Most hogy itt az ősz sok vadgombát látsz a piacon. Itt Amerikában, majdhogy sehol. Valahogy a vadgombákhoz az itteniek nem melegedtek fel annak ellenére, hogy rengeteg található a nagy erdőkben, a vadonban.

Újabban, valószínűleg a nemzetközi utazások hatására, jobb éttermekben olykor kapsz vadgombával ízesített ételeket, és néhány delikát zöldségboltban árulják is őket, méregdrágán. Itt a közelünkben 60 dolcsi kilója a rókagombának. Ez vesepecsenye árban van. Vargányát és kucsmagombát (az utóbbi tavasszal és kora nyáron terem) csak szárítottan vehetsz.

Pöffeteggombák:

Kiskoromban, a mi házunkban, a vadgomba be volt tiltva. Anyám nem engedte, mert szerinte veszélyes volt. Tényleg, minden évben talán még ma is, egypár ember meghalt gombamérgezésben. De sok barátom járt szüleivel gombát szedni, és volt is a Széll Kálmán téren egy Gomba Vizsgáló asztal, ahol ingyen megvizsgálták a zsákmányodat, és ha mérgeset találtak, az egészet kidobták. Ha meg piacon vetted, ott előtte megvizsgálták. De hiába, anyám túlzottan aggódott. Emlékszem, falun járván olykor láttam a rókagombát nagy asztalokon, a napon száradni.

Itt Kanadában, még a fiaink kicsik voltak, amikor egy Toronto környéki védett zöld területen kirándultunk és a gyerekek egy mezőn egy furcsa gömböt találtak. Kiderült gomba volt. Itt „giant puff ball”-nak hívják. Magyarul, óriás pöfeteggomba.

Rókagombák:

Hazavittük, felkerestem a lexikonban - internet előtti idők - és olvastam, hogy a pöfeteggombák nem mérgesek. Nosza, mutatom nejemnek, de evésre engedély nem jött. Végül is kidobtuk a gombát. De érdeklődésem felpezsdült, vettem egy könyvet az itteni gombákról.

 Acadia National Park, Maine, USA:

Ezekben az időkben nyári vakációra az Atlanti óceánhoz jártunk. Maine államban egy Bar Harbour nevű helyen béreltünk egy vityillót. E mellett van az Acadia Nemzeti Park, egy környezetvédelmi terület, ahol sokat kirándultunk, ha nem strand idő volt. Itt is, de a tengerparti házunk mellett is az erdőben találtunk rókagombát, nagy mennyiségben. De nem szedtük. Feleség tilalma. Kagylót áshattunk, de a gombát ott kellett hagyni. Vérzett a szívem.

A tavasszal található kucsmagomba:

Egy séta alkalmával a parkban egy kis csoportra bukkantunk, akik gombával teli kosarakkal jöttek. Elbeszélgettünk velük. Orosz országból származó amerikaiak voltak. Mondták rengeteg a gomba, és senki sem szedi.

Hazajövésünk után szeptemberben, valahol olvastam, hogy a Torontói Gombász Egylet hétvégi kirándulásokat szervez. Nosza, bejelentkeztünk és tagok lettünk. Az Egylet minden hétvégén, szezonban, gombaszedő kirándulásokat szervezett. Mindig valahol a városban volt a találkozó, majd innen a túra vezetőjének a kocsiját kellett követni, aki egy közeli környezet védelmi területre, mindig másra, vezetett minket. A vezető tanult ember volt, legtöbbször egyetemi professzor, akik tényleg sokat tudtak az itteni gombákról.

Vargányák:

Az volt a módszer hogy papírzacskókat vittél, és a zacskókba egyfajta gombát szedtél. A túra végén találkoztunk, és a vezető megnézte mindenki gombáját és mondta mi az, és melyik ehető. Ez a feleséget is megnyugtatta és ettől kezdve mindenki nagy örömére meg tudtuk saját gombánkat főzni. A gyerekek, 7-9 évesek lehettek, imádtak gombászni menni, és a zsákmányt vacsorára megenni.

Az ehető Shaggy Mane, az idősebb gomba "eltintásodik":

A túrán megmutatták a mérges gombákat is, azokhoz nem volt szabad nyúlni. Ha egyfajta gomba ismeretlen, akkor azt nem szabad megenni. Itt Amerikában a légmérgesebb gomba a Gyilkos Galóca. Ez teljesen fehér gomba, még a spórája is. A másik, a Légyölő Galóca, sárgás pöttyökkel. Van még egypár más is, de a legveszélyesebb a Gyilkos, főleg azért mert a tünetek evés után csak jó pár óra elmúltával jelentkeznek, amire a tested már felszívta a mérget és ezért majdhogy lehetetlen azt kiűzni.

A leggyilkosabb gomba, a Gyilkos Galóca:

Tisztán látod, hogy a régi világban, a Borgiák idején ennek ismeretében milyen könnyű volt valakit eltenni láb alól. Meg talán ismered a viccet miszerint egy hölgy három férje gombamérgezésben hunyt el. Tragikusan. És a negyedik? Agyrázkódásban. Hogy-hogy? Nem akarta megenni a gombát!

A szintén mérges Légyölő Galóca:

A házunk Torontóban a belvároshoz közel volt, egy nagy temetőtől nem messze. A temetők itt olyan füves parkszerűek. Ilyenkor ősszel ott is rengeteg gomba nő. Egyfajtája, egy fehér torpedó alakú gomba, tömegesen tör fel a pázsitból. Itt úgy hívják, hogy „Shaggy Mane”. Fiatalon ez a gomba nagyon ízletes, ha már idős eltintásodik, és elég undorító. De megint csak a nejem nem volt hajlandó enni ha a temetőből jött, mert ugye ott halottak is vannak. Ki tudja… A parkokból eredő az OK volt.

A gombák királya, a Szarvasgomba, vagy Truffle:

Befejezem a gombák királyával, amire persze sosem vadásztunk, és amit nagyon ritkán ettünk. Ez a truffle, magyarul szarvasgomba. Kaviár árban árulják. A francia fekete, az olasz fehér. Magyarországon is nő. Kár hogy otthon ezt még nem ettem. Egyszer láttam egy nénit a Nagycsarnokban árulni. Ez a gomba a föld alatt van, bizonyos fák gyökereit kedveli. Jó szaglással rendelkező állattal, disznó vagy betanított kutya, keresik. A lelőhelyét nagy titokban tartják.

PS

A rövid videó a gomba vadászatról szól itt a környékünkön.

https://www.youtube.com/watch?v=ZIG00X8jNAU

Ez, truffle keresésről szól, Oregon államban, kutyával

https://www.youtube.com/watch?v=R6F0x5pQyUw

Ez meg az említett Acadia Nemzeti parkot mutatja be, Bar Harborral

https://www.youtube.com/watch?v=S-EZntlAnGE

Ha valamikor most örülök, hogy 47 éve nem az USA-ba vándoroltam, hanem Kanadába, és így a közelgő elnök választáson, most november 8.-án, nem kell részt vennem.

Félreértés ne essék, az érzésem az, hogy nem érdemes izgulni, a nyertes, ma 20 nappal a választások előtt jól megjósolható. Szerintem a következő elnök Hillary Clinton lesz. A volt kétszeres elnök, Bill Clinton felesége, aki Obama elnök első négy évében, mint külügyminiszter is szolgált.

Ő már nyolc évvel ezelőtt esélyes lett volna, de hogy-hogy nem jött a jóképű, jó svádájú fekete szenátor Chicago-ból, aki mint első fekete, überelte Hillary első nő lapját, és mindenki bámulatára kikapta kezéből a már majdnem biztosnak tűnő demokrata elnökjelöltséget. Ezután, mint tudjuk Obama felül kerekedett a szintén valamikor politikus republikánus jelölt, Mitt Romney-n, az egykori Massachusetts állam kormányzóján.

Nekem hiányozni fog Obama, soknak ott Amerikában, nem. Ebből láthatod, hogy én alapjában demokratikus gondolkodású vagyok. A konzervatív gondolkodásúak hagyomány szerint a republikánusokhoz húznak.

A nyolc évvel ezelőtt Hillary-val történt dolgokat a Demokrata Párt nem felejtette el. Ő azóta minden erőfeszítését az új elnök jelöltség megszerzésére fordította. A Demokrata Párt és a média, ha nem is nyíltan ezt elkönyvelte, és jogosultságát nem igen vitatta. Jó pár olyan jelölt, aki talán érdemesebb lehetett volna, éppen ezért el sem indult, mint például a Massachusetts államból származó nagyon tehetséges szenátor hölgy, Elizabeth Warren. Hillary jelöltségét megkérdőjelezni nem lehetett, nem illett.

Így Hillary demokrata párton belüli komolyabb ellenfele, egypár jelentéktelentől eltekintve, csupán Bernie Sanders lett. Ő gondolkodásban Hillary-tól balra áll, de meglepően népszerű volt. Igen ám, de Sanders úr minden igyekezete reménytelennek bizonyult egyrészt idős kora, másrészt a fent leírt Hillary „feljogosultság” miatt. Ráadásul a média szocialistának is nevezte, ez az USA-ban nem egy vonzó szó.

A republikánus oldalon volt érdemes jelölt bőven. Talán túl sok. A jelöltségért folyó harc kíméletlen volt. A média ezt részletesen közvetítette. A sztár Donald Trump volt és ő lett végül is a nyertes. Ő, mint mágnes vonzza a nézőket. Ez jó üzlet a TV adóknak és más médiának. A fő oka az, hogy Trump úr minden csak nem egy hivatásos politikus. Ahogy azt itt mondják ő „más zenére táncol”.

Trump úr egy milliárdos ingatlan vállalkozó, tetejébe népszerű TV adások ismert alakja. Az utolsó pár évet kivéve nem politizált. A hivatásos politikusokat, a Clinton házaspár ennek eklatáns példája, a népek sok helyen kapásból nem szeretik. Úgyszintén gyanús sokaknak az úgynevezett „elit”, a washingtoni tanácsadók/lobbysok és Washingtonból élő/élősködő média ismert (és kevésbé ismert) serege. Mint később kiderült ezek mind Hillary mögé sorakoztak fel.

A kívülálló Trump úr nem ismeri a tabu fogalmát. Nyíltan kijelentette, hogy a választást támogató nagypénzes emberek a politikát befolyásolják, így saját érdeküket a népek és a közjó elé teszik. Az elfogadott mantra az, hogy ámbár a politikusoknak ez a pénz kell az újraválasztáshoz, intézkedéseiket az lényegében nem befolyásolja. Hiszi, nem hiszi, aki akarja.

