakran szereplő Donald Trump lett. Donald Trump mint a politikai életen eddig kívül álló, nyakra főre követte el a hibákat. Mondatait nem a politikai korrektségnek megfelelően fogalmazta és a média, mint egy farkas csorda ezeken nem szűnt meg csámcsogni.

Trump így migráns ellenes lett, ugyan csupán az illegális beszivárgást és itt tartózkodást akarja megzabolázni, plusz rasszista, mert a muszlimokat külön vizsgálat alá akarja tenni az Amerikába való belépésük előtt, és miután kiástak egy 11 éves magán beszélgetést tartalmazó videót, egy, a nőket semmibe sem vevő, erőszakos nőcsábász.

Trump ötletei radikálisan eltérnek a megszokott washingtoni hozzáállástól:

1/ Kijelentette, hogy az oroszokkal össze akar fogni Szíriában a vérengzést megszüntetendő.

2/ Az USA szerepét, mint a világ rendtartója, csökkenteni szeretné. A NATO tagok anyagi hozzájárulásával elégedetlen.

3/ A kereskedelmi megegyezéseket, amik Amerikára szerinte károsak, újra akarja tárgyalni.

4/ A magzatelhajtás ellen van.

5/ A vállalati és magánadókat csökkenteni akarja.

6/ Csökkenteni szeretné a pénz befolyását a politikára/választásokra.

A fentiek egypárja nemcsak a Demokrata Pártot, de saját Republikánus Pártját is meglepte. Mondták Trump nem igazi republikánus. És hogy a pénz a politikusokra befolyással lenne? Ne már! Putyinnal összefogni? Micsoda naivitás!

A kampány folyamán a Hillary asszonyt ért média támadások nem voltak arányban azzal, amivel Trump urat bombázták. Főleg, a már említett 11 éves magánbeszélgetés nyilvánosságra hozatala után, aminek tárgya a szexuális hódítás mikéntje volt.

Trump jelölt a média célkeresztjébe került, elismerést ettől kezdve nem kapott. Felhozom példaképpen a három elnökjelölt vitát, jobban mondva azok értékelését. Ugyan ezek a viták az én szememben egyenlőeknek tűntek, azaz egyik jelölt se vesztett, avagy nyert, a média felbecsülése szerint mindegyikben Hillary asszony került felül.

Avagy a következő: A CNN főcím „A hirdetések után bemutatjuk, hogy a Trump úr a kampány alatt kapcsolatban volt az orosz kormánnyal!!!” Ebben 10 percen keresztül részletezik, ki utazott a Moszkvába, pl. az is, aki esetleg majd hadügyminiszter lehet egy Trump kormányban. A darabot befejezendő fél percben mellékesen megemlítik, hogy a demokrata (Hillary) kampány is ugyanígy kapcsolatban volt az oroszokkal, azok őket is felkeresték, onnan is történt látogatás. A cél mindkét esetben az volt, hogy a nyerés esetén meglegyen a kormányok közti közvetlen kapcsolat.

Nem vették észre, hogy a demokrata oldal kesztyűs kézzel kezelése és Trump „megbízhatatlannak és elnökségre teljesen alkalmatlannak” kinyilatkoztatása, pont az ellenkezőjét fogja eredményezni, mint amit akarnak. Ehhez hozzájárult, demokraták oldalán rendezett aránytalanul nagy csinnadratta. Sztárok, rock zenészek, komikusok és maga Obama elnök és szimpatikus feleségének folytonos támogatása.

Tágabban fogalmazva elkerülte figyelmüket, hogy az emberek nagy részének elege van azt hallani, hogy mi nekik a legjobb, ami persze nem lehet más, mint amit ők (a média és a washingtoni guruk/szakértők, stb) nekik mondanak. Kicsit olyan, mint amikor szüleink spenótot akartak velünk etetni, „jó az neked”- mondták. Még ha egészséges is, sokan megutáltuk.

És, hogy miért voltak azok a drága véleménykutatások ennyire pontatlanok? Az angolban van egy kifejezés, aminek nincsen pontos magyar megfelelője: "Wishful thinking”. A Google szótáram vágyálom-nak fordítja.