Trump úr beszédei hemzsegnek politikailag nem korrekt gondolatokkal és szerintem akaratlanul, de megsértette a kisebbségeket, főképpen a választásnál fontos feketéket és mexikói származásúakat.

Trump jelszava: „Amerika First” és „I’ll make Amerika great again” (Az első az Amerika, Én Amerikát újra naggyá fogom tenni) nagyon kapós. Maga a Republikánus Párt azonban kezdettől fogva kívülállónak tekintette, nem igazi konzervatívnak. Miért? Trump úr a múltban minkét pártot támogatta, anyagilag. Nem csak a Republikánus Pártot. A múltban tett nyilatkozatai alapján nagyon is szabados elveket vallott. Mondhatnánk, mint egy demokrata. És nem túl vallásos. A washingtoni dogmáknak fittyet hány. Például az US domináns világpolitikai szerepén változtatni akar. America First.  A NATO-ról az a véleménye hogy a tagjai a költségekhez nem arányosan járulnak hozzá. Más államokról, például Japánról és Dél Koreáról azt állította, hogy ezek ingyen kapnak támogatást. És - most kapaszkodj - horribile diktu, még Putyin szíriai politikáját sem kellőképpen kritizálta, mert azt sejtette, hogy a terroristákat kell elsősorban kiirtani, ha kell Putyinnal és Asszaddal összefogva. Irgum burgum!

Nos, az óta hogy Hillary és Trump jelölt lett, az itteni népek a TV híreken mást sem láttak, a rádiókon mást sem hallhattak és mást sem olvashattak az újságokban, mint azt hogy a két ellenfél mit javasol, mit mond a másikról, és hol követett el valami bakit. Ad nauseam. Hillary Clinton, a hivatásos politikus gyakorlott ezen a téren, Donald Trump, ugyan karizmatikus (sokak szerint demagóg), kevésbé.

Trump-ot politikailag nem korrekt beszédei és jó pár vad ötlete, (muszlimokat külön vizsgálat alá fogja tenni, kerítést épített Mexikóval a határra) hamar notóriussá tették. Ugyanakkor egyes emberek szemében nagyon népszerűvé vált. A média, az elit, és lassan a Republikánus Párt egy része, ellene fordult. Trump változást akar Washingtonban, ezek meg ettől félnek, azt ne egy kívülálló tegye, és egyébként is mondják (gondolom) maguk között, minek a változás? Mi jól élünk!

Trump követői főleg a szegényebb, fehér, állásukat elvesztett, avagy azt veszélyben érző férfiak közül jönnek. Persze vannak más támogatói is. Bevallom, külpolitikája nekem is tetszik. Üdítő a „gonosz Putyin”-tól eltérő gondolkodás. Imponál az is, hogy javarészt saját pénzéből fizeti a kampányát, így nem tartozik senkinek „hálával”, ellentétben Hillary-val, aki a bank stb. érdekeknek, itteni politikusoknak megfelelően, rendesen el van adósodva.

És két héttel ezelőtt elérkeztünk ahhoz a ponthoz amikor Trump kampányát komoly csapás érte. Eddig ugyanis a verseny szoros volt. Kibányászták Trump egy 11 évvel ezelőtti privát beszélgetését, amit anno véletlenül és hibásan valahol Hollywood-ban magnóra vettek, és megmaradt. Ebben két férfi, a másik egy távoli Bush elnök rokon, aki egy ottani TV műsor gazdája, egymás között hódításaikról dicsekedik. Nem éppen politikailag korrekt módon, mint ahogy nem egy férfi, sajnos szerte a világon, ilyesmire képes.

Na, mi sem hiányzott a hír szolgálóinak. Abban a pillanatban, amikor ezt hallottam, éreztem, hogy Trump-ot megfogták, és dacára, hogy eddig nem egy kátyúból sikeresen kimászott, ebből nem fog tudni.

A Magyarországon nemrég Kis László úszóedző sajtójának a köbéről beszélünk. Trump nem erőszakolt meg senkit, de az epizód egy rámenő nőcsábásznak mutatja. Megemlítem, hogy politikai ellenfelének férje, Bill Clinton hasonló ember, akit Hillary anno védett, és az őt vádoló nők ellen erősen fellépett. Hogy más nőcsábász elnököt, köztük Kennedy, Roosevelt, ne is említsek.

Trump nyilvánosan bocsánatot kért, mondván ez egy privát, éretlen, „öltözőkben szokásos” férfi-férfi közti beszélgetés volt, amit már akkor sem gondolt komolyan, ő tiszteli a nőket, akkor is most is…. de a szellem kiszabadult a palackból.

És láss csudát, azóta, a mai napig nem kevesebb, mint 12 (!) hölgy találtatott/jelentkezett, akik mind azt állítják, hogy X ével ezelőtt (X nagyobb, mint 10), Donald Trump náluk, kéretlenül próbálkozott, őket kihasználni akarta, fogdosni próbálta, és tisztelet nélkül viselkedett.

Bizonyíték persze, mint az ilyen esetek többségében nincsen, de a kár, egy alapjában prűd országban - ez nem Franciaország - komoly.

Azóta más sincs a TV-n, mint a Trump elleni vádaskodások, és az ő tagadása. Nagyon unalmas. Alig hallasz a jelöltek jövőbeli külpolitikájáról, (Hillary-é az lesz, ami eddig volt), se nem arról hogy hogyan tennék jobbá, gazdagabbá Amerikát. Nem marad idő megvitatni Hillary állítólagos mutyizásait a bankárokkal, nem lehet beszélni Hillary sok esetben vitatható politikai múltjáról. Trump alkalmatlansága a tárgy, ez vonzza a plebszet, és a nézők száma fontos a kapitalista világban. Ezt Trump-nak is illene megértenie.

PS

Első posztom az amerikai választásokról, márciusban íródott és itt található.l

Baltimore nincsen messze az USA fővárosától, Washington DC-től. 60 km, kb. Bp.- Székesfehérvár lehet a távolság.

Az 1729-ben alapított város szűkebb értelemben 600 ezer lakossal rendelkezik, de nagy Baltimore 2 és fél millióval. Az Atlanti Óceán partján fekszik, Maryland állam legnagyobb városa, ugyan nem az állam fővárosa, az a kis Annapolis.

Baltiome sokat tud felmutatni a turistáknak. Gyönyörű a régi belváros, szép a kikötő, gazdag régi kisvárosok vannak közelében, ezek sokja ma Baltimore-hoz tartozik. Add ehhez a nagyszerű helybéli konyhát, a híres egyetemet, (Johns Hopkins), gazdag múzeumokat, (pl. Baltimore Museum of Art) és a híres sport csapatokat (amerikai foci, baseball, hoki, kosárlabda), így nem csoda hogy ez a város megérdemelten célpontja nem egy szakmai konferenciának és nagyszámú látogatónak.

Baltimore, Charles St, Washington emlékmű, Mount Vernon:

Én is így kerültem ide először, cégünk elküldött az amerikai épületgépészek évi gyülekezetére. Ezek három napos események. Reggel és esténként van bőven idő a várost felfedezni. Hotelom a főutcához közel volt. A főutcának én a Charles Street-t nevezem (Károly utca), ami a kikötő és a Konvenció központtól, kissé lejtősen megy észak irányába, sokáig, messzire. A régi utca, és a mellékutcák kellemesen sétálhatóak, éttermekkel, jobb boltokkal vannak megspékelve. Ha szerencsés vagy eltévedsz a közeli Mount Vernon Piacra. Ez Baltimore Nagycsarnoka és nem kisebb látnivaló.

 Baltimore, Városháza:

Egy novemberben jártam itt először, a Thanksgiving (Hálaadás) ünnepe előtt. A piacra reggel kilenckor tévedtem be, egy hétköznap. Sosem felejtem el, előttem egy targoncán, vagy 12 frissen ropogósra sült pulykát vittek, gondolom az egyik árushoz…lábaim legyengültek, eme lukulluszi látványra. A piacon mellesleg nagyszerű hal árusok és olcsó étkezdék találhatók. Baltimore és környékének specialitása a tengeri rák fasírozott és a kemencében sült fűszerezett rákok.

 Baltimore, lakóházak, egy jó negyedben:

Egy későbbi utamra a nejem is csatlakozott. Míg én napközben a szakelőadásokat hallgattam, ő a szomszédságot fedezte fel. A hétvégére is itt maradtunk, saját költségünkre. Volt egy bérelt kocsink, de hajóval mentünk az egyik közeli kisvárosba, amit Canton-nak hívnak. Valamikor egy munkásnegyed volt, a közeli konzerv és sörgyárak munkásainak otthona, mára tehetősebb emberek lakhelye, de jócskán találhatóak bohém fiatalok és művészek is. Az utcácskákon öröm kóborolni, nem lehet eltévedni.

 Baltimore, vízpart, Congress Center:

Az utolsó napra az volt a terv hogy elmegyünk, megnézzük a múzeumot, (Baltimore Múzeum of Art) majd azután a bérelt kocsinkkal kihajtunk a repülőtérre, leadjuk a kocsit és hazarepülünk. Volt idő bőven. A Múzeum nagyon szép. Északabbra van, de nem messze a Charles fő utcától, egy jó negyedben, közel az egyetemhez. Mint kis okos, gondoltam ahelyett, hogy a városba visszamegyünk, ahol mindent ismertem, továbbmegyünk kifele, ahol majd találkozunk az autósztrádával és azon kihajtunk a reptérre, ami Washington irányába volt.

 Maryland, kemencében sült rákok:

Igen, ám de egy nagy multi elágazásnál egy (tényleg) rossz útra fordultam, és hamarosan eltévedtem… Egy nagyon nem jó negyed kellős közepében találtuk magunkat. Ingyenes turista térképemen ez persze fel sem volt tüntetve. Még a GPS előtti időkről beszélünk. Feleségem csak rám nézett, kerüljünk innen ki, de gyorsan, volt a mondatlan utasítás lesújtó pillantásában. Igen ám, de hogyan? Akkor nem tudtam, egy olyan negyedbe kerültünk, ami a belvárostól egy meredek völggyel volt elválasztva. Csupán egypár utca folytatódott hidakban, amik azt átszelték. Ugyan a belváros felhőkarcolóit látni lehetett, minden utca abban az irányban (hacsak nem a kevés hídban folytatódón hajtottál) a völgynél véget ért.

Baltimore, rossz negyed:

Az utcákon alig voltak, józan ember még kevésbé, a helyzet nagyon nem jól nézett ki. Itt-ott magas póznákra, televíziós kamerákat szereltek fel gondolom a bűnözést távolról figyelendő, mert erre rendőrök sem jártak. Néha láttam egypár járókelőt, akiket gondoltam megkérdezhetek, de vagy nem válaszoltak, vagy válaszukat, erős helyi kiejtésük miatt, nem értettem…vagy nem tudtak segíteni. Reménytelennek tűnt, pedig egy benzinkutat is találtam, de ott se segítettek. Végül is vagy a hatodik kísérletre és vagy kb. óra múlva, valaki elmagyarázta, hogy meddig hajtsak milyen irányba, amíg balra fordulván egy „hidas” útra érhetünk és így kievickélődtünk.

Nagy kő esett le a szívünkről.

PS

1 / Ez a videó (10 perces) egy hasonló negyedet mutat Baltimore-ban, ahova mi be és eltévedtünk.

https://www.youtube.com/watch?v=RqruvUIion4

2/ Ez meg, (3 perces) kicsit vidámabb, megmutatja. hogyan kell ezeket a rákokat enni. Mert előszörre fogalmad sincs róla.

https://www.youtube.com/watch?v=SdstU4vQVkg

Nashville mellett egy faluban, ahol felnőttem, fűrészbakra tett kólás konzervekre lövöldöztem. Nem puskával, mert ahhoz kicsi voltam: egyszer, amikor 9 éves lehettem, az egyik rúgása a földre dobott, ezért inkább pisztolyt használtam. Összesen hatan voltunk – két gyerek (a nővérem és én) anyám első házasságából, és négy gyerek mostohaapám első házasságából. Kor szerint sorba álltunk, és vártunk sorunkra. A vidéki nyárban a puskák szórakoztatóbbak voltak, mint békákat fogni, ugyan nem annyira, mint lovagolni.

Apám házában is voltak fegyverek, de ezek mások voltak. Apám rendőrtiszt volt, Los Angelesben. Fiatal koromban mint detektív egy kabátot viselt a pisztolyát takarandó. A pisztolyt a hóna alatt tartotta egy táskában, hátul a nadrágszíjára tűzve. Két pisztolya volt, egy szabvány szerinti 38-as revolver és egy rövid, 2 inches, pisze orrú, a biztonság kedvéért. Jobbára nem lehetett látni ezeket, nem beszélt ezekről, és sohasem vették őket elő, kivéve, amikor szigorú vizsgálatot tartottak. Látogatásaink alatt nővéremmel együtt könyörögtünk, hogy vigyen el minket a rendőr - képző lövöldéjébe. Ha mi a céllövésben tehetségesek voltunk, azt velünk apánk sosem éreztette.

Míg apám a pisztolyait eltűrte, mostohaapám imádta fegyvereit, és megtanított arra, mit tegyünk, ha valaki betör hozzánk, elrabol minket és hogyan viselkedjünk más, Armageddon-szerű helyzetben. A puskák tartóikban voltak a nappaliban a dívány alatt (gyakoroltuk, hogy végszükség esetén, hogyan vegyük őket elő). Plusz egy pisztoly volt elrejtve a falióra mögött. Mostohaapám orvosi rendelőjében volt egy titkos hely, a fegyvereknek – mindenféle és változó legalitásúaknak – egy hamis szellőző nyílásnál, amit csavarhúzóval lehetett kinyitni.

Amikor a vidéket Nashville zöld kertvárosáért elhagytuk, többé nem tudtunk kólás konzervekre lövöldözni az udvarunkban. Helyette plasztik habból kivágott emberre dobáltunk késeket, gyakorlatként a garázsban.

Jogsimat a 16. születésnapomra kaptam meg, és megengedték, hogy a család dzsipjét a suliba hajtsam. Elmehettem barátaimhoz, színházi próbákra és a plázába. Nem számított, milyen késő volt, mert egy pisztolyt vittem a kocsiban. Nem volt engedélyem elrejtett fegyvert magammal vinni, és nem akartam a pisztolyt az ülésen tartani. Mostohaapám egy félbehajtott papír céltáblát tett a kesztyűtartóba a pisztoly mellé. Mondta, ha megállítanak, és a kocsit átkutatják és megtalálják a pisztolyt, mondjam, hogy a céllövöldébe tartok, még akkor is, ha reggel fél hét van és a katolikus iskola térdig érő harisnyájában és kék iskola-zubbonyában vagyok.

Nem akartam a pisztolyt a kocsimban, nem azért mert bajba keveredhetek vagy valakit megsebesíthetek, hanem azért, mert féltem, ha a rendőrség Tennessee államban megtalálja, apám Kaliforniában megtudhatja. De, az hogy fegyvert viselek, a feltétele volt annak, hogy a kocsit az iskolába menet használhassam.

Egyszer, amikor le voltam hangolódva, a pisztoly csövét a számba vettem. Nem volt szándékomban magamat főbe lőni, de abban a korban ez mély nyomott hagyott bennem. Nem ismétlődött meg. Az a hang, amit a pisztoly ad, amint fogaidat megérinti, semmi máshoz nem hasonlítható és örökre veled marad.

Mindennek vége lett 23 éves koromban.

Egy new yorki emberrel kezdtem járni, aki életében sosem lőtt fegyverrel, és csodálta jártasságomat ezekkel. Amikor hazavittem, hogy találkozzon a családommal, megkértem mostohaapámat, vigyen el minket lőni. A mostohaapám felhívta Pony nevezetű barátját, aki a Partvédelmi Hatósságoknak szállított fegyvereket. Pony egy fiatalembert hozott magával és annak a barátnőjét, akik mindketten erősen drogoztak.

Hatan egy fatelepre hajtottunk, ami Pony egyik barátjáé volt, és ott sziklákra lövöldöztünk egy rakás pisztollyal és puskával. A barátnő egy Uzival szerte szét lövöldözött a völgyben, mialatt ordibált: „Édes Isten, Istenem” - aztán elesett, magas sarkú cipőjében. Pony egy valamilyenfajta teherautóra szerelt gépfegyvert is hozott, amivel a férfiak nyomjelző lövedékeket, méretük, mint a kezem, lövöldöztek.

Egyike ezen lövedékeknek gellert kapott egy sziklán és lepattant a mellettünk levő hegyre. 10 perc múlva füstöt láttunk. Öten egy lapáttal keresztülmentünk a mezőn a tűz irányába, míg a barátnő a kocsiban várt. Mindazon süket dolog között, amiket az életemben elkövettem, semmi sem jön ennek közelébe, az erdőben rohanni egy száraz nyár kellős közepén egy tűzet kergetendő. Ahogy az égő talajon lépkedtem minden arra emlékeztetett, hogy a fegyverek mennyire nem élvezetesek, se nem hasznosak, hanem biztonságunkat veszélyeztetik, nem pedig azt biztosítják.

Amikor apám nyugdíjba ment a rendőrségtől, mostohaanyámmal együtt elköltöztek Los Angelesből. Úgy határoztak, hogy fegyvereiket nem viszik magukkal. Nővérem gyerekei akkor még fiatalok voltak, úgyhogy azt mondtam: én átveszem fegyvereiket. Felhívtam Ponyt és megkértem, hogy átvenné ezeket, amíg eldöntöm, mit tegyek velük. Ponynek fegyvertárai voltak, akkorák, mint valami besétálható mélyhűtő kamrák. De azóta öt és tíz év is elmúlt, és sosem mentem el értük. Rájöttem, hogy egy fegyver már nem tud szentimentálissá tenni, még azok sem, amik apámé voltak 33 éven keresztül.

Csehov szerint: „Ne tarts töltött fegyvert, ha azt senki sem fogja használni.” Én kivétel vagyok. Fegyverek között nőttem fel, sohasem volt semmi baleset, ami nem azt jelenti, hogy kár nem történt.

Apám sohasem lőtt senkire. A rendőröknél töltött 33 év alatt egyszer sem húzta ki fegyverét. Mostohaapám sem lőtt senkire, ugyan láttam vad indulatában, amikor emberekre emelte.

Nővérem barátnőjének az apja volt az, akit lelőttek. A legkedvesebb ember volt. A falusi boltot vezette, ahol iskola után mindannyian nyüzsögtünk. Egyszer délben valaki bement azzal, hogy a boltot kirabolja, és miután Carter úr átadta a pénzt, ez az ember az ajtóhoz ment, majd megfordult, rálőtt és megölte. Betty ott volt, amikor ez történt.

Ne higgy abban a mondásban, hogy a fegyverek nem ölnek. Nem igaz, fognak! Ismétlem, nem igaz. A fegyverek ölnek, gyerekeket, szüleiket, szerelmeseket, szomszédokat, munkatársakat, idegeneket és barátokat, tévedésből vagy dühből. És ez így lesz egész addig, amíg elhatározzuk, hogy ennek vége kell, hogy legyen, ami azt jelenti, hogy megszabadulunk nemcsak az AK 47-esektől, hanem a kis ezüst .22-esektől is. Mindegyiktől. Ezt senki sem kéri, talán azért mert nem akarják a sok fegyvertulajdonost felháborítani, de a te jogod, hogy le ne lőjenek, felülírja a jogodat a fegyverekhez.

PS

A fenti írás egy cikk fordítása az op-ed rovatból, a New York Times Julius 17. számából.

A szerző, Ann Patchett, a “Bel Canto” történetek és a rövidesen megjelenő “Commonwealth”-nek a szerzője.

Köszönet barátomnak a fordítás magyarságának átfésüléséért.

Az eredeti cikk itt található.

Sok módja van az utazásnak. Ide tartoznak a manapság nagyon népszerű, ”csomagolt utazás”-ok, amikor is egy összeg fejébe, minden az utazással kapcsolatos „gond”-ot a túra szervező intézi, a program tervezésétől a szállás foglalásáig, sok esetben még az étkezéseket (és korlátlan italokat) is beleértve.

Aztán vannak a hivatalos utak, a kiküldetések, és családi vakációk, mind utazással kapcsolatosak…na meg hogy a legfontosabbat el ne felejtsem: a diákok utazásai, mármint a kalandosabbaké, amikor is nagyon kis pénzen, de gyakran nagyon hosszú időre, a fiatal a nagyvilágot a nyakába veszi, és ide oda kalandoz.

Én az utóbbi gyakorlata alapján lettem „megfertőzve”, következésképpen ma is az egyéni utazásokat kedvelem, és nem a csoportosakat. Utjainkat én magam tervezem. Általában 2-3 hétig tartanak, nem hosszabbak, pedig lehetnének, mert mindketten nyugdíjasak vagyunk. De van egy kutyánk, akinek erre az időre egy kennelbe kell mennie, ami pénzbe kerül, plusz az az érzésem, nem igen szereti….szóval ennél tovább nem akarjuk, hogy külön legyünk tőle.