PS

Az elnökválasztásról írt két előbbi posztom itt található:

http://fressstart.blog.hu/2016/10/17/jelentes_az_amerikai_elnokvalasztasrol

http://fressstart.blog.hu/2016/03/16/goondolatok_az_amerikai_elnokvalasztasrol

Ablak mellet ülve a repülőgép leszállásánál tisztán látni a város méretét, és az aránylag nem messze működő tűzhányót is, havas tetejével. Nevével anno a gimnáziumi földrajz tanárunk ijesztgetett, a Popocatépetl! Maga a város 2200 méter magas fennsíkon van, ez több mint a Lomnici csúcsé.

Mexico City a levegőből:

Mexikó fővárosa nem turista cél. Mérete óriási, közel 9 millió lakos. Elterjedt, hogy látogatóknak nem a legbiztonságosabb. Ez talán el van túlozva, de nem árt egypár elemi jó tanácsot betartani:

1/ Ne mászkálj sötétben elhagyatott utcákon, és

2/ Sose üljél be olyan taxiba, amit nem telefonon hívtál, vagy nem úgy hívták neked. A taxikban sokszor nincsen óra, zónánként kell fizetni. Legjobb, ha előre megegyezel a taxissal, hogy az utad mennyibe fog kerülni.

A festő Frida Kahlo háza, ma egy muzeum:

Van rengeteg busz is, de komplikált, mert busz térkép sehol sincsen és a buszok általában tele vannak. A földalatti az jó, persze csak ha nem  a csúcsforgalomban használod.

A legegyszerűbb, ha egy vezetőt bérelsz kocsistul. Ezek a hotelek előtt állnak. Angolul nem beszélő $15 óránként, angolul beszélő 20. Mi béreltünk két napra, (kb. 4 óra naponta). Reggel ott várt. Nem beszélt angolul. Mindig megmutattuk neki a turista kalauzunkból hova akarunk menni. Odavitt. Megegyeztünk mikor találkoznunk ott megint. A megbeszélt időben mindig ott várt és mentünk a következő helyre.

A Basilica Guadalupe zarándokhely:

Sok a látnivaló. Leírok egypár városnegyedet ahova így elmentünk:

1/ Coyoacán-nak hívott rész az ahol a híres festő Frida Kahlo nőtt fel. Falusi hangulata van, sok lombos fa. A Frida háza ma egy szép múzeum, sok eredeti festménnyel.

2/ San Angel városrész az ahol a férjével később lakott. Férje szinten híres mexikói festő, neve Diego Rivera. Ez a ház is megtekinthető.

Polanco negyed, elegáns:

3/ Polanco-nak nevezett negyed az egyik, ahol a jómódúak laknak. A Condesa negyed az, ahol a művészek és a bohémek. Érdemes barangolni, kávézni, vannak nagyszerű éttermek és butikok.

4/ Basílica of Guadalupe, egy híres zarándokhely, a mexikói Lourdes. Itt is a Szűz Mária jelent meg (1531-ben), ez esetben egy szegény indián előtt.

5/ A városon kívül, de nem messze, található egy ókori főváros maradványa, óriási területen, amit a Teotihuacan Piramisoknak neveznek. Sofőrünk még a látogatás előtt elvitt egy boltba ahol a kötelező szobrocskákat megvettük. Ez hibának bizonyult, mert a piramisoknál már nem volt kedvünk semmit sem venni az ottan bolyongó árusok nagy csalódására. Nem akarták megérteni, csak követtek, nem akartak leszakadni.

Árus a Központi Piacon:

A harmadik napon magunk mentünk a földalattival, és gyalog sétáltunk a belvárosban.

Gondoltam kezdjük a napot a “Központi Piac” meglátogatásával. Én ugyanis imádom a piacokat. Ahogy feljöttünk a megállóból piac ember tömege elnyelt. A ruhapiac közepébe cseppentünk. Árusok ezre, bazári káosz, lehetetlenség volt kikerülni belőle olyan nagy volt. Végül is láttam egy rendőrt. Előszedtem olasz/latin tudásom maradványait és kérdeztem “Carne”? a hús piac után érdeklődve. No, megértette, mutatta, megtaláltuk. Most meg itt vesztünk el. De már tudtam és kérdeztem “Frutta”?  Mutatták a gyümölcs/zöldség piac irányát. Fokhagyma, paprika, gyümölcsök és fűszerek hegyei. A kofák magas székeken ülnek, onnan irányítják a vevőket. A virágpiac mérete akkora, mint a Városmajori park.