Az utazásokkal járó örömöket legutóbbi könyvében Thomas Swick amerikai utazás író nagyon jól összefoglalta. A könyv címe „The Joys of Travel”, (Az Utazás Örömei)

Swick úr az utazással járó örömöket 7 kategóriába sorolja:

• Utazás előtti láz/előérzés
• A mozgás
• A szakítás a rutinnal
• Az újdonság
• A felfedezés
• Az érzelmi kapcsolat
• A hazatérés öröme.

Az utazás előtti „láz”.

Angolul anticipation. A legtalálóbb kifejezés a német, amit magyarra fordítva, a reisefieber, az utazás előtti „láz”. Ez az a periódus, ami az út céljának és annak kezdetének elhatározása után következik. A mi esetünkben legtöbbször fél évről beszélünk. Ebben az időszakban igyekszem a lehető legtöbbet megtudni a célországról. Ez lehetséges az interneten, de még régimódian is, könyvekből, és másoktól érdeklődve. Itt Kanadában nem egyszer találhatsz baráti körödben olyat, aki a célországból származik, vagy akinek házastársa onnan való.

Az interneten az országok turista portáljai, a nemzetközi nagy turista kalauzok (Michelin, Fodor, Frommers, Lonely Planet) portáljai, valamint a nagy lapokban megjelent útleírások (New York Times, Guardian) nagyon hasznosak. Sok ilyent le is nyomtatok, úgyhogy manapság turista kalauzok helyett legtöbbször csak nyomtatott lapokat hordozok az úton magammal.

Ebben a periódusban kell eldönteni mennyi időre, és az adott időben hány helyre és hova fogunk ellátogatni. A következő utunk Chilébe fog vezetni, két hétre, Januárban. Chilében nagyok a távolságok É-D irányban, és a Húsvét szigeteket nem is számolom ide, úgyhogy elhatároztuk, hogy csak az ország közepét, a főváros (Santiago) környékét fogjuk bejárni.

Ebben a periódusban zajlik le a repülőjegyek megvétele. Már nagy a gyakorlatom, mindig az interneten intézem el. Utazási ügynökséget már régóta nem használok.

Ajánlatos a szálloda vagy lakás bérléseket is előre elintézni, ezeket, nem úgy, mint a repülő jegyeket még meg lehet változtatni, vagy le lehet mondani.

Mire a repülőgépre felszállunk utunk részletei, mármint hogy mit ejtünk majd útba, hol fogunk megszállni, mit nézünk meg, de még az is, hogy hol érdemes és mit enni, nagyjából el van tárolva a fejemben, és le is van írva a noteszomban. Mindig többet írok le, mint amit fizikailag képesek leszünk megnézni, így mindig van, amiből választhatunk a helyszínen.

A mozgás

Ide tartoznak az utazással járó élmények. Túl vagy a repülőtéri hercehurcán, a pályaudvari zűrzavaron, avagy kocsid megpakolásán. Hátradőlhetsz ülésedben, nézheted a felhőket, avagy az elsuhanó tájat. Ha idegenek között ülsz, akadhat alkalom beszélgetésre. Ideje hogy megnyugodjál, élvezzed utazásod kezdetét, mint valami nyitányt vagy előjátékot.

Persze vannak vakációk ahol állandóan úton vagy, nem csak az elején és a végén. Ide sorolom ifjúkorom lengyel és később európai autóstoppos útjait.

Ide tartoznak a nagy Amerika keresztüli autós utak, amikről híres emberek is írtak könyveket és készítettek filmet. (Jack Kerouac, Uton, John Steinbeck, Csatangolások Charlyval, valamint Wim Wenders sok filmje).

Külön megemlítem Paul Theroux amerikai író könyveit és a manapság a CNN-n látható sorozatot, Anthony Bourdain’s Parts Unknown. Az előző szerző könyvei között ajánlom A Vén Patagóniai Express-t, ez magyarul is megjelent, míg a CNN sorozat házigazdája, Anthony Bourdain, egy valamikori séf, aki Magyarországon is forgatott.

Az én romantikus világomba tartoznak a nagy gyalogtúrák is, bizisten, én irigylem Juliánusz barátot, aki a 13. században gyalog indult el, keletre az ősmagyarokat felkeresendő….micsoda kaland lehetett! Gondolom nem kis veszéllyel járt akkoriban egy olyan út.

Jómagam 2006-ban Spanyolországban bejártam a (francia) Camino-t, 600 km. Öt hetet vett igénybe. Az egyik legemlékezetesebb, és mellesleg legkevesebb pénzt igénylő utam volt.

A szakítás a rutinnal

Nem kell különösen magyarázni, hogy a rutin szükséges biztonságunkhoz, de egy olyan élet, ami csak rutinokból áll, nem élvezetes. Munkánkat remélhetően szeretjük, de hétvégeken és vakációkon mást csinálni jót tesz szervezetünknek.

Az utazásokon, főleg azokon, amiket nem csoportosan teszünk, rutinunkkal szintén szakítunk. Nemcsak szakítunk, de lehetőségünk adódhat a serendipity-re is. Ezt az angol szót nehéz magyarra fordítani, leginkább egy „kellemes meglepetés”-t jelenti. Ide tartoznak az esetleges beszélgetések/ismeretségek idegenekkel, az idegen városban való eltévedéssel kapcsolatos esetleges kalandok, a be nem tervezett események, egyszóval mind az, amiről nem tudtunk, de belekeveredtünk utunk során.

Például pár éve Kubában autózván meglepett minket mennyi sok az autóstoppos, és hogy ezek (legalább is a fiatalabbak) közül aránylag milyen sokan beszélnek angolul, a jó kubai közoktatás eredményeként. Japánban (egy nagyon fejtett ipari ország) ugyanakkor aránylag kevesen beszélnek angolul, de azok, akik igen, nagyon szeretnek külföldiek társaságában lenni, az angoljukat gyakorolandó. Nagyobb városokban számos japán turista hivatal éppen ezért „párosít” ottaniakkal, akik ingyen bemutatják neked városukat, csak azért, hogy az angol (vagy francia, spanyol) tanult nyelvet gyakorolják. Ez nemcsak egy lehetőség az ottani látnivalók megismerésére, de egy igazi japánnal való beszélgetésre is.

Az újdonság

Az utazás fő célja, számomra legalábbis, az új élmény átélése. Nem kell ehhez nagy távolságra menni, csupán a város falu, a természet adta különbség elég arra, hogy élvezzük az új helyzetet. Hiába készültünk fel, olvastunk arról a helyről ahova érkeztünk, a megérkezés pillanata, az új helyzetbe csöppenés, nagy élmény.

Emlékszem egyszer mikor egyszer Párizsba érkeztünk, és a repülőtérről azon az őszi vasárnap reggel a városba szállító mini buszba ültünk, ami először másokat szállított a szálására, történetesen mi voltunk az utolsóak. Ez alkalmat adott arra, hogy a város életét áttekintsük. Láttuk a kutyáikat sétáló elegáns embereket a 16. kerületben, egypár paraszt piacot roskadó árukkal.

A repülőtérről Tokió belvárosába a helyérdeki vonatra vettünk jegyet. Emlékszem a nép és épületek sűrűsödésére, az állomásokon egyre növekedő tömegre. Még városi emberek számára is, mint mi, szinte földöntúlinak tűnt.

Most tavasszal Lisszabonban jártunk, a taxis a Lisszaboni dombokat mászta, ugyan olvastam róluk, a látványra nem voltam elkészülve.

Mindez azt jelenti, hogy egy ideig unatkozni nem fogsz. Ha meg eleget láttál, ideje egy állomással tovább menni. Kerüld el a rutint, szabadságon vagy, azt teheted, amit akarsz. Kísérletezz a helybeli ételekkel, kérj tanácsot vagy mutass a pincérnek arra, ami jól néz ki és közeledben fogyasztják. A legtöbb esetben a helybeliek szívesen segítenek, kivétel, ahol túl sok turista forgolódik.

A felfedezés

A felfedezés helyett használhatnám a tanulság szavat is. Legtöbb ember, ha nem utazik, vagy csupán „csomagolt” utakra megy a téli nyárt keresendő, keveset fog megtudni a célországról, és az ott élőek szokásairól. Gyakran a csupán nyaralók abban az illúzióban maradnak, hogy az ő nemzeti ételeik a legízletesebbek, és az ő leányaik/fiaik a legcsinosabbak a világon, az ő országuk a legszebb, kultúrájuk a leggazdagabb…és folytathatnám. Nem mintha az ilyen gondolkodás különösebben káros lenne, de kívülről nézve bizony nevetséges.

Nem került nekem sok időbe, hogy első utamon, ami a 60-as években Lengyelországba irányult, rájöjjek, hogy nyers uborkát enni nem fog beteggé tenni. Olaszországban tapasztaltam, hogy a zöld paradicsom nyersen is jó salátának, avagy Kelet Németországban bolyongván láttam, hogy a német leányok is csinosak, Angliában rájöttem, hogy az indiai/kínai konyha igenis ízletes, és hogy nem, (hidd el nekem) nem a magyar paprika a legerősebb.

Lehet tanulni az északi népek pontosságából, a mediterrán emberek jókedvéből, életrevalóságából, az amerikaiak örök optimizmusából és buzgóságából. Tudom, általánosítok, de akkor is. Egyetemi éveim alatt tett nyári európai autóstoppozásaim után az az érzés töltött el mintha egy párhuzamos egyetemi szakot végeztem volna el. Annyit tapasztaltam és újat láttam. Japánban jártunk után a tisztaság új fogalmat öltött. Az emberek lezsersége Rio de Janeiróban terápiás volt. Izgatott polgárt ott nem láttunk.

Az érzelmi kapcsolat

Talán egyénenként változik, de számomra az utazás alatt van egy érzés, ami eluralkodik, ez a különállás. Otthoni életünket ideiglenesen elhagytuk, mint kívülállók máshol barangolunk. Látjuk távol eső emberek mindennapi életét, anélkül, hogy az ő problémáikat/örömeiket magunkénak érezzük, vagy akárcsak tudatosak legyünk ezekről. Mi csak ideiglenesen vagyunk ott, rövidesen máshova megyünk.

Alkalomadtán nagy szegénységet, egyenlőtlenséget látunk. Tenni semmit sem tudunk, mint valami állatkertben megnézzük, aztán tovább állunk. Sokak emiatt az utazást egy szomorú élménynek mondják. Az ilyen érzés a legdominánsabb szóló utakon, minél több társsal utazol, annál kevésbé uralkodik el ez az érzés, annál inkább az utazás egy társas esemény lesz és nem egy kívülálló túrája, idegen földön.

Sokszor az utazó nézi, amikor a helybeliek ünnepelnek, mulatnak. Egyszer feleségemmel Bergenben Norvégiában voltunk a nemzeti ünnepen. Május 17-re esik. Volt majális, evés-ivás, este tűzijáték, hányás, a fiatalok a parkokban egymást markolták, mi, mint épphogy érkezettek, csak sétáltunk, nézelődtünk, de részt nem vettünk. Hogyan is vehettünk volna ebben részt, mindez a norvégok számára lett rendezve?

Máskor meg, egy nyaraló spanyol diákcsoporttal találkoztunk Granadában. Kurjongatva táncoltak valami népi táncot és ködös szemmel énekeltek egy dalt, talán a magyar „akácos út” spanyol megfelelőjét. Csak néztük, tetszett, de annyira spanyol volt, hogy másokat akaratlanul is, kizárt.

Nagy ritkán előfordulhat, hogy mint utazó, kitűnsz a tömegből, öltözködésed vagy bőröd színe eredményeként. Ha ez olyan helyen van ahol a turisták ritkák, bámulat tárgya lehetsz. Egyesek hozzád is jönnek, veled elbeszélgetni akarván. Ilyen élményben részesedtünk négy évvel ezelőtt Kubában, amikor egy bérelt kocsival az ország egy részét bejártuk. Talán még ma is, a turisták túlnyomó többsége a tengerparti „csomagolt” nyaralóhelyeken nyüzsög, és Kuba csodálatos vidéki városkáiba el nem merészkednek, ha igen, nagy buszban. Akárhol pakoltuk, egyszerű kínai gyártmányú kocsinkat, nagy bámulásnak voltunk kitéve. Különleges eljárást kaptunk a kávéházakban, mintha a Marsról jöttünk volna. Aki valamit is beszélt angolul próbálkozott társalogni, vezetőnek ajánlkozni, avagy kérdezték nincs e nálunk szappan?

A hazatérés öröme

A mai utazónak, ellentétben a múlttal, amikor is ez körülményes volt, számtalan alkalma van az interneten és a szociális médián keresztül kapcsolatban maradni az otthoniakkal és barátaival. Sokan túlzásba is mennek, és naponta fényképek sorozatát teszik fel Facebook oldalukra.

Ennek ellenére, és dacára a pénznek, amit arra költöttünk, hogy otthonunktól távol legyünk a hazatérés öröme tagadhatatlan. Összehasonlíthatnám ezt a gyerkőcök/fiatalok szeptemberi iskola kezdéséhez, mert ugyan sokan tagadják, a legtöbben nem bánnak visszatérni az iskola rutinjához, és örülnek barátaik újbóli közellétének.

Remélhetőleg egy ideig lesz olyan, aki nem bánja utazási élményeinket meghallgatni, mindenki szereti ezeket elmesélni. Vannak kevesen olyanok, akik ezeket jól le is tudják írni, még kevesebben az olyan szerencsések, akik ebből meg is tudnak élni.

Gyermekkoromban, a 60-as években, emlékszem Fehér Klára útleírásaira, ő neki valami szerencse vagy kapcsolat útján az utazás meg lett engedve. Leírásait nagyon élveztem. Azóta sok utazás írót olvastam, a legnagyobb még Nobel díjat is kapott, neve V.S. Naipaul.

Trumpnak lennének jó ötletei, de a félrebeszélések, tudatlanság és abszurd elképzelések biztosítani fogják, hogy ezek sehova sem fognak eljutni.

Az amerikai külpolitika hajtóereje a hidegháború és a Szovjetunió lehanyatlása óta az az elgondolás volt, hogy Amerika „egy nélkülözhetetlen nemzet”, aminek fel kell használnia hatalmát és befolyását a világpolitika formálására, valamint az amerikai értékek külföldön történő terjesztésére.

Ez a stratégia, amit egypár kutató a „liberális hegemóniának” nevez, két meggyőződés köré kristályosodik: elsőként, hogy a demokrácia terjesztése a világot biztonságosabbá fogja tenni, másodszor pedig, hogy a katonai hatalom képes demokratikus átalakulást létrehozni, mivel legyőzi a terroristákat, megbuktatja az Amerika ellenes rezsimeket, és így nemzetközi békét és stabilitást eredményez.

Függetlenül a megválasztott kormánytól és párttól, a liberális hegemónia elgondolása majdnem kizárólagosan uralta a legtöbb külpolitikai szakértő eddigi gondolkodását. Ez abból a meglepő tényből látható, hogy az Egyesült Államok a hidegháború óta minden három évből kettőben háborúzott, annak ellenére, hogy nem állt szemben növekedő veszéllyel, ami magára, vagy külföldi érdekeire irányult volna.

A liberális hegemónia minkét oszlopa – a demokrácia terjesztése és a megingatatlan hit az amerikai katonaságban – a hidegháború óta, kétséges eredményekkel járt. Ezek az elgondolások álltak azon szocio kísérletek mögött, amik Afganisztánt és Irakot kísérelték meg működő, nyugat stílusú demokráciákká átváltoztatni.

Ugyan a kezdeti katonai sikerek mindkét országban tagadhatatlanok, az irányelv tervezői nem vették figyelembe azt a történelmi tényt, hogy a demokrácia felépítése hosszú időbe telik (nézzünk csak magára az USÁ-ra) és majdnem mindig egy belülről induló folyamat, nagyon ritkán keletkezik külföldi beavatkozás eredményeként. Ahelyett hogy egy pro Amerika demokráciává vált volna, Afganisztánban ma a Talibán több területet kontrolál, mint akármikor 2001 óta, és Irak lesüllyedt egy az egész országra terjedő vallásos és polgárháborúba.

Míg Obama elnök általában felismerte a katonai beavatkozásokkal járó veszélyeket a Közel-Keleten – például nem vitte be az USA-t direkt a szíriai kalamajkába – legnagyobb politikai hibája akkor történt, amikor a liberális hegemónia nevében cselekedett Afganisztánban és Líbiában.

És akkor Donald Trump megjelent a színen. Trump sikere részben annak köszönhető, hogy ő az amerikai érdeket helyezi minden más elé, ahelyett hogy a grandiózusabb demokrácia terjesztést és az országok átformálásának ideáját kergetné tovább. Az ő támogatóinak magja abban hisz, hogy jobb, ha Amerika abbahagyja azon kísérleteit, amik világ saját képére irányuló átformálásával kapcsolatosak. Trump kritizálta Irak lerohanását (ugyan a legelején támogatta), és megrótta Amerika szövetségeseit, azért mert annak védelmére túlzottan támaszkodnak, anélkül, hogy a biztonságosság létrehozásával járó megfelelő anyagi költségekben részt vennének, és ismételten elítélte a nemzetek átformálásának gyakorlatát. Az elmúlt 25 év eredményei alapján, ezek érthető álláspontok.

És itt fekszik Trump elgondolásának igazi tragédiája. Ha az elnökjelölt a választási kampányát csupán ezekre az ötletekre fókuszálta volna, talán a „nélkülözhetetlen nemzet” gondolkodásmódját, ami a Washingtont dominálja, meg tudta volna érdemileg vitatni. Sajnálatosan azonban Trump ésszerű ötletei eltörpülnek azok között, amik tele vannak rasszizmussal, képmutatással, hazugságokkal, tudatlansággal és sértésekkel.

Trump számos abszurd és nem realista javaslattal jött elő, mint például a muszlim emigráció betiltása, a határfal építése Amerika és déli szomszédja között (amiért Mexikó fog fizetni) és a 11 millió iratnélküli (illegális) emigráns deportálása. Trump lekicsinyli azok családját, akik az ország szolgálatában elhaláloztak és nyíltan kedvel egyes külföldi diktátorokat – egy alkalommal arra biztatta az oroszokat, hogy csak törjenek be demokrata riválisának, Hillarynak, a komputerébe – és azon morfondírozott, hogy az ISIS eltüntetésére az atombombát kellene bevetni.

Sajnos ezek az esztelen tervek a feledékenységgel, nárcizmussal, indulatossággal és több más karakterhibával kapcsolódva arra fognak vezetni, hogy Trump minden ötlete kapásból el lesz vetve, még a ritka jók is. Mindez a „liberális hegemónia” újabb győzelmét fogja jelenteni, annak a világnézetnek, amit a demokrata Hillary jobb híján magának vall.

Trumppal ellentétesen Hillary Clinton briliáns, gyakorlott, árnyalt és érthető. De ha ő nyer ugyanazt a hibás gondolkodást fogja folytatni a Fehér Házban, amely az amerikai stratégia volt az elmúlt 25 évben.

PS

A szerző, Nilay Saiya, politikai tudományok tanársegédje, és a Nemzetközi Tanulmányok igazgatója, a New York Állam Egyetemen, Brockport-ban.

Köszönet barátomnak a fordítás magyarságának átfésüléséért.

Az eredeti cikk itt található.

Az alábbi cikk a New York Times 2016. augusztus 21-i számában jelent meg, a The Stone nevű rovatban.

Gyermekkorom kiváltságos volt és szerencsés. Anyám jegyző volt a büntető bíróságon, apám szociológia tanár a Syracuse Egyetemen, akinek a doktorátusi tézise a kenyai gyarmatosításról szólt. Szüleim kiskoromban elváltak. De mindketten boldog új házasságba léptek, és egyébként is, gyerekkoromban, Syracuse-ban az 1970-80-as években, a nem elvált szülőktől származó gyerekek mentek kuriózum számba. A terepfutó és a matematika csapat tagja voltam. Na meg anyám és apám túlélte a holokauszt.

Mint gyereknek, ez a tény akkor nem volt számomra annyira jelentős, mint manapság.

Miközben felnőttem, hallottam történeteket a Central Parkról, és az Etikai Kultúra Társaságról (http://www.nysec.org), New York városa az 40-es 50-es években varázslatos helynek tűnt. De ezeket a történeteket tarkították olyanok, amiknek nem lehetett volna nagyobb kontrasztja.

Apám mesélt arról, amikor a náci felvonulásokat nézte nagyszülei erkélyéről, és könyörgött, hogy ő is csatlakozhasson. Elmesélte, hogy miről szóltak azok a plakátok, amikor már kezdett olvasni. Mesélt a bujkálások okozta félelmekről, és nagyanyámtól vett leckékről a gyors öltözködés mikéntjéről. Újabban a család levelezéseit olvasván, értesültem a verésekről, amiken át apám Berlin utcáin keresztül ment, 5 évesen kiterjesztett kezeivel fejét védeni igyekezvén a gumibotok sorozatától.