Condesa negyed: 

Na, ezután nejemnek elege lett a piacból…de hogyan kerülünk ki belőle? Végül is egy rendőr mutatta megint. Innen elsétáltunk a “Zocalo”-ra, hivatalosan a Plaza de la Constitución-ra, ami világ egyik legnagyobb tere és ahol többek között a Catedral Metropolitan katedrális van.

Ahogy a városban sétálsz, annak arculata nagyon hirtelen változhat. Egy olyan részből, mint Budapest belvárosa hirtelen belepottyanhatsz a középkorba. Ilyen pl. a Plaza de Santo Domingo tér. Megkoronázván egy gyönyörű templommal, itt az “írástudók” találhatók öreg írógépeikkel. Kis sor mindegyik előtt, szegény írástudatlan kuncsaftok, akik kis pénzért levelet diktálnak távoli  szeretetteiknek, avagy hivatalosat fogalmaz az írnok részükre a hatóságoknak.

 A Santo Domingo tér, az írástudókkal:

Mellesleg ilyen helyen nincsen Starbucks Coffee, csak kis mexikói bejzlik ahol babot főznek és taco-t és burritót árulnak fillérekért. És amikor vissza sétálsz a “civilizációba” vagy fél óráig olyan utcán mégy, ahol mást sem árulnak, mint menyasszonyi ruhákat és esküvői kellékeket. Mert itt van, ahol ezeket a kilenc milliós város vásárolja.

Befejezem egy étterem leírásával, ahol egyszer ebédeltünk. Mexikóban az ebéd úgy egy órakor kezdődik és ettől fogva az éttermek nyitva vannak késő estéig. Öt fele már vacsorát szolgálnak. Nincsen az, mint pl. Franciában, “kérem 2 óra, nem szolgálunk este 7-ig, hazament a szakács”, nincsen a spanyol/argentin virtus sem ahol este 9 előtt nyicsta vacsora forgalom.

 Plaza de la Constitution a Katedrálissal:

A híres étterem neve “La Nueva Opera Bar”. Már itt volt 150 évvel ezelőtt és nyitva volt a forradalom alatt is. Ugyanazon asztalok és székek. Büszkén mutatják a lyukat a mennyezetben amit Pancho Villa lőtt, amikor lovával bejött ide és megfélemlítette az akkori elitet. Igen a bejárat nagy, beférsz lóháton. A pincérek fehérben, sokuk angolul is beszél. Persze van angol menü (ez majdnem mindenütt van). Az Operánál a menü nem igen változott a 100 év alatt. Még mindig van bika here és grillezett pacal. Avagy akarsz hangyatojást? Csak szezonban! Ha nem, hát talán sült sáskákat?

A Teotihuacan Piramisok a városon kívül:

Bevallom én nem próbáltam ezeket. De itt a tanácsom. Rendelj akármit ami “mole” szósszal jön. A hús sötét csokoládés és csípős paprikás pikáns szósszal lesz szolgálva. Isteni. Avagy a mexikói töltött paprikát, amit “chiles nogada”-nak hívnak. A töltelék darált hús, összekeverve darált dióval és szárított gyümölcsökkel, majd tálalva egy fehér mandulás szósszal és piros gránátalmával. A mexikói zászló színei….és persze a magyar zászlóé is. Nagyon finom. Rendelj vele egy kis Corona sört.

Egészségedre!

Ez a poszt arról szól, hogy mennyire nem könnyű egy országot kormányozni. Csupán az én gondolataim, nem szakértői tanulmány. Nem a magyar helyzetről írok hanem….csak úgy általában.

Kezdjük ott, hogy a demokráciákban ahhoz, hogy kormányozzál, meg kell, hogy válasszanak. Ez legtöbbször párt alapon történik. A választás eredményeként a kormány nyerhet többségi vagy kisebbségi hatalmat.

Amint hogy megválasztottak úgy illik, hogy kampány ígéreteidet beváltsad. Van kb. 4 év erre. Ha lehetetlenséget ígértél az ki fog derülni. Ha ez volt az eset a megválasztott kormányzó/uralkodó párt próbálja ezt eltussolni. Ez elég reménytelen, ott van az ellenzék, a szabad média, hogy a választókat az igéretekre emlékeztesse.