Anyám családja Kelet Lengyelországból származik. Apja a lengyel huszárok között szolgált, és amikor a németek bevonultak, feleségével és első gyermekükkel elmenekült. Anyám Szibériában született, ahol élete első öt évét egy munkatáborban töltötte, burgonya héján tengődve.

Amikor vége lett a háborúnak, őt, anyját és nővérét beterelték egy nyugatra tartó transz szibériai vonatba. Apját még születése előtt egy másik táborba vitték. Minden megállónál leszálltak, őt keresendő és imádkoztak, hogy apjuk még éljen. Az egyik nap, ahogy a vonatról leszálltak, ott volt apjuk csomagjaival. Hetekig minden reggel eljött, családjára várván, és leányára, akivel eddig még nem találkozott.

Varsóba érkezvén senki sem várt rájuk. Nagyszüleimnek sok testvére volt, mindegyik nagycsaládos. De már amennyire mi tudjuk, egyikük sem élte túl a háborút. Varsó még mindig nem volt biztonságos zsidóknak. A gyerekeket árvaházba tették biztonság kedvéért. Egy napon, a késő 40-es években, az antiszemiták nagyapámat majdnem halálra verték. Nem sokkal ezután megérkezett a vízumuk az Egyesült Államokba, és elindultak egy új életet kezdeni Brownsville Brooklynban.

Szüleim elmondták, hogy ez a múlt nem jelenti azt, hogy ők holokauszt túlélők. Anyám mesélte, hogy a munkatáborában éhesek voltak és dolgozniuk kellett, de senki se lőtt rájuk vagy gázosította el őket. Ez, mint mondta, a zsidók sorsa volt. Mint mondta az antiszemitizmus a világ állandó tartozéka, és nem jellemző csupán a holokausztra.

Apám reakciója, ha netán holokauszt-túlélőnek írtam őt le, még erősebb volt. Mérgesen a motivációmat kérdezte. Az áldozat speciális státuszát keresem? Arra kért, fontoljam meg, mennyire elitélendő lenne ez azok számára, akik ténylegesen elnyomás alatt élnek. Erőteljesen az áldozat álláspont ellen érvelt. Veszélyes, mondta, az izraeliek és a palesztinaiak egymás elleni tetteit példaképnek beállítani. Megvető volt, amikor jeleit látta bennem, hogy a holokauszt miatt a zsidókat speciálisnak tekintem. „Ha a németek valaki mást választottak volna - mondta gyakran -, mi lettünk volna a legjobb nácik”

Leggyakrabban és legszenvedélyesebben, akkor rótt meg, amikor a holokausztot magamra vagy a családomra vettem. Számára a holokauszt a humanitás hiánya volt. Arról szólt, mire vagyunk képesek egymás ellen. Meg ismétlődhet, itt is megtörténhet. A holokauszt mindenkiről szól. Ahhoz, hogy meg ne ismétlődjön, éberség és jó erkölcsök kellenek, és a jó erkölcsök nem férnek össze azzal, hogy saját fajtánkat másoknál jobban szeretjük.

Anyám leggyakoribb tanácsa arról szólt, hogy mennyire fontos felismerni azt, hogy mikor sétáljunk el egy veszélyes szituációtól. A legtöbb esetben a veszélyes helyzet felismerése jóval azután történik, amikor attól elszabadulni képesek lennénk. Az ő tanácsa az volt, hogy ne merüljünk bele semmilyen patrióta érzésbe. Attól félt, hogy ha egy országhoz szegődöm, akkor nem tudok majd onnan idejekorán elmenekülni.

Anyám és apám mindketten hittek abban, hogy normális emberek borzasztó cselekedetekre képesek. Mint büntető bírsági jegyző anyám közvetlen tanúja volt az amerikai igazságszolgáltatás faji igazságtalanságainak. Emlékszem a késő 80-as években, amikor tényként közölte velem: „A feketékre pikkelnek ebben az országban”. Ez nem azt jelentette, hogy részt vett az utcán a felvonulásokban az igazságtalanságok ellen tiltakozandó. Ez anyám teljesen félreértelmezése lenne. Anyám hite az, hogy az igazságtalanság normális, változatlanul jelen van. Anyám nem hisz abban, hogy valamiben is megbízzunk. Azt hiszi naiv dolog úgy élni, hogy az igazságosság elérhető, ez káros gondolkodás. Anyám hisz abban, hogy ha az szükséges eltesznek a láb alól.

Apám mindig is kritizálta Izraelt a palesztinok elleni igyekezeteiben. Meg volt győződve, hogy az a kolonializmus rémtetteiben cinkos. Ugyanúgy elítélte a palesztinok erőszakjait Izrael polgárai ellen. Miközben növekedtem hallottam más zsidóktól, akik a palesztinokról a népirtást megközelítő módon beszéltek: mármint hogy a palesztinok mindig meg akarják a zsidókat ölni, éppen ezért el kell különíteni őket és uralkodni kell felettük. Az ilyen beszédek rendszeres hallgatása azt eredményezte, hogy aggódni kezdtem a palesztinok biztonsága miatt. A nácik bánásmódját a zsidókkal szemben, és Izraelét a palesztinokkal szemben összehasonlítani abszurd. De engem a gyermekkorom érzékennyé tett ennek még a leghalványabb és legvalószínűtlenebb lehetőségére is. Pontosan ugyanez a reakcióm, amikor hasonló retorikát hallok az izraeli polgárok ellen.

Filozófus vagyok. Hivatásom, annak legelemibb színvonalán kötelez, hogy megkérdőjelezzem azokat az elméleteket, amiben neveltek. De erről a tárgyról – hogy hogyan éljünk – két válasz maradt rám. Melyik az a nézet, amit a tapasztalat és józan ész támogat?

Apám örökségét elfogadom. De képtelen vagyok anyám aggodalmaitól megszabadulni. Előfordulhat, hogy az az igazság, hogy minden nép a hatalomért küzd, és hogy egy etikai és közös humanitást követni hibás. Talán menjünk el addig ameddig lehet, de elsősorban családunk biztonságával törődjünk.

A történelem nagyon is anyám oldalán áll. Úgyszintén saját anekdotikus tapasztalatom. Én zsidó amerikai vagyok, fiaim és feleségem fekete amerikaiak. Képtelen vagyok ezen csoportokhoz való tartozásom elől meghátrálni. A más csoportok méltósága/egyenlősége érdekel, de ez külön teher.

Nem könnyű a palesztinok szenvedésével együtt érezni, amikor hallom a zsidókra irányuló dühüket, még akkor is, ha annak oka nyilvánvaló. Még nehezebb a szegény fehérek szenvedéseivel együtt érezni, amikor az semmiképpen el nem fogadható rasszizmussal párosul, ami az én gyermekeim ellen irányul. Foglalkozzak az ilyesmivel? Vagy csupán az én gyermekeim jó sorsáról gondoskodjak?

Ha az emberiség egyenlősége lehetetlenség, akkor anyámnak van igaza: Az ideálisra törekedni nemcsak naiv, de veszélyes is családunkra. Mialatt a jobb világra törekszünk, erőszakos dolgok fognak történni, amiket ha időben észre nem veszünk, kárunkra fog szolgálni. És mégis, mindannyian tudjuk, az emberek egyenlősége lehetséges. És akkor anyám világnézete minden valószínűség szerint annak lehetőségét csökkenti.

Az a világ, amikor az ideális valósággá válik, kétségtelenül nagyon messze van. Nagyon erős a kísértés, hogy a harcot feladjuk. De a történelem túl sok olyan eseménnyel szolgált, ami arra mutat, hogy mennyire fontos az, hogy ne legyünk cinkosak annak el nem érésében.

PS 

1          A szerző, Jason Stanley, filozófia professzor a Yale Egyetemen és egy író. A legutóbbi könyvének címe: “How Propaganda Works.” (Hogyan működik a propaganda.)

2          Köszönet barátomnak, aki a fordításom magyarságát átfésülte.

3          Az eredeti cikk itt található angolul.

Az alábbi cikk a New York Times 2016. szeptember 2. számában jelent meg, az Upshot rovatban.

A világ gazdag és egyre gazdagodik. Nem kell aggódni.

Mindannyian persze még nem vagyunk gazdagok. Körülbelül egy milliárd azon emberek száma, akik napi 3 dollár megfelelőjén, vagy annál kevesebben tengődnek. De nem túl régen, az 1800-as években, majdnem mindenki ide tartozott.

A Nagy Meggazdagodás a 17. században, Hollandiában kezdődött. A 18. századra Angliába költözött és Skóciába és az amerikai gyarmatokra, és mára jobbára az egész világon elterjedt.

A közgazdászok és a történészek egyetértenek a jólét meglepő növekedésében: 2010-re az átlagos jövedelem az 1800-as nívó 1000-3000 szeresére szárnyalt egymástól nagyon különböző országokban, beleértve Japánt, az USA-t, Botswana-t, és Brazíliát. Az emberek a sátrakból és sárviskókból házakba és lakásokba költöztek, a vizükben található fertőzésektől megszabadulván 80 évig elélnek, a tudatlanságból az olvasottságig jutottak el.

Azt gondolhatod, hogy a gazdag gazdagabb lett a szegény meg még szegényebb. De a lényeges dolgokban a Föld legszegényebbjei érték el a legtöbbet. Olyan helyeken, mint Írország, Singapore, Finnország és Olaszország, még a relatíve szegényeknek is elegendő az élelem, az oktatás, a szállás és az orvosi ellátás – amiben elődeik egyike sem részesült. Még megközelítően sem.

A Francia Forradalom volt egyike azon eseményeknek, amik a liberálizmus létrejöttét lehetővé tették, ami aztán a tömegek helyzetén javított. A kép Francia Nemzeti Levéltárból:

A vagyoni egyenlőtlenség változó, de hosszú távon csökkent. Még a francia közgazdász, Thomas Piketty is elismerte, hogy az egyenlőtlenség 1800 és 1900 között nagyobb volt, mint manapság. A még fontosabb, az alapvető fogyasztás mutatói szerint az országok közti egyenlőtlenség majdnem folyamatosan csökkent.

Mindenesetre a probléma a szegénység, nem az egyenlőtlenség, mint olyan, nem az hogy hány jachtja van Liliane Bettencourtnak, aki a L’Oréal örököse, hanem az, hogy az átlag francia nő képes eleget enni. A Nyomorultak idejében nem volt képes. Az elmúlt 40 évben a Világbank szerint a népesség azon aránya, akik napi 1-2 dolláron élnek, a felére csökkent. Paul Collier, oxfordi közgazdász arra biztat, hogy segítsük a földön élő hét milliárd ember „legalsó milliárd”-ját. Természetesen. Ez kötelességünk. De megjegyzi, hogy 50 évvel ezelőtt, az 5 milliárd emberből négy milliárd élt ilyen nyomorúságos körülmények között. 1800-ban meg az egy milliárd ember 95%-a.

Tudunk javítani a munkásosztály helyzetén. Főleg a korlátozatlan emberi leleményességre alapuló igyekvések, amik az eredeti alacsony termelékenység emelésére irányultak, bizonyultak eredményesnek. Ezzel szemben, ha elveszünk a gazdagoktól és azt a szegényeknek adjuk, az nem sokat segít – és egyébként is a vagyonmegfosztás egy egyfelvonásos dráma. A piac tesztjét megálló módosítást követő gazdagodás viszont folyamatosan működik, és az elkövetkezendő évszázadokban, majdnem hogy mindenkinek jutni fog a Földön az elemi szükségletekből, és ennél is több fog jutni a növekedő középosztálynak.

Csak tekintsünk Kína meglepő javulására 1978 óta, vagy Indiára 1991-től. Ezek az országok 10 közül 4 ember otthonát képezik. Ellentétben a közhittel, még az US-ban is emelkedtek az alapbérek, – lassan ugyan – az elmúlt évtizedekben. Donald Boudreaux, egy közgazdász a George Mason egyetemen, és mások, akik túltették magukat a szokásos felületességen, megmutatták, hogy az alapbérek emelkedtek, főképpen az áruk és szolgáltatások minőségi javulásának és a bérek melletti juttatásoknak köszönhetően. Az alap vásárlóerő duplája annak, amire szívesen emlékszünk, ami 1950-ben volt, amikor is sok amerikai gyerek éhesen ment az ágyba.

Mivolt tehát az, ami ezt a Nagy Meggazdagodást okozta?

Nem a kizsákmányolása a szegényeknek, nem a beruházások, nem a meglevő intézmények, hanem az az egyszerű elgondolás, amit Adam Smith közgazdász így nevezett meg: „a liberális elfogadása az egyenlőség, szabadság és igazságosság elvének.” Összefoglalva, az európai szabad piac liberalizmusa. Biztosítsunk a tömegeknek és az egyszerű embereknek egyenlőséget, szociális méltóságot, és ennek következtében ők rendkívül hatásosak és igyekvőek lesznek.

A liberális elvek, nevezetesen a négy R elterjedése Észak- Nyugat Európában született, véletlenül, 1517 és 1789 között: a reformáció, a holland revolúció, az angol és a francia revolúció és az olvasás (reading). A négy R az egyszerű embereket, köztük a vállalkozó szellemű burzsoáziát szabadította fel. A Burzsoázia Elmélete, röviden ez: Az első felvonásban megpróbálkozom ezzel vagy azzal az újítással. A profitot megtartom magamnak, köszönöm szépen, de a második felvonásban azok a bosszantó versenytársak a nyereségembe fognak vágni, mert ők is belépnek az iparba (lásd amit Uber tett a taxisokkal). A harmadik felvonásban az újításom elterjedt és mindez téged tesz gazdagabbá.

Szóval ez történt.

Nos ellentmondhatsz, miszerint sok az ötlet, de azokat megvalósítandó kell, hogy elegendő anyagi és emberi tőke álljon rendelkezésünkre, és megfelelő intézmények. Ez a gondolkodás népszerű a Világbankban, de hibás. Igaz, idővel szükségünk lesz tőkére és intézményekre, amik ötleteinket megtestesítik, mint például a Legfelsőbb Bíróság a márvány épületben, komplett központi fűtéssel és hűtéssel. De az átmeneti és függő szükségletek, mint például a tőke és az intézmények nem alapvetőek.

Az alapvető oka a meggazdagodásnak a liberális gondolkodás volt, és most is az, az egyetemek, a vasutak, a magas épületek, az internet létrejötte, és ami a legfontosabb, a mi saját szabadságunk. Milyen eredeti felhalmozás inspirálta William Lloyd Garrison és Sojourner Truth gondolkodását? (Fordító: ismert amerikai rabszolgaság elleni harcosok). Milyen intézmény, kivéve a mai egyetemi oktatást és cenzor nélküli publikálást, eredményezte a feminizmust és a háborúellenes megmozdulást? Karl Marx óta abba a hiedelembe estünk, hogy az anyagiakban keressük az emberi fejlődés okait. De a modern világ annak az eredménye, hogy egyre több emberrel bántunk tisztességesen.

Persze az elvek nem mind jók, a fasizmus, a rasszizmus, az eugenika és nacionalizmus mint gondolkodás mai népszerűsége riasztó. De az egyszerű praktikus ötletek a nyereséges technológiák létesítésére, és a liberális gondolkodás, ami a történelemben először az egyszerű embereknek a részvételre lehetőséget biztosított, ez az oka a Nagy Meggazdagodásnak. A tömegeket kell inspirálnunk nem az elitet, azok már úgyis meg vannak győződve. A gazdasági és spirituális felvirágzás alapvető okai a jogi egyenlőség és a szociális méltóság – gondoljanak az önkényuralkodók, azt, amit akarnak.

PS

1          A szerző, DEIRDRE N. McCLOSKEY közgazdaság/történelem/angol és kommunikáció professzor emeritus professor az Illinois Egyetemen, Chicago-ban. Legutóbbi könyve, a “Bourgeois Equality: How Ideas, Not Capital or Institutions, Enriched the World” (University of Chicago Press). (Polgári Egyenlőség: A gondolkodás, nem a tőke vagy az intézmények gazdagították az emberiséget)

2          Az eredeti cikk itt található

3          Köszönet barátomnak, aki a fordításom magyarságát átfésülte.

Nem tudom hány százaléka az USA-t látogató külföldi turistáknak szentel időt Washington meglátogatására. Nem is érdekes, az USA fővárosa amúgy is tele van turistákkal, amerikaiakkal. A főváros egy muszáj látogatás az iskola kirándulás programokon, a családi utakon. Jó polgárnak illik ide eljönni, megnézni a Fehér Házat, a Kongresszus épületét és egypárat a Smithonian Múzeumokból.  

Washingtonban kb. 700 ezer ember él. 2010-ben ennek fele fekete volt, a fehérek, 38.5% voltak, 10 % hispániai és a többi „más”. A körülvevő külvárosokban több millióan élnek. Azóta az előbbi fekete arány egyre csökken, mert sokan a külvárosokba költöznek, míg a jó módúak (akármilyen színben) visszamerészkednek, és újra urbanizálják az egykori rossz negyedeket.

Washington, cseresznye virágzás, a Jefferson emlékmű a háttérben:

Washington DC (a DC District Columbia-t jelent, a várost megkülönbözendő a Washington államtól, ami Észak Nyugaton van) a Potomac folyó mellett lett alapítva, 1801-ben, Maryland és Virginia államok által adományozott területen. A város és környéke önkormányzó. Egy tervezett város, jobbára a francia származású építész és várostervező Pierre L’Enfant elképzelésén alapult. L’Enfant Párizsról vett sok ötletet. Így tele van köröndökkel és abból ágazó széles, fás, sugárutakkal, ami nem található más amerikai városnál. Klímája enyhe, télen nagy ritkán havazik, néha fagy. A nyár fülledt, meleg. Tavasz a legszebb évszak, a cseresznyefák tömegesen virágoznak a sok parkban. Az ősz megint szép, mert sok a fa és park, szépek a színek.  

Washingtonnak még mindig vannak rossz negyedei. Itt főleg a pénztelen színesek laknak. Kocsival olykor betéved az ember…nagyon gyorsan kifele igyekszik, nem biztonságos érzés ilyen helyen kóvályogni. De vannak abszolút gyönyörű negyedek. Jó párszor jártam itt hivatalosan és privátim is. A Dupont Circle-nél szoktam megszállni, a Connecticut Avenue megy itt keresztül. Ez a rész tele van élettel, a lombos mellékutcák szép házakkal. Sokjukban diplomaták laknak. Nincsen messze a híres Állatkert ahol pandák is vannak. A Dupont Circle, egy kis park, padjai tele sakkozókkal. Egész nap, de este is, mennek a játszmák. Kibicek is akadnak bőven. Idősebb fiam annak idején jó sakkozó volt, leült sokszor a helybeliekkel egy játszmára.  

A Vietnamban meghaltak emlékműve, a 169 méter magas Washington emlék obeliszk a háttérben:

Na de mit csinálsz itt, ha turista vagy?   

1        Sétálj először a Mall-on. Ez a város szívében egy nagy téglalap alakú park. Egyik végén a Lincoln emlékmű, a másik végén a Kongresszus (az ő Parlamentjük) épülete. 4 km hosszú, közepén a tű alakú Washington emlékmű 169 méter magas. Ez határt szab annak, hogy milyen magas épületet lehet itt építeni. Felhőkarcolók nincsenek. Innen látod a Fehér Ház hátulját is, és annak nagy kertjét. A főbejárata a másik oldalon, 1600 Pennsylvania Avenue. A Lincoln emlékműhez közel van a Vietnami háború halottainak emlékműje. Nekem ez különösen tetszett, nem szembeugró, de megható alkotás. 1982-ben (az akkoriban) építész egyetemista Maya Lin terve. Alacsony, fekete bazalt fal, 58195 névvel. Gyakran látod, ahogy a látogatók néhánya halottja nevét egy kis selyempapírra ceruzával másolja. 

2        Ha már a Mall-on vagy látogasd meg az itt levő sok múzeum közül egy párat. Én a National Museum of Art-ot ajánlom, tele híres festők képeivel. Utána változásként nézd meg a Smithonian Múzeumok egyikét, a Repülés és Űr Múzeumot, vagy a Történelmi Múzeumot. Ezzel az első napod el is ment, garantálom, fáradt leszel. Enni elmennék busszal a nem messzi Főpályaudvarra. Maga a pályaudvar építészetileg nagyon szép, korabeli épület. Az alagsor nagyszerű önkiszolgáló étkezdéi köztudottan jó és olcsó ételeket szervíroznak. 

3        Másnapra ajánlanák egy látogatást Georgetown-ba. Már a főváros alapítása előtt is létezett, mint kisváros, ma az egyik legelegánsabb szomszédság. A Wisconsin Avenue a fő utcája. Ez, és a keresztező M utca tele van érdekes boltokkal, éttermekkel. Érdemes sétálni a mellékutcákon, csodáld a korabeli házakat, a kis kerteket, élvezd a kisvárosi hangulatot. Fontos emberek laknak itt, nem olcsó negyed. El fogsz érni a Georgetown Egyetemhez, egy jó nevű privát egyetem. Az M utcától másik irányban van a bűbájos C & O kanális, ami megtartotta az egykori iparos jellegét, ma egy történelmi hagyaték. 