Még ha olyat is ígértél, ami a kampány idején reális volt, a helyzet megváltozhat. Ha ez az eset az ígéretet nem lehet betartani…nincs miből. Ha pl. egy gazdasági válság köszöntött be, számosabb a munkanélküli, csökken a fogyasztás, kevesebb lesz a beszedett adó. Ilyen helyzetben a kormány olyan eszközökhöz nyúlhat, ami ugyan segíti a közel jövőben, és az újra választásban, de nem jó hosszabb távlatban. Igen, az eladósodás veszélyéről beszélek. A legaggasztóbb, ami az USA-ban történik. Az hogy Ciprus eladósodott az egy dolog, de az Egyesült Államok az más. Kinek van eladósodva? Első helyen Kína áll!

Persze mások is el vannak adósodva. Jobb eset, ha az ország saját polgárainak tartozik, mint például az olaszok és a japánok (takarékbetétek népszerűek ezekben az országokban). De vissza a tárgyra.

A kormány jövedelem forrása az adókból jön. Ebből fizetik a szociális juttatásokat, a nyugdíjat, az utak karbantartását, az állami alkalmazottakat. Nem kell ezt leírnom. A nép, a vállalkozók pedig szeretnek minél kevesebb adót fizetni. Ha a nép adóját megemeled, növekszik az esélye hogy nem fognak újra választani. Ha a vállalatokét emeled, akkor az a rizikó, hogy azok nem fognak a továbbiakban országodba beruházni. Plusz működő egységeket is bezárhatnak, elmehetnek máshova. Az eredmény magasabb árak, versenyképtelenség vagy fokozott munkanélküliség lenne.

Hogyan tudod a munkanélküliséget csökkenteni? Leírok három lehetőséget. Leggyakoribb módja a beruházások állami támogatása. Ezt lehet alacsonyabb adó vagy pénzbeli hozzájárulás útján elérni.  Az utóbbi esetben az állam társtulajdonos lesz.

A következő a kamatláb alacsony fokon tartása. Ez azt jelenti, hogy a kölcsönök olcsóbbak lesznek, remélhetőleg a beruházások (ezek munkát jelentenek) növekedni fognak.

Az utolsó (kétségbeesett) módja magának az ország valutájának leértékelése. Ez az, ami az EU államoknak (ahol az EU lett adoptálva) nem áll rendelkezésére. Ha olcsóbb a valuta, azon áruk, amiket az ország termel, olcsóbbak lesznek a világpiacon, ergo többet tudnak eladni, növekszik a termelés, a befektetés, a munka  utáni igény. Ez a jó hír. A rossz hír hogy importált dolgok drágábbak lesznek, spórolt pénzed az országon kívül kevesebbet ér. És mindez inflációhoz vezethet.

A valuta értékét normálisan a szabad piac szabja meg. De sok ország manipulálja valutáját. Kínának már régen fel kellett volna értékelnie a Juan-t, de nem…az USA régóta több pénzt nyomtat, így a dollár olcsóbb, következésképpen amerikai áruk olcsóbbak. Svájc az EU-hoz kötötte a frankot, mert az kezdett túl magasra mászni és így a svájci gyártmányokat fojtotta. A Hong Kong dollár az US $-hoz van kötve. Sorolhatnám.

A kormányzás a fent leírtak egyensúlyozása úgy hogy az ország remélhetőleg gyarapodik, fejlődik. A politikus szakma legközelebb a közgazdasághoz állna, legtöbbjük azonban jogász…ez kell, hogy mondjon valamit. Állandóan magyaráznak, védekeznek….

Kissé hasonló a családi háztartáshoz, de ott nincsen választás. (Válás az van).

Vicc nélkül, én úgy látom, hogy a fő tényező és hajtó erő az az újra választás. Ez szerintem a demokráciák sebezhető pontja. Mármint hogy a rövidtávot veszik figyelembe nem azt, ami hosszú távon lenne jó egy országnak.

Láthatod, mennyire egyszerűbb lenne diktátorként kormányozni.  Vagy úgy ahogy azt Kínában csinálják. Ott nem aggódnak az újra választástól. Nem azt mondom, hogy Kínában diktátorok uralkodnak. Kínát úgy vezetik, mint egy nagyvállalatot. De a polgárok szabadsága korlátozva van.

A kínaitól merőben eltérő, régi és sikeres demokrácia a svájci ahol minden fontos változás, új törvény referendummal lesz megválasztva. Ilyen módon senki sem vádolhatja a kormányt. Ami ott történik azt a nép akarta. Punktum. Svájcban sikeresen működik, de kevesen adoptálták. Bizonyos konzervatizmus a következménye. Svájc például az utolsók között kullogott a nők szavazási jogának bevezetésében. A kisebbségek érdeke esetleg nincsen orvosolva.

A legtöbb ország ahol demokrácia van két véglet között foglal el helyet. Attól függően, hogy mi az, amit az ottani nép szeret. Az egyik véglet szerintem a skandináv rendszer. Itt aránylag magas az adó, az állami juttatások jelentősek, teljes az egészségi biztosítás, majdnem ingyenes felsőoktatás, és számottevő más juttatások is léteznek. A közösségi érdek a fontos. Aránylag nagy kormány apparátus működik, mert ez kell az állami gépezet jó működéséhez.

A másik véglet az amerikai (nem beszélve a svájci különcségről, amit már érintettem). Itt az egyéni teljesítmény az, amit legfőképpen becsülnek. A “self made man”. Ne mondja nekünk a kormány, hogy mit csináljunk, mi tudjuk azt legjobban! Ha a polgárok nem akarják, hogy a motorosok sisakot viseljenek egyes megyékben, hát nem fognak. Ne legyen kötelező az egészség-ügyi biztosítás, majd (mondják) én fogom magamat biztosítani!

A baj az, hogy amikor bajba kerülnek, avagy pénz nélkül megöregszenek, mégis egyedül az állam tartja el őket...éspedig egy minimum nívón, ami persze nem tetszik nekik.

Na, tessék! Előre! Alakítsd/válaszd pártodat, fogalmazd programodat és kampányolj!  Ez lenne a dolgok könnyebb része. Na de kormányozni??? Minden az… csak nem könnyű.

Mint sok magyar honfitársam, tudok sakkozni. A kora gyerekkorom homályában elveszett, hol tanultam meg, és hogy kitől. Túl jó sosem voltam, túl sokat nem játszottam.

Jóval később itt Kanadában volt a házunkban egy sakktábla. Fiaimmal néha játszottunk, egész kicsik voltak. Itt Észak Amerikában első látásra úgy tűnhet, hogy a sakk nem divat, kevesebben játsszák. Olyan európai furcsaságnak számít, mint belsőséget enni, vagy temetőbe járni. De várjál, a történetemből hamarosan ki fog derülni, ez csak a látszat.

Egy nyáron nejemmel elhatároztuk, hogy két fiunkat, akik ekkoriban 10 és 8 évesek lehettek, elküldjük München mellé, az unokatestvéremhez. Nyáron, egy hónapra. Azért, hogy magyar szót tanuljanak. Unokatesómnál egy hasonló korú fiúgyerek volt, és egymás között ők hárman, magyarul társalogtak, nem németül. Nem úgy, mint mi Torontóban, angolul. Tervünk azonban nem sikerült. A müncheni magyar rokonok saját angoljukat gyakorolták fiainkon, a magyar használata helyett.

Sakkozók a Keleti Pályaudvaron:

Ez volt az utolsó és kétségbeesett kísérlet, mielőtt a magyar nyelvtanulást véglegesen feladtuk. A szüleink nem éltek már. Így gyerekeinket Magyarországra, nyaranként hozzájuk hazaküldeni, mint ahogyan azt itt sokan csinálják, nálunk nem volt lehetséges.

Szóval München mellett történt, hogy sógorom, gondolom idősebbik fiamat szórakoztatni akarván, sakkozott vele, és én csak gondolom, hagyta magát egypárszor megveretni. Németországból hazajővén, e fiam, rögvest sakkozni akart velem. Láttam nagyon lelkes, és mondta szeretne jobban megtanulni. 10 éves lehetett, 1984-t írhattunk. Ettől kezdve sakkoztam vele.

Egyik nap egy hirdetést láttam az újságban, miszerint egy friss emigráns, volt orosz sakkbajnok, gyerekeknek sakk leckéket ad. Torontóban, nem messze attól ahol laktunk. Egy kis boltot nyitott, sakk dolgokat árult és ott leckéket adott, csoportoknak.

Fiamat beírattuk. Lelkesen járt. Egy idő múlva az orosz félrehúzott és mondta, hogy fiam és egy másik tehetséges fiú, jobban fejlődnének, ha privát leckét vennének. Így is lett. Nemsokára fiam az egyik torontói sakkclub tagja lett, és a ranglistán emelkedett. Az orosz volt a trénere. Minden hét végén, versenyeken vett rész, ahova én vittem és hoztam, és így láttam milyen sok sakk rajongó él ebben a két milliós városban.

Fiam sakk tudása lévén kortársai között is tiszteletet ért el, ami jól jött, mert ő a sportokban, nem úgy mint a fiatalabbik fiam, nem volt olyan jó. Nem telt bele sok idő, Kanada második legjobb ifjúsági sakkozója lett, nagymester, és volt olyan, hogy a bajnok helyett neki kellett az ifjúsági világbajnokságra menni. Így volt egyszer Argentínában, másodszor Porto Rico -ban.

Nemzetközi, főleg észak amerikai túrákra is jártunk vele. A legnagyobb, a New York Open, mindig húsvétkor van. A Madison Square Garden-hez közel levő óriási hotelben, (a Macy Áruház mellett), ahol ilyenkor a résztvevőknek kedvezményes a szobaár. A hotel számos termeiben, ezrével látod a sakkozókat, gyerekektől aggastyánokig. Érdekes látvány. Még hogy itt a sakk nem népszerű!!! A fő díjak elég magasak, több ezer dollár volt már ekkor is. Jó pár húsvétot itt töltöttünk, nagyobbik fiam sakkozott, feleségemmel és a kisebbikkel mi a várost néztük.

Egy idő után fiam annyit kezdett utazni, hogy nem tudtunk vele menni. Mindketten dolgoztunk. Első útja New Yorkba vezetett. Már Ottawában laktunk, így vonattal ment Montrealon keresztül. New Yorkban a sakkverseny-hotelben egy szobában aludt más fiatalokkal. Emlékszem nagyon izgultunk. Talán túl fiatal egyedüli utazásra? Mondtuk neki, az állomásról, a Pennsylvania Station -tól, csak egy rövid séta a hotelig…hívjon fel minket, érkezése után. Meg is tette. Jött a telefon, kérdeztük: „Milyen New York? Hogy érzed magadat?” Ma is emlékszem válaszára: „Dad - mondta…it is awsome!” (Apu, lenyűgöző).

Ez a fiam jóval később egyetemi diplomája után, kémia doktorátust akart. Professzora tanácsára, aki amerikai volt, a legjobb amerikai egyetemekre jelentkezett és ösztöndíjat kérvényezett. Ugyan egész életében kitűnő tanuló volt, ez ilyen helyekre jelentkezéskor, alapállás. De az hogy kanadai ifjúsági sakkbajnok volt, és Kanadát több nemzetközi bajnokságon képviselte, döntő szerepet játszhatott abban, hogy több helyre fel is vették. Ha ilyen egyetemekre téged felvesznek, ingyen meghívnak, etetnek-itatnak csak azért, hogy elfogadjad. Egy szó mint száz, fiamnak megszaladt. A Cal Tech, Harvard és MIT között kellett választania!

New York, Pennsylvania Station balra:

Kisebbik fiam, bátyja akadémiai sikerét látván, lám bekerült az MIT-be (!), hamar rájött, hogy mégis érdemes tanulni. Mert addig kicsit lenézte azt, és bátyját könyvmolynak tekintette. Rákapcsolt, az ő jegyei nagyot javultak.

Sok idő telt el. Ez a fiam ma San Franciscóban él. Az utóbbi időben látom, szerelme a sakk iránt nem múlt el. A szabad idejében sakkot kezdett tanítani. Tanítványai ambiciózus szülők gyermekei, akik Harvard-ra, az MIT-re akarnak bejutni, de felnőttek is, akik csak szeretnek játszani. San Francisco az IT egyik amerikai bástyája, ahol okos embereknek nem kell azt titkolniuk.

50 dollár egy óra. Fiam mondta, annyi tanítványa lehetne, hogy munkáját is abbahagyhatná.

PS

Végül is egy videó, a jelen sakk világbajnok, a norvég Magnus Carlsen, 24 éves, és Polgár Judit, amint Dubai-ban játszanak,  a Blitz, (Villám) Világbajnokságon, 2014. június 20 - án.

https://www.youtube.com/watch?v=9iAa7WYi9OA&feature=youtu.be

Sayonara az japánul viszontlátás. Elmult két hét, ideje volt búcsút mondani Japánnak. Az utolsó nap minden utazásnál egy kicsit előre megjósolható. Minden arra irányul, hogy időben legyél a repülőtéren, avagy a pályaudvaron. Manapság nemzetközi légi járat esetében illik két órával indulás előtt bejelentkezni. A mi esetünkben, ez délután 3 óra volt. Gépünk du 5 órakor indult, egy 16 órás megállásnélküli légi maratón Torontóba.

Tokió nagyváros, dedikált vonat visz ki a távoli Narita nemzetközi reptérre. Ez plusz egy óra. A vonat állomásához a hotelunktól egy taxival, majd egy másik HÉV-el kellett menni, szóval adjunk még egy órát hozzá, azaz du 1-kor kellett elindulni.

A napi program reggeli után csak egy séta volt, a szomszédságban. Egy péntek délelőtt. A hotelünk a Meguro-nak nevezett városrészben volt. Egy ideig a fő utcán sétáltunk. Sok itt a bútor és lakásberendezés bolt, ugyan a hotelunkhoz közel volt egy VW autó árus is. Kiemelem ezt, mert a német autókon kívül mást, mint japán és koreai autót nemigen látni. Szóval a német autógyártás világ sikere, tagadhatatlan.

A főutcán haladva egy húsz perc múlva egy kanálishoz érsz. Amolyan Ördög Árok. Itt lehet a part mellett sétálni. Az árnyékban, cseresznyefák alatt. Ismert hely, tavasszal, amikor a cseresznyefák virágzanak, ez a hely tele van sétálókkal. Egy idő múlva egy parkhoz értünk és megpihentünk. Néztük, hogy is zajlik itt az élet. Jött egy óvoda. A kisdedek csak nemrégen tanulhattak meg járni. Mégis, a bátrabbjuk a csúszdára aspirált! Fel is ment egypár, az óvó nénik árgus felügyelete alatt és azok bátorításával. Lecsúszni, magától csak a legbátrabbjuk mert, talán valami szamuráj leszármazott.

A kanális másik oldalán egy tenisz klub volt. Tele aktivitással. Sok ráérő polgár itt csoportos tenisz leckét vett. Mondjuk közepes nívón játszott az „osztály”. Érdekes volt, néhány hölgy, gondolom a napot elkerülendő, egész sivatagi álarcba burkolta fejét és a vállát, plusz maszk takarta az arcukat. Így teniszeztek. Furán nézetek ki, mint valami légionárius katonák a sivatagban.

Még messzebb, azon az oldalon volt egy fura dolog, egy teljesen magas hálóba beborított nagy szabad tér, egy épülettel. Először azt hittem baseball pálya. De ahogy elmentünk mellette kiderült, hogy nem. Itt, főleg urak, golfozni gyakoroltak. A klubház tetején volt egy terasz, innen ütöttek. A hálók megakadályozták, hogy a golflabdák szerteszét menjenek a sűrűn beépített szomszédságban. Hallom ilyen helyen az ütéseket egy komputer elemzi, milyen messze ment volna, milyen pontos lett volna igazándiban?

Na, ideje volt tovább ballagni, egy kávézót találni. Ez is megtörtént. Haza indultunk. Ezúttal, a változatosság kedvéért nem a fő utcán, hanem az a melletti szomszédságban sétáltunk. Járda nélküli, keskeny, hangulatos, csupán egy autó számára alkalmas, de mégsem egyirányú, girbe-gurba utcákon. Néztem a nett házakat ahol az itteni jómódúnak kinéző polgárok laktak.

Néztük a helyi bicikli forgalmat, ami dicsérendő. Nagymamák, fiatal mamák, két gyerekkel is, biciklivel közlekednek. Egy gyerek elől a másik hátul ül, ezeknek kötelező bukósisakot viselni. Ugyan (gondolom) van autójuk, de azt helyi dolgok intézésére, bevásárlásra, gyerekeik óvodába vitelére nem használják. Az egész negyed jóval kompaktabb, mint itt Amerikában. Kevésbé pazarló, mégis láthatóan nagyon jól megvannak. Sűrűbben élnek, de majdnem mindenkinek volt pici kertje virágokkal, ezek sokszor nagy cserepekben. Az új házak vasbetonból készültek, rendkívül erősnek tűntek, gondolom a földrengéseknek kell ellenállniuk.

A hotelbe visszatérvén, kértük hívjanak taxit. Jött is perceken belül, hajlongás, búcsúzás, taxizás. Borravalót el nem fogadnak. Se a hotelesek, se a taxis.

A reptéri vonaton voltak bőven magunkfajták is. Úgy értem, hogy nem japánok. Felszállt egy amerikai, és mellénk ült. „Hi how are you?” - kérdezte tipikus amerikai közvetlen stílusban. Honnan valóak vagyunk, hova megyünk?? Mondtuk. Volt már Torontóban, dicsérte. Mit kerestünk Japánban? Mondtuk. És te? - kérdeztem udvariasságból. Ő Kansas-ból való, Salt Lake Cityből tette hozzá. Gondoltam talán mormon.

Egy jótékonysági intézménynek dolgozik, mondta. Tokióban csak megállt, mert szereti a várost és itt vannak sokan, akik adakoznak az intézménynek. Valami távol keleti szegény országban volt előtte, most ment haza. Gépe Portland Oregonba viszi, majd onnan fog Salt Lake City-be repülni. Ez egy hosszú nap lesz - mondta sóhajtva.

A jótékonysági intézmény, harmadik világbeli szegény, deformációval született gyerekek ingyenes kozmetikai korrekciós operációjára van specializálva. Az intézmény nevét elfelejtettem. Rendes dolog gondoltuk, az amerikai kezdett szimpatikus lenni.

Megérkeztünk a reptérre. Átmentünk a formalitásokon. Kibattyogtunk a kapuhoz ahonnan a gépünk indult. De még volt rengeteg idő. Narita repülőtér véleményem szerint építészetileg egy nulla, egyike a rondáknak. Nemigen volt mit csinálni.

A Torontóba tartó gépünk, egy óriás Boeing 777, vagy 400 embert tudott bekebelezni. Más híján a gyülekező utasokat tanulmányoztam. Volt egy japán turistacsoport, akik észak amerikai (vagy csak kanadai) túrára gyülekeztek. A fiatal túra vezető, fekete öltönyben és fehér frissen vasalt ingben, feltűnő módon állt, egy kis zászlóval: Crystal Tours. A túra tagjainak illett oda menni és csevegni vele. Kaptak egy kis csomagot, benne némi papír. Gondolom instrukció az érkezésre, japánul.

Az utazók néhánya pont velünk szemben ült. Jobb módú nyugdíjas japánok, sokan házastársak. Látszott, szépen együtt öregedtek meg és most végre mennek a világot megismerni. Csoportosan, vezetővel, mert így biztonságos. Észak Amerika, valószínűleg ismeretlen volt számukra.

Elképzeltem mi lehetett az érkezési instrukciókban. Talán: „a WC-k Kanadában, kissé mások, mint itt Japánban. Fenekedet végig papírral kell majd törülni, fenékmosók az ottani WC-ben nincsenek. Legyen nálad WC papír mindig, sok helyen ez hiányzik. Sok helyen a nyilvános WC használatáért fizetned kell.” Avagy: „Van egy a furcsa szokás, úgy hívják borra való. Aprópénz ezért legyen mindig a zsebedben.” És így tovább.

PS

A képek sajátjaim.

Gyere velem sétálni. Tokióban, az említett Meguro árok/folyó mellett. Májusban, cseresznye virágzás idején. Nagy attrakció, sokan jönnek. 

https://www.youtube.com/watch?v=c3UGl0oQBCE