A C és O Kanális, Georgetown-banK

4        Georgetowntól nem messze van az egyik leghíresebb park, a Rock Creek Park, egy patak vájta hosszú kanyonban. Itt gyalog ösvények és bicikli utak vannak, és sok árnyék. Nyáron egy kis hűs menedék, ahol jó pihenni. A kanyonból kiérvén csavarogj egy kicsit.  A parkos/dombos környezetben gyönyörű követségi (és privát) rezidenciákat lehet látni. A túrát a Nemzeti Katedrálisnál fejezném be, ami szintén a Wisconsin Avenue-n van, 3101 szám.

A Katedrális, Georgetown-ban:

5        Hogy hol ennék? Ajánlok egy soul food éttermet. Így hívják a feketék (volt rabszolgák) főztét. Nagyon ízletes. A neve „Oohhs and Aahhs” (http://www.oohhsnaahhs.com/). Nincsen messze. Nem drága, és kiadós kaját szolgálnak. Az atmoszféra is nagyszerű. 

Kennedy elnök sírja:

6        Az utolsó nap ellátogatnák az Arlingtoni katonai temetőbe, az ismeretlen katona sírjához és ahol Kennedy elnök van eltemetve. A sok fa, az egyszerű hasonló sírok ezrei között sétálni felejthetetlen élmény. Van díszőrség, és pompa is, ha az tetszik. Innen, ha van kocsid Alexandria városát látogatnám meg. Nem szigorúan Washingtonhoz tartozik, ez már Virginia állam, de nincsen messze tőle. Alexandria városa nagyon régi. Mármint az itteni értelemben. Próbálj valahol a főutca környékén parkolni (King Street) és azon a Potomac folyóig elsétálni. Nem szabad kihagyni az itt található híres kocsmákat sem. Murphy’s of Alexandria, (713 King St), az egyik legjobb.

Alexandria, tipikus korabeli házak:

Chiang Mai városa 800 kilométerre van Bangkoktól északra. Van sok repülő járat is, de a hozzáértőek az éjszakai vonatot ajánlják, az igazi thai kaland kedvéért. A másodosztályú hálókocsiba az interneten is tudsz helyet foglalni, de amikor mi erre jártunk, valami okból kifolyólag az első osztályra csak személyesen lehetett megvenni a jegyet, a pályaudvaron (avagy utazási ügynökségeken, felárral.)

Bangkok, Pályaudvar:

Szóval Bangkokba érkezésünkkor az első dolog volt a jegyeket megvenni. Odafele csak másod osztályú maradt, visszafelé az első osztályra vettem. Az első osztályon privát kabinod van, de a másodosztály is bőven megfelelő, olyan couche szerü. A vagon légkondicionált és tele volt turistákkal az első világból. Mellettünk két fiatal német nő ült, akik még nemrégen Indonéziát túrázták, az egyik naplóján dolgozott. Volt közelünkben egy francia pár, egy amerikai leány egy nagy bőrönddel és egy indiai fiúval, aki úgy tűnt Németországban nőtt fel, mert folyékonyan beszélt németül (és angolul)…de, valljuk be, túl sokat, be nem állt a szája…

A vonat Chiang Mai előtt:

A vonat este hét körül indul el Bangkokból. Mi korán szálltunk fel. Akik így cselekedtek azoknak alkalmunk volt a hálókocsi kalauz készülődését megfigyelni, komplett azzal, amikor félmeztelenül a mosdónál mosakodott, az utasok előtt. A vonaton háromszor annyi a személyzet, mint Európában, vagy Amerikában. Vannak kalauzok és segédeik, van, aki az ágyakat készíti elő, a takarító és a biztonsági személyzet. A vonat úgyszintén háromszor olyan lassan döcög, mint amihez én hozzá vagyok szokva. A maximális sebesség nem lehetett több, mint 60 kilométer óránként. Hivatalosan 14 óra Chiang Mai-ba eljutni, de oda se neki, 16 órába tellett! Másfél óra csak Bangkokból kivergődni. A vonatnak nincsen elsőbbsége, az állomást elhagyván jó néhány kereszteződésen kell átmennie, mint egy villamos, és sok forgalmi dugóba keveredik.

A hotelünk medencéje, hátul a wellness épület:

Az ablakodból kinézve látod, amint az élet zajlik a vágány mellett épült bádogvárosban. Az emberek sétálnak, beszélgetnek, főznek, ahhoz mennek sót kérni, vagy mást. A vonaton vehetsz élelmet, amit az étkezőkocsiból hoznak, de érdemesebb oda elmenni. A látvány majd nemhogy egy Somerset Maugham novellára emlékeztet: zakatol a vonat a sötét ázsiai éjszakában.

Az étkezőkocsiban nincsen légkondicionálás, de minden ablak nyitva van és eredményeképpen lebegnek a függönyök, kellemes a huzat. Rendelj egy thai sört, vagy egy gint and tonic-ot. Semmi sem drága. Rendelj egy új adagot… egyszer élűnk!!!  Nézz ki az ablakon…. ismeretlen kis állomások, amolyan balatoni típusúak, de fura thai írással, bámuld a buddhista szerzeteseket, akik itt csöveznek... az állomások padjain alszanak. Romantikus az éj, fülledt minden, igenis, kalandos az élet!

Reggel, Chiang Mai-ba érkezés előtt a vonat egy hegyi trópusi erdőben halad. Most már világos van, az szingli vágány egy oldalán nagyon nagy a meredek, majdnem az az érzés, hogy egy hídon mész. A sebesség ezeken a szakaszokon nem több mint 15 km/o, nem szeretnék esős időben erre utazni!

Chiang Mai, régi város:

Chiang Mai Thaiföld második legnagyobb városa, de csupán 200 ezer lakossal, Bangkok mellett eltörpül. Azt mondták nekünk, ez Thaiföld „Vancouver”-e. Egy nagyon keresett hely, jobb a levegő, közel vagy hegyekhez, művészekhez, egyetemekhez. A mi butik hotelünk, neve Rachamankha (www.rachamankha.com), a város falán belül volt, egy oázisnak tűnt, isteni medencével. A neves Relais Chateaux hotelek listájába tartozott. A medencével szemben egy kétemeletes nyitott épületben volt a wellness center, ahova elmentünk egy thai masszásra. Lábmosással és láb masszírozással kezdődik. A petit de izmos masszőz hölgyek, tested minden izmát szakszerűen megdolgozzák, néha a könyöküket és térdüket is használván, elmennek a fájdalom határáig, de sosem azon túl. Te csak fekszel ott, nézheted a plafonon lassan forgó ventilátort, avagy tekints oldalra, kókuszpálmákra és hallgasd a trópusi madarak csicsergését.

A Wat Chedi Luang templom, este, Chian Mai:

A városban kellemes sétálni. Van meglepetés bőven. Egy éjszaka, egy teli étteremnél, meghagytuk a nevünket, mondták jöjjünk vissza fél óra múlva. Ahogy sétálgatunk a sötétben, nem messze valami fény tűnt fel. Egy mellékutcán át egy kis térhez értünk, ahol egy régi templom volt, csodásan kivilágítva, komplett, egy Buddha szoborral. Szerzetesek kóvályogtak az éjszakában körülötte, na meg egypár kóbor kutya. A templom neve, mint kiderült, Wat Chedi Luang, a 14. században építették.

Chiang Mai-ban sok elsőrangú művészbolt és lakberendezésbolt található, úgyszintén népművészeti boltok, nemcsak helybeliek, de az ország minden részéből. A selyem áruk és a fából faragott tárgyak választéka óriási. Az utolsó nap találtunk egy tuk-tuk vezetőt, aki elvitt egypár nevesebb bolthoz, amikre magunk nem bukkantunk volna.

Ülünk az elefánton:

Vannak főzés tanfolyamok, kirándulások, tutajozás a folyón. Unatkozni nehéz. A három nap, amit mi itt töltöttünk korántsem elég. Van sok nem drága vendégszoba, a hely valahogy egy kicsit Ausztriára emlékeztetett, az építkezésben sok fát használnak, és a hegyek nincsenek messze.

Árus a hosszúnyakuak falujában:

Az egyik nap elmentünk megnézni egy elefánt farmot, és egy falut, ami a hosszúnyakú törzsek egyikéhez tartozott. Béreltünk (a hotelen keresztül) egy kocsit, sofőrrel. Mindez a városon kívül van, és egy napot vett igénybe. A nap befejezéséül egy ismert Buddha zarándokhelyre mentünk, ami egy kisebb hegy tetején volt. Ekkorra már alig maradt pénz a zsebemben, (jegyeket kellett vennem ide oda, borravaló az elefánt vezetőknek, stb., pénzemet kimerítette). Szóval a Buddha hegy alján odamentem egy bankmasinához, 500 bath-t akartam kivenni, (kb. 15 dolcsi). De ez a választék nem állt rendelkezésre, így, megzavarodva, hibásan a 20 000-s gombot nyomtam meg. Na, erre a masina, nagy boldogan, 20 darab 1000-es bath bankjegyet köpött ki, ami durván 600 dollár volt! Mindez az utolsó előtti napunkon, amikor a hotel már ki volt fizetve az interneten keresztül. Feleségem, nagyon lebarnított. Na, mindegy.

Felbandukoltunk a hegyecskére, a tetején, zsebem pénzzel tele, kávét rendeltünk. A két eszpresszónkért (60 bath) egy ezressel fizettem. A fiatal thai pénztáros fiú ritkán látott ott olyan nagy pénznemet, de becsületére legyen mondva, rendesen elfogadta. A visszaadásnál, nagy zavarában 100 bath-al többet adott vissza! Megittuk a kávénkat, még egyszer megszámoltam a visszaadott pénzt. Visszamentem, elmagyaráztam, hogy többet adott vissza, és a többletet visszaadtam. Nagyon hálás volt, mondta, kísérjen Buddha áldása utjainkon.

A Buddha kegyhely:

A sofőrünk már várt a hegy alján és bonuszként ajánlotta keresztülhajt a nem messzi egyetemen. Jó volt látni a fiatal hallgatókat, ahogy a délután az osztályok végeztével a park fái között viccelődtek, társalogtak. Remélem rendes jövő vár rájuk. Országuk, Thaiföld, egy egyre fejlődő/iparosodó ország.

Indul a vonatunk vissza Bangkokba: