Az alábbi cikk a New York Times 2016. augusztus 6-i számában jelent meg. A szerző Kate Murphy, egy Hustonban élő újságíró, aki gyakran ír a New York Timesba.

Gondolj mindazon emberekre, akikkel dolgod van egy nap, egy hét, egy hónap, avagy egy év során. Azokra a sokakra, akiket esetleg üdvözölsz, vagy átölelsz, akikkel elpletykálsz vagy mélyebben elbeszélgetsz. Gondolj mindazokra, akik a sors véletleneként benépesítik a világodat. És ezután kérdezzed meg magadtól, kik ezek közül a barátaid közül – az igazi barátaid? A legújabb kutatás szerint csupán a fele lesz ezeknek kölcsönös. Jobban mondva, egyesek, akiket barátodnak hiszel, nem tartanak téged annak. Vagy megfordítva, akkor, amikor valakit úgy hiszel, te alig ismered, ő téged a legjobb barátai között sorol fel.

Ez egy meglepő eredmény, ami a pszichológusok, gondolkodáskutatók, szervezeti magatartás-tanulmányozók, szociológusok és filozófusok között sok vitát indított. Vannak azok, akik az észlelt és valós barátság közti különbséget az emberek elemi optimizmusára írják, más néven az emberek egocentrikusságra. Mások rámutatnak, hogy maga a „barátság” fogalma leértékelődött, és korunkban egyenlő lett egy kattintással az okostelefonodon. Mindez azonban fontos, mert a kapcsolataink óriási hatással vannak egészségünkre, jólétünkre.

„Az emberek nem szeretnek arról hallani, hogy azok, akiket ők barátaiknak tartanak, nem nevezik viszont őket barátként” –mondta Alex Pentland, társadalomtudományi matematikus/kutató az MIT-n, és egy nemrégen publikált tanulmány társszerzője, ami a PLOS 1 folyóiratban jelent meg, „Barátaid barátaid? Hibás baráti hiedelmek akadályozzák a viselkedés megváltoztatására való képességet” címmel.

A tanulmány 84 személy közötti kapcsolatot analizált (23 és 38 évesek között) egy business vezető tanfolyamon. Megkérték a résztvevőket, hogy egy öt pontos skálán osztálytársaikat rangsorolják, közelség szempontjából, a „nem ismerem az illetőt”-től az „egyike a legjobb barátomnak”-ig. Az érzés 53%-ban volt viszonzott, pedig 94% -s volt az, amit maguk a résztvevők elvártak volna. Ez megerősíti az elmúlt tíz évben folytatott jó néhány tanulmány eredményét, amelyek több mint 92 000 személyt foglaltak magukba, és ahol a viszonzás 34 és 53% között mozgott.

Pentland úr úgy fogalmazta, hogy „a nem kölcsönös érzés lehetősége megkérdőjelezi önképünket.” De a probléma inkább az is lehet, hogy a barátságról alkotott elképzelésünk zavaros. Csak kérdezz meg egypár embert – még kutatókat is, akik ezt tanulmányozzák, mint Pentland úr – és egy kényelmetlen csönd lesz a válasz, amit hebegés és habogás fog követni.

 „Nehéz a barátságot leírni” - mondta Alexander Nehamas, egy filozófia professzor a Princeton Egyetemen, aki a legutolsó könyvében, „A barátságról” címmel, 300 oldalt szentelt arra, hogy ezt egyedül leírja. „Könnyebb azt elmondani, hogy mi nem barátság, és, mindennek előtt az nem olyan valami, ami kölcsönös.”

Nem a magasabb státusz elérésének az eszköze, nem az ingyenes nyaralóba hívás kiügyeskedése, avagy saját unalmunk elkerülése. Ezek helyett, Nehamas úr szerint a barátság inkább olyan, mint a szépség vagy a művészet, amik valami mélyet gyújtanak meg bennünk, és valami olyasmit, amit „önmagáért értékelünk”.

Ugyanakkor az egyik leginkább elismert értekezés a barátságról, Dale Carnegie vitathatatlanul befolyásos műve, a „Hogyan szerezzünk barátokat, és befolyásoljuk az embereket?” Népszerű sztárokat, mint például Taylor Swift-et és Drake-et csodáljuk stratégiai, nyugodtan mondhatjuk: propagandát keltő barátságaikért. És ne felejtsük el a szociális médiát, amik a barátságokat a kirakatba teszik, azért hogy az önképünkön javítsanak.

„A barátainkat, befektetésnek vagy árunak tekinteni negatív hatással jár a magára a barátság ideájára” – mondta Ronald Sharp, aki angolt tanít a Vassar Egyetemen, beleértve egy kurzust a barátság irodalmáról. „Nem arról van szó, hogy valaki mit tud tenni érdekedben, hanem arról, hogy egymás társaságában kikké és mikké lesztek.”

Visszaemlékezett a hosszú órákra és lenyűgöző beszélgetéseire barátjával, Eudora Welty-vel, aki nemcsak a Purlitzer díjas íróként volt ismeretes, de tartós barátságokra való képességéről is. Közösen szerkesztették a „Norton barátság könyvet”, ami a tárgyról szóló művek antológiája. „A semmittevés, a csupán egymás társaságában eltöltött idő, egy kihalóban levő művészetforma, amit ma digitális szövegek és tweet-ek helyettesítenek” – mondta Sharp úr. „Az emberek annyira igyekeznek maximálni kapcsolataikat, hogy eközben elfelejtették mi is egy barátnak lenni.”

Eszerint a barátok azok, akikre, hogy megértsed őket, időt szánsz, és azok, akiknek megengeded, hogy téged megértsenek.

Mivel az idő véges, így következésképpen, a brit evolúciós pszichológus Robin IM Dunbar szerint, úgyszintén véges azok száma, akik barátaid lehetnek. Ő barátsági rétegekről beszél, ahol a legfelső réteg, csupán egy vagy két embert foglal magába, mondjuk élettársadat, és legjobb barátodat, akikkel a legbizalmasabb viszonyban és naponta érintkezésben vagy. A következő réteg nem több mint négy embert tud magába fogadni, azokat, akiket nagyon kedvelsz, szeretsz, akikkel törődsz, és akikkel hetente tudsz kapcsolatot tartani. Innen indulva a következő rétegek egyre több futólagos ismerőssel vannak tele, akikkel kevesebb időt töltesz, és akik általában nem olyan mély, hanem felületesebb ismerősök. Barátkozol velük, de ezek nem barátok.

„Az idő és az érzelmi tőkénk, ami rendelkezésünkre áll, véges, így csupán öt hely lehetséges a legmélyebb kapcsolatra,” – Dunbar úr szerint. „Vannak azok, akik esetleg azt mondják, hogy nekik több van, mint öt, de megnyugodhatsz, mert ezek nem mély barátságok.”

Az ilyesfajta dicsekedés mögött, hogy neked bőven vannak társaid, az áll, hogy olyan időket élünk, amikor halljuk, hogy másra támaszkodni a gyengeség jele és a hatalom az, ha nem hagyod, hogy mások befolyásoljanak. De a barátság a gondoskodással járó sebezhetőséget vonja magával, és azt, hogy magadról olyan dolgokat fogsz elárulni, ami nem egyezik a Facebook-on feltárt profilod vagy az Instagram adataiddal, - mondá Nehamas úr Princetonból. Abban bízni, hogy a barátságod köteléke tartós lesz, és még erősödni is fog, dacára tökéletlenségünknek és az elkerülhetetlen balszerencséknek – mondta -, egy olyan rizikó, amit sokan nem vállalnak el. „Nagy szerencse a jó vagus ideg, mert az a belső félelmünket, menekülés/maradás reflexünket moderálja,”- mondta Amy Banks, aki a személyek közti neuro-biológiára specializálta kutatását, ami egy növekvő terület, és aki a „Kapcsolatra teremtve: A meglepő összefüggés az agykutatás és a tartós, egészséges kapcsolatok között” című könyv szerzője.

Egy igazi barát társaságában – mondta dr. Banks – a vagus ideg intelligens, vagy más néven a szabályozó szerepe nyugodttá tesz, ahelyett hogy gyanakvóvá tenne minket, ami előfordulhat, amikor egy idegennel vagyunk vagy valakivel, aki kritikus. Ez az, ami lehetővé teszi, hogy jól érezzük magunkat a pszichénk sebezhető oldalának feltárásában és segít minket konfliktusokban. Ha nem igazi a barátság, akkor az intelligens vagust nem használjuk. Így az érzéketlenné válik és az illetőt a szorongás érzete fogja el, ez magas marad, és így maradandó és mély kapcsolatok nehezen tudnak létre jönni.

Szóval érdemes azt leszögezni, hogy a sok ember közül, akikkel az élet során találkozol, kik az igazi barátaid. Ki az, aki rád időt szentel? Kinek a társasága lelkesít, gazdagít és talán alázatosabbá változtat? Ki az, aki neked hiányozna? Kinek hiányoznál te? Ugyan nincs egy könnyű és elfogadott definíció, ami jellemző a barátságokban az az, hogy azok minket átformálnak, és eredményükként a világot másképpen látjuk. Ez lehet jó vagy rossz, attól függően, hogy kit választunk barátunknak. A mondás szerint: „Mond meg kik a barátaid, és megmondom: te ki vagy”.

Orvosi szakértők szerint fizikai következményekkel is jár, ha, a biztonság kedvéért csak felületes barátságokba, és nem kölcsönös és nem megfelelő viszonyokba megyünk bele. Az ezt követő érzések, a magányosság és elkülönülés a korábbi elhalálozás veszélyeit hozhatják magukkal, hasonlóan a dohányzáshoz, alkoholizmushoz és az elhízottsághoz, mivel az úgynevezett intelligens vagus ideg, ami végül is felelős a meghitt, támogató és kölcsönös viszonyokért, elkorcsosulhat.

 PS 

Köszönet barátomnak, aki a fordításom magyarságát átfésülte.

Az cikk itt található angolul.                 

Az alábbi cikk a New York Times 2016. július 31-i számában jelent meg a Vélemény rovatban. A szerző Ruth Margalit, egy New Yorkban élő izraeli író.

{A fordító megjegyzése: Ha esetleg valaki a mai magyarországi és az itt leírt izraeli állapotok között valami hasonlatosságot lát, az csupán véletlen.}

Az idei tavasz során kiadott jelentésében a Freedom House (Szabadság Ház), egy amerikai érdekképviseleti csoport, ami a demokráciáért küzd, leminősítette az izraeli sajtószabadságot a „szabad”-ról, „részlegesen szabad”-ra. Annak, aki az izraeli hír média sorát az elmúlt másfél évben követte, ez aligha jött meglepetésként. A Freedom House főképpen a megfizetett vezércikkek korlátlan terjedésre fókuszált, és az Israel Hayom-ra (Izrael Ma), egy ingyenes napilapra, ami az amerikai kaszinó mágnás, Sheldon Adelson tulajdona, és ami, sokak szerint, a miniszterelnök, Benjamin Netanyahu nézeteit hirdeti.

Az Israel Hayom elfogultsága jól dokumentált. A 2013-ban az izraeli televízióban közzétett vizsgálat nyilvánosságra hozta, hogy jó pár cikk vázlatát, amit a lap riporterei írtak, a miniszterelnök kritikáját eltüntetendő a főszerkesztő rendszeresen megváltoztatta. Maga az, hogy az újságok nem pártsemlegesek persze nem lenne újdonság. De az Israel Hayom lényegében nem konzervatív, avagy jobboldali. Oldalvállalás helyett, az újság azt harsogja, ami a miniszterelnök érdekében áll, legyen az akármi. Naftali Bennett, egy ultra jobbos miniszter azt mondta: „Az Israel Hayom olyan, mint a Pravda - egyetlen ember szócsöve”.

Ha már arról van szó, a Freedom House vizsgálat megfeledkezett néhány ténylegesen aggasztó változásról. Netanyahu úr igyekvése, hogy az ország lapjait és a rádió/TV hullámait/csatornáit kontrolálja, jócskán túlmegy az Israel Hayom esetén. Az elmúlt 18 hónapban a miniszterelnöki elfoglaltságán kívül ő volt a kommunikációs miniszter, (plusz a külügyminiszter, a gazdasági miniszter és a vidéki kooperációs miniszter). Ebben a szerepben ő és tanácsadói hatalmukat arcátlanul kihasználták arra, hogy hízelgő sajtót kapjanak olyanoktól, akiket ők maguk valamikor „radikálisan elfogult”-nak nevezetek.

Netanyahu úr és minisztereinek a sajtó szabadságát fojtogató igyekvései a nagyobb kép egy részének tekinthetők, Izrael demokratikus rendszere támadásának, beleértve a Legfelső Bíróságot és a kormányon kívül álló szervezeteket. A hivatalos kormány álláspontjával meg nem egyező vélemények rendszeresen gyanúsnak minősülnek. Nahum Barnea, egy kiváló rovatvezető tavaly mindezt úgy magyarázta, hogy Netanyahu úrnak a hírszolgáltatókkal kapcsolatos „rögeszméje” a „rajta uralkodó félelem és paranoia” miatt van.

A negyedszeri megválasztása utáni napon Netanyahu úr egy látszólag kis, de szokatlan lépést tett: Elbocsájtotta a kommunikáció minisztérium főigazgatóját és helyette egy olyan embert iktatott be, aki köztudottan valamikor saját személyzeti főnöke volt. Az ez elleni esetleges tiltakozás meg lett előzve, mivel Netanyahu úr előzőleg aláíratta a koalíció tagjaival a „kommunikáció paragrafust”, miszerint ők a jövőben automatikusan támogatni fogják a kommunikációs miniszter döntéseit, más szóval, az ő saját döntéseit.

Az új főigazgató kinevezése óta a minisztérium egy sor döntést hozott, amik nagyon segítették a Bezeq-et, ami a legnagyobb telekommunikációs vállalat Izraelben. A Bezeq úgyszintén vezetője a Walla Híreknek, az ország egyik a legnépszerűbb hírportáljának, amelyben Shaul Elovitchnak, Netanyahu úr szoros szövetségesének többségi részesedése van.

Nem telt sok időbe, míg a portál hírei a Netanyahu kormányt illetően határozottan pozitívvá váltak. A liberális újság, a Haaretz szerint a portál főnöke direktívát adott, hogy a Netanyahu feleségéről, Sara-ról, és annak „divatossá válásáról” fecsegjen, és hogy a miniszterelnökről írt véleményrovatok címeit moderálják, és hogy a rossz híreket, mint például a szegénységről szóló jelentést a főoldalról levegyék.

Mit tudunk csinálni? - panaszkodott nekem a Walla csoport egyik riportere. „Ez egy kombinált fenyegetés, az ország leghatalmasabb politikusától és az egyik leghatalmasabb kereskedelmi vállalatától.

A Walla Hírek nem áll egyedül. A megfélemlítés atmoszférája befészkelődött az ország sok, majdhogynem mindegyik hírszerkesztő irodájába. Egy forrás az Israel Hayom-nál, állását féltvén, így névtelenséget kérvén, azt mondta nekem, hogy a miniszterelnök „mindenkit pórázon tart – mindenkit – nemcsak minket. Más vállalatokkal nem tudjuk mi a céljuk, de ott vannak ugyanúgy.”

A rádió híreknél Netanyahu bizalmasait hatalmi pozícióba ültette, ott, ahol tudta, ahol meg nem, a pénzügyi támogatásuk jövőjét fenyegette. Mindhárom izraeli fő TV hírszolgáltató csatorna, a 2 Csatorna, a 10 Csatorna és az Izraeli Rádió/Televízió Társaság – manapság mind a maga módján a felaprózódás, a felbomlás, avagy az átszervezés veszélye előtt áll. A kormány hivatalos álláspontja minderről az, hogy a kommunikációs iparnak több nyílt versenyre van szüksége. De úgy tűnik a mérce kettős: Más dolgokban, mint például a földgázipar, a miniszterelnök utál fellépni a monopóliumok ellen. Mint Ilana Dayan, a 2 Csatorna nyomozó riportere mondta: „Van úgy, hogy a szabad verseny az antidemokraták menhelye”.

Míg az újságírók sajnálkoznak ezeken az állapotokon, jó néhány izraeli Netanyahu úr küzdelmét támogatja a sajtó kontrolálását illetően, és azt egy megkésett korrigáló akciónak tekinti, ami szükséges az évek óta elterjedt liberális, baloldalra hajló sajtó ellen. „Netanyahu támogatói ugyan belefáradtak, de őnála is jobban megvetik a régi liberális elitet.”- mint Amit Segal, a 2 Csatorna riportere közölte velem. Ez az ellentét már két évtizede fortyogott. 1999-ben, beszédében érintve a hír médiát és annak reakcióját az ő esetleges újra választására, Netanyahu úr emlékezetesen így fogalmazott a médiáról: „F-é-l-n-e-k.”

„Netanyahu valamikor ráébredt, hogy a médiával folytatott küzdelmei a támogatói között őt nagyon népszerűvé teszik.” - mondta Ms Dayan. „Mivel az alaptámogatóit így ellátta, az eredmény fenomenális siker lett”

Ha Netanyahu úr erőfeszítései tényleg a média kontrolálására irányulnak, és a liberális előítélet módosítására, ezeknek az akcióknak az eredményességét nehéz észrevenni. Az ő és megbízottjainak beavatkozása a vezércikkekbe nem segítette az ideológus jobb oldalt, se nem adott hangot a társadalom marginalizált, konzervatív szektorainak. Netanyahu úr részéről személyes a tét. „Minden alkalommal, amikor azt látod, hogy Bibi valakit kinevez a médiában, az vagy Sara-t, vagy az ő saját magánügyét szolgál segíteni,” – mondá nekem így Segal úr, a miniszterelnök becenevét használván.

Ugyan a legolvasottabb napilap, a Yediot Ahronot, és annak tulajdonosa, évek óta határozottan anti-Netanyahu irányzatot vett, a balra hajlásról beszélők üresnek hangzanak akkor, amikor a legtöbb izraeli a híreket az Israel Hayom-ból, vagy a Walla Hírek-ből szerzi, és amikor az egyedül megmaradt liberális bástya – a Haaretz – a fennmaradásáért küszködik. És mégis, Netanyahu úr magát a bosszúálló médiák áldozataként mutatja be.

Az egyedüli jó hír mindebben az, hogy a hírirodák függetlenségüket fenntartandó, ellenállnak. Nyomozó TV programok, mint az „Uvda” (Tény) és „Hamakor” (A Forrás) továbbra is a kormány-korrupcióval foglalkoznak, és azt sugározzák főidőben. „A sajtó ellenes támadás ellenére, az izraeli média megmaradt nagyon kritikusnak, nagyon agresszívnek, bőven van chutzpah. Mindez alapvető reakció, ami a DNS-ünk része.” – mondta nekem Ms Dayan, aki az Uvda-n műsorvezetője.

Az éve elején Amir Tibon, a Walla Hírek külügyes rovatvezetője egy kritikus cikket írt Netanyahu válaszáról a legutóbbi palesztin erőszakoskodásra, a következő főcímmel: „Netanyahu nyugalom ígéreteit pompom helyettesítette”. Nem sokkal azután, hogy a cikket kiadták, Tibon úr azt írta, hogy a miniszterelnök „kísérleteket tett a kritikát elhallgattatni.” Történetesen a cikk fennmaradt. A „Netanyahu” szó azonban eltűnt a főcímből.

PS 

Köszönet barátomnak, aki a fordításom magyarságát átfésülte.

Az cikk itt található angolul.                                        

Az alábbi cikk a New York Times 2016. július 19-i számában jelent meg a Vélemény rovatban. A szerző Farhad Khosrokhavar, egy szociológus az École des Hautes Etudes en Sciences Sociales (EHESS) egyetemen, és legutóbb a ”Radicalisation” könyv szerzője.

PÁRIZS – Lehet, hogy Mohamed Lahouaiej Bouhlel, aki a Bastille lerombolásának ünnepe során több mint 80 embert ölt le, az Iszlám Állam ügynöke volt, vagy csak egy meghibbant egyedülálló, aki a dzsihádisták elméletét sajátjává tette…. a mészárlás felveti azt a kérdést: Miért van az, hogy Franciaországban sokkal több az ilyen méretű támadás, mint más európai országban? 

Belgiumban is előfordult nem régen, ott nem gyakori. Angliában és Spanyolországban az elmúlt 10 évben egyetlen terrorista támadás sem ölt meg több mint 10 embert. Németországban meg még eddig nem volt egy nagyobb méretű támadás sem. (Fordító: Az utóbbi országban sajnos a helyzet a cikk írása után megváltozott).

A különbség oka nem lehet a francia titkosszolgálat hibája, kommunikációs problémák egész Európában előfordulnak. A válasz máshol van: Ha a dzsihádról van szó, a franciáknál az is más. 

A francia másság részben abból az ideológiai forrásból táplálkozik, ami a francia forradalom óta jellemző a francia nemzetre, ami egy öntudatos formája a köztársasági rendszernek és nyíltan gyanakvó minden vallással szemben, kezdve történelmileg a katolicizmussal. Ez a modell nemigen változott, a gyarmatok eltűnésének, az azt követő gazdasági nehézségek évtizedeinek, a kulturális különbségek egyre növekvő jelenlétének, az új generáció buzgó egyéniességének és a terjedő globalizmus ellenére, ami mind leszűkítette az állam beavatkozásának lehetőségeit.  

Mindenekelőtt Franciaország képtelen volt a szociális és a gazdasági kirekesztés problémájával megbirkózni. A francia rendszer túlzottan védi azokat, akiknek van munkája, és nem nyitott azok előtt, akiknek nincsen, és ez bajt okoz. A fiatalok a külvárosokban elkülönülnek, kilátástalanok lesznek, magukat áldozatnak érzik. Ezek kerülnek aztán a dzsihádisták propagandájának a célkeresztjébe, legtöbbször egy kis bűntettet követő rövid börtönbüntetés után. 

Úgy Angliában, mint Németországban ez a „külvárosi” jelenség nem létezik, legalább is nem ilyen magas fokon. A német Dinslaken városrész elgettósodott, és a radikális iszlám melegágyává vált. Ugyanez megy Deewsbury-ben, Nyugat Yorkshire-ban, és Brüsszel Molenbek negyedében. De úgy tűnik Franciaország jóval több polgárát/lakosát idegeníti el, mint amennyit az Iszlám Államhoz igazában magához vonz. 

Ennek egyik oka az, hogy a francia állampolgárság fogalma, ami keményen támaszkodik néhány magasröptű politikai ideálra, időközben komolyan vesztett az értékéből. A köztársaság ideái az 1980-as évekre vergődni kezdtek: egyenlő lehetőségeket ígértek, amikor az hiánycikk lett. A Francia Kommunista Párt, amely az igazságtalanságok elleni harcban az osztályharcon keresztül régóta méltóságot hozott az elesett csoportoknak, szintén legyengült ebben az időben, jórészt a Szovjetunió bukása miatt. 

Ugyanakkor a háború utáni Németország egy jóval szerényebb és körültekintőbb jövőt követett: a gazdasági fejlődést. Manapság a német külpolitika a muszlim világgal szemben nagyon mérsékelt, és nem törekszik polgárait egyesíteni univerzális eszmék mögött. Anglia sem igyekszik a társadalom kultúráját homogenizálni. A multikulturalizmust választotta, ami eltűr többféle identitást és közösségi viselkedést. 

Franciaország viszont, megmaradt univerzialistának, és azt állítja, akarja és kényszeríti is, ha kell, hogy mindenkit befogad. Ugyanakkor ez az ambíció egyre kevésbé tükrözi a mindennapi valóságot, és ez különbség a fő oka terjedő aggálynak. 

Így aztán az erő, jobban mondva teher, nevezetesen a francia nemzeti identitás problematikussá vált. Csupán hangsúlyozza az idegen származású fiataloknak, főleg az Észak Afrikából jötteknek vagy azok leszármazottainak az elégedetlenségét, annál is inkább mert Észak Afrika gyarmatosításának a vége fájdalmas és megalázó volt, százezer halottal járt és a kollektív tudatban ma is létező sebeket okozott. A párhuzamos angol folyamat ezzel ellentétben majdhogy fájdalommentesen zajlott le. 

Az bizonyos, hogy az angolok és a németek hasonlóképpen félnek az emigrációtól és az iszlámtól. Ez magyarázza a Brexitet. A szexuális zaklatás Kölnben szilveszterkor, amiket állítólag migránsok követtek el, forró vitákat keltett Németországon belül (és kívül). De úgy a németek, mint az angolok hagynak a bevándorló kisebbségnek elegendő lehetőséget arra, hogy vallásukat és közösségi szokásaikat gyakorolni tudják. 

A franciák erősködnek - a köztársaság nevében - hogy a vallás szigorúan magánügy. Mint egy ideológiai nemzet, mindenek felett a jelképes dolgokra koncentrálnak, mint például a fejkendő viselése, avagy az imádkozás nyilvános helyen. De az ilyen gyakorlatok betiltása mélyebb sebeket okoz, mint maga a tilalom: ajtót nyit az iszlámistáknak arra, hogy a következményeket eltúlozzák, és alkalmat ad arra, hogy Franciaországot iszlamofóbiával vádolják. Tény az, hogy a franciák semmivel sem inkább iszlamofóbbak, mint szomszédjaik. Csupán inkább annak tűnnek, annak eredményeként, ahogyan a muszlim vallást kezelik nyilvános helyeken. 

A francia stílusú integrációnak voltak sikerei. Elsőként említendő a kevert házasságok gyakorisága. A francia állami iskolarendszer segíti a szegényeket és ezáltal az észak afrikai szülő gyerekét, ami szintén segíti az integrációt, (ugyan újabban ez nem tűnik hatásosnak). Talán éppen azért, mert a munkaerőpiacon megkülönböztetéssel álltak szemben, aminek munkanélküliség lett az eredménye, az emigránsok gyermekei mentsvárat találtak az állami alkalmazásban, a hadseregben és a rendőrségben, ahol névtelen vizsgák eredményei alapján alkalmaznak. 

Ugyan a franciák képesek voltak integrálni egy csomó emigránst és azok leszármazottait, de azok, akik erről lemaradtak jobban el vannak mérgesedve, mint az angol/német megfelelőik, és sokuk sértve érzi magát, azért mert ők muszlimok vagy arab származásúak. Laicité, azaz az erős francia szekularizmus annyira nem flexibilis, hogy a muszlimoknak ne tűnjön úgy, hogy, az emberi méltóságukat veszélyezteti. Hozzájárul ehhez Franciaország keménykezű külpolitikája, ami úgy tűnhet, hogy főleg muszlim államokat vesz célkeresztjébe, mint például Líbia, Szíria és Mali. 

PS 

Köszönet barátomnak, aki a fordításom magyarságát átfésülte.

Az cikk itt található angolul: 

http://www.nytimes.com/2016/07/20/opinion/jihad-and-the-french-exception.html?smid=fb-share 

Az eredeti francia íráshoz kattints ide: 

http://www.nytimes.com/2016/07/19/opinion/le-djihad-et-lex

Ott ülsz az árnyékban a tornácon, vagy akárhol…készül az ebéd, de jó lenne valamit inni előtte. Hűsítőt, nyáriasat. Kelj fel székedből, csapj össze egy sangria-t, önts egy pohárral magadnak és társadnak is, ha van. Dicséret fog járni a kis erőfeszítésért.

Sangria egy spanyol bólé. Manapság nagyon ismert, a kedves olvasó valószínűleg ismeri. Ha igen, vagy ha nem, itt az ideje. A friss gyümölcs szezonja ennyit megérdemel.

A recept nagyon flexibilis, most leírom, ahogy az múlt vasárnap összedobtam, de lehet variálni attól függően mi áll rendelkezésre.

Szóval (két személynek) egy literes kancsóba, fél liter száraz vörös bor kell, és jégkockák bőven. Vágj bele gyümölcs darabokat. Én őszibarackot, epret és málnát tettem bele, de akármilyen más gyümölcs is jó.

Nem volt otthon narancs, narancslé és narancsszeletek passzolnak bele. Szóval felhígítottam egy nagy pohár igazi narancslével.

Keverd össze. Várj egy kicsit, míg lehűl. Hidegen jó. Önts ki magas pohárba, jégkockákkal, gyümölcs darabokkal.

Garantáltan jobb kedvvel fogod nézni a nap hátralevő részét.

PS.

Narancs lé helyett szódavíz is jó, vagy más gyümölcslé. Spanyolban kis brandyt is beletesznek.

47 éve hagytam el szülőhazámat. Úgy érzem, a címbeli tárgyban van némi tapasztalatom. Legalább is kanadai viszonylatban.

Kanada egy 36 milliós ország. A lakosság 20%-a francia nyelvű, ők jobbára egy megyébe csoportosulnak, neve Quebec. A 36 millió megint csak 20%-a nem Kanadában született, hanem emigránsként érkezett. Van 1,5 millió bennszülött indián és eszkimó is. A muszlim vallásúak a népesség 3,2%-a. A 36 millió 20%-a „visible minority”, azaz színesnek minősül.

Kanada mindig is nagyszámú emigránst fogadott be. Jelenleg évi 250 ezret. Ezek egy része "családi bevándorló", azaz egy már itteni emigráns rokona, (kb. 65 ezer). A másik része „gazdasági” emigráns, (161 ezer), míg a harmadik része menekült, kb. (24 ezer.) A gazdasági emigráns kérvénye egy szűrőn megy keresztül. Nem mindenki kap beutazási engedélyt. Az iskolázottság, nyelvtudás, a szakma és az itteni igény arra a szakmára, valamint (ha jól tudom) az illető kora, mind számít. A menekültekben is kell hogy legyen választás, nem tudom, hogy mik a szempontok, már csak azért is, mert több a jelentkező, mint akiket az ország befogadni tervezett.

Kanadában nincsenek „vendégmunkások”. A nyári agrármunkások, a gyermekgondozók, és a hivatalosan meghívott szakemberek, kivételek.

Az emigránsok juttatásai/jogai ugyanazok mint az állampolgároké, csupán szavazni nem szavazhatnak és katonának nem szegődhetnek el.

Az emigráns már négy év múlva, ha az egyik nyelvet (angol vagy francia) elsajátította, állampolgárságot nyerhet.

 Állam polgárság felvétele:

Az utóbbi években nagy részük a harmadik világból érkezik: India, Fülöp Szigetek, Pakisztán, Kína.

Az emigránsok nagy része mindig is a nagy városokba tömörült: Toronto, Vancouver, Montreal a vezetők ebben. Itt találsz városrészeket, ahol az angol nyelv alig használatos. Vidékre, falukba, kis városokba emigránsok ritkán mennek.

Torontóban, egy közel 5 milliós város, az ottan élők fele, nem Kanadában született. El tudsz képzelni egy Budapestet ahol az ottaniak fele nem Magyarországon született? Kétlem!

Az emigránsok nagy része, a magyar származásúak is, az itteni jobb élet ígéretében, annak elérése érdekében érkezett. Egymással szeretnek szocializálódni, feleségük, ha nem dolgoznak, ami ugyan manapság ritka, sokszor nem tanul meg angolul (franciául). Olyan boltokban vásárolnak, amit hazafiak vezetnek, ugyanazt az ételt eszik, amit az anyaországban ettek, és hétvégeken saját körükben szórakoznak, saját templomaikban imádkoznak. Ha tehetik, a szabadságukat az anyaországban töltik és sokjuk, az anyaországba vonul vissza nyugdíjasnak, mint kettős állampolgár, kanadai nyugdíjjal és saját félretett pénzükkel.

 Toronto etnik negyedei:

Szóval az első generáció nem igen adaptálódik az itteni viszonyokhoz, marad lelkileg magyar, olasz, vagy kínai. Ez nem azt jelenti, hogy nem hasznos tagja Kanadának, mert szorgalmas, adót fizet, gyerekeket szül/nevel, szavaz. Tehát hozzájárul az ország gyarapodásához.

A gyerekük azonban, ezzel ellentétben az iskolákon keresztül, ismeretes lesz és megbarátkozik az itteni viszonyokkal, és, mást nem is ismervén, akarva akaratlanul „igazi kanadaivá” válik. Egypár generáció még esetleg beszéli anyjuk nyelvét, ápolja az anyaország kultúráját, szokásait, de előbb utóbb, az olvasztótégelybe olvadnak, és csak a bőrük színe, a szemük vágása emlékeztet arra, hogy őseik távolról jöttek.

Jobb ezt az elején belátni, ez vár az emigránsokra, illetve azok leszármazottaira.

Mivel az itten élőek mind valahonnan jöttek, itt nem nagy szó az, ha te frissen jöttél, máshonnan, mint az első telepesek. Megkülönböztetés egy furcsán hangzó név után, a törött angolért majdnem hogy nem létezik. Mindenki egy bizonyos fokon emigráns, ez egy emigráns ország.

Azt nem mondom, hogy azok a családok, akik már régóta itt éltek nincsenek kapcsolataik során előnyösebb helyzetben, csupán azt, hogy az ajtók nyitva állnak mindenki előtt, jobban, mint máshol, például Európában. Azt sem mondom, hogy érkezésed után az alkalmazók nem igyekeznek kihasználni, kevesebbet fizetni, amíg jómagad megismered a dörgést és itteni tapasztalatot szerzel.

Otthon szerzett végzettséged elismeréséért is meg kell majd küzdened. Vizsgákon kell keresztül menni, sokjuk, például az orvosok esetében, rendkívül nehéz, főleg középkorú embereknek, ha másért nem azért, mert a nyelvtudásuk hiányos.

 Toronto, etnik boltokkal teli utcák egyike:

Mégis, jó pár magyar ismerősünk, Kanadában telepedett le több év nyugat európai tartózkodás után. Volt egy házaspár ismerősünk, akik Svájcból érkeztek, a másik, Svédországból. Az ember azt hinné ezek tökéletes helyek, és persze közelebb vannak Magyarországhoz. Az anyaföldtől való távolság (valljuk csak be) egy bevándorlónak mindig fontos.

Amikor megkérdeztem őket mi volt az ok, hogy végül is ide átjöttek, a válasz ugyanaz volt: a svájciak/svédek hidegek voltak velük szemben. Szociális vonalon egy távolságot éreztek. Nem úgy, mint itt, ahol vállon veregetnek:”Hé, Magyarországról jöttél? Hol van az? Mesélj!”

Ha köztük élsz, nem egy etnik gettóban, nagyon gyakori, hogy itteniek aránylag hamar barátaid lesznek. Mentek együtt családostól kirándulni, kempingezni, vacsorára hívnak. Viszont hívod őket. Egyszóval veled, mint egyenlővel bánnak, elismerik, hogy te ide tartozol. Ennek az országnak a multja a kulturája sokkal egyszerűbb, az elvárások az itt letelepedni akaróaktól minimálisok. Dolgozz, fizess adót, tiszteld a törvényeket, beszéld a nyelvet. Ez, és nem több.

Véleményem szerint Európában az emigránsokkal, és az emigrációval csínján kell bánni. Valljuk be Európa a „régi” világhoz tartozik. Meggyőződésem, hogy az ottani elvárások az emigránsoktól nem reálisak. Főleg kultúrális vonalon. Az emigránsok, de még gyerekeik sem fognak magukban büszkeséget érezni, Voltaire, Vörösmarty, Goethe, vagy Ibsen neve hallatán. Nem valószínű, hogy beszélgetéseikbe ezektől az óriásoktól idézeteket fonnának. Eredményeként a bánásmód a bevándorlókkal/menekültekkel, dacara a nagyvonalú anyagi segítségnek és az egyenlőséget biztosító törvényeknek, megkülönböztető. És ezt ők, nap mint nap tapasztalják. Szociális szituációknál, az iskolában, állás keresésnél….főképpen akkor, ha másvallású, más színű az illető, avagy neadjisten a keresztneve Ali.

Menekültek, valahol az EU-ban: 

Jobb ezt, mint például Japánban, belátni, és kevesebb emigránst befogadni, és azokat a befogadás előtt jól meg kell válogatni. Mert az emigráns mindezt nem látja, az vakon egy gazdagabb, „jobb” világba akar jönni, amit nem ismer. És csak jóval később fogja észrevenni, hogy az új hazája értékrendszerével nem képes megbékülni, hogy ő nem egyenlő az „őslakókkal”, és nem is lesz. 

Dög meleg van. Nyaralni kellene menni. De jobb híján álmodozni is lehet a beachekről. Mellesleg erre nem találtam magyar szavat, az on-line szótárban beachre strand jön ki....az nem egészen ugyan az. 
Mindegy, csak azért is most két ausztrál beachről fogok írni. Mind a kettő Sydney városában van. Kb. tizenkét éve erre jártunk, kisebbik fiamat látogatandó, aki akkoriban itt dolgozott.  

 Bondi beach, Sydney, Ausztrália:                                                                                            

Bondi Beach:  
Talán halottatok róla, ez a legnevezetesebb. Kb. egy kilométer hosszú, félkör alakú. Sydney centrumától 7 kilométerre van. Ajánlom kissé előbb leszállni a buszról és a part melletti bicikli/gyalog ösvényen sétálván megközelíteni. Sok más kisebb beach mellet fogsz elmenni, amíg aztán a nagy látvány szemed elé tárul. A Bondi.

Nincs mit csinálni, be mégy a nyilvános öltözőbe, letolod nadrágod, felveszed a fürdőnadrágod, oszt kisétálsz. Mezítláb. Találsz helyet, főleg ha hétköznap van, akkor van bőven. Csak feküdj le a homokra. Kis idő múlva, meleged lesz, kérj, meg valakit közeledben nézzen már a cuccodra. Be mégy a vízbe. Huss  huss. Vannak hullámok bőven. Benn szörfölnek, kinn anyák bébikkel pancsolnak. Csinibabák is vannak számosan. Felejtkezz el mindenről. Vagy emlékezz. Jó a víz csak lebegj! Oppsz, mondom kicsit hullámos... 

 Bondi, alkonyatkor:

Manly Beach:         
Ide a központi kikötőből menj komp-katamaránnal. Ez itt a mi buszainknak megfelelő közlekedési eszköz. (Jobbra az Opera  majd balra a híres Sydney Harbour Bridge, a nagy híd). Kb. 30 perc múlva a Manly nevű megállónál kiszállsz. Ez egy félszigeten van, kocsival is lehet jönni, de a hajó-busszal élvezetesebb.

Manly kis városka, amolyan balatoni hangulattal. Reggel érkeztem ide, feleségem már hazarepült Kanadába, én egyedül maradtam még egy hetet, a barátomat terveztem meglátogatni Tasmaniában. Az itteniek közül azok, akik Sydneyben dolgoznak már elmentek, a beach emberek meg, nos, ők még aludtak, ők nem ismeretesek kora kelésről.

Csak sétáltam a dimbes-dombos városkában majd a kilométeres beachen és az a melletti hotel/étterem stb. körzetben. Nyugalom mindenütt, alkalmazottak sepregettek nyitásra készülvén. Találsz sok német és skandináv nyugdíjast, avagy másokat, mindenesetre olyanokat, akiknek van idejük. Sokuk az egész télre (itt nyár) ide költözik. Senki sem siet, nem érzed, hogy a több milliós város közel van. Leültem egy kapucsínóra. Néztem a vizet….itt nem bánnák rendszeresen telelni. Kár hogy a világ másik végén van.

Manly beach, Sydney a távolban:

Minden évben, május végén a New York Times közli a 200 legmagasabb vezérigazgatói fizetést. Érdekes olvasmány. Posztom végén találhatod az első 10 helyezett 2015-ös évi jövedelmét (millió US dollárban) és annak emelkedését az előző évhez viszonyítva. Úgyszintén megadom a linket, ahol az egész táblázatot és cikket elolvashatod/megnézheted.

Az évi emelkedés sok esetben lehet egy nagyon nagy szám. Ennek oka általában az, hogy ebben az évben, az illető vezérigazgató az „option”-jait pénzre váltotta be. Az option egy részvény bonusz, amit a vállalat alkalmazottainak jó munkáért, vagy szerződés szerint ad, a fizetés mellett, és azt (szokásosan) az illető vagy megtartja, sok évig, és csak később váltja készpénzre amikor a részvény remélhetően többet ér, avagy persze ha akarja, rögtön pénzre válthatja.

Hogy megértsed, az alábbiakban megmagyarázom a második helyezett vezérigazgató adatait. Ez Leslie Moonves volt, a CBS, (egy hatalmas amerikai média multi) vezérigazgatója. Moonves úr évi alapfizetése merő 3,500,000 US dollár. Nem aprópénz. De ez semmi. Add ehhez a  készpénz bónuszt, amit kapott ebben az évben, nem kevesebbet, mint 19 millió dollárt (cash bonus). Úgy tűnik, ez elég lenne, de ne felejtsük el, az ilyen állással „perk” –ek is járnak, (magyarul „velejárók”???), mint például, kocsi, sofőr, klubtagságok, stb. Ezek évi értéke, Moonves úr esetében potom 1,152,883 dollár volt.

A felsoroltak összesen évi 23,662,883 dollár jövedelmet eredményeznek, summás összeg. De mivel feltételezhetően Moonves úr olyan kiválóan végezte munkáját, így még részvényeket is kapott, mégpedig 25,499,919 dollár értékben külön jutalomként, plusz 7,199,999 dollár értékben, mint option-t, ami már el lett magyarázva. Egy szó, mint száz, az elmúlt évben Moonves úr 54,352,801 dollárral lett gazdagabb. Ha valaki egész életében ennek az egy tizedét keresi, szerencsés embernek mondhatja magát.

Ha érdekel, a táblázat szerint, ez az évi jövedelem Moonves úr esetében 4%-al volt több, annál amit a megelőző évben kapott.

Maga a vállalat (CBS) évi jövedelme, aminek ő az élén áll, csupán 1%-al emelkedett, a részvényeinek értéke meg éppenséggel 14% kevesebb volt, mint az előző évben, 2014-ben.

A link a cikkhez:

http://www.nytimes.com/interactive/2016/05/29/business/how-much-ceos-made-last-year.html

A wiki link a CBS-hez:

https://en.wikipedia.org/wiki/CBS_Corporation

Az első tíz legjobban fizetett vezérigazgató:

The Top 10 Highest-Paid CEOs

Most májusban 2 hetet töltöttünk Portugáliában, összesen egy hetet Lisszabonban.

Ugyan a népessége nagy Budapest elé listázza mint nagyvárost, gyanúm, hogy ez a külterületek befoglalása miatt van. Maga a város kisebbnek tűnik, és valóban azt csupán fél milliósnak említi a wiki.

Kilátás a Bairro Alto-ról, Mouraria és Alfama felé:

Földrajzilag a Tagus folyó (tölcsér) torkolatánál fekszik, az Atlanti Óceán csupán pár kilométerre van. A folyó itt több kilométer széles.  Két híd szeli át. Európa leghosszabb hídja az egyik, a Vasco de Gama híd, ami 1998-ban készült el. 17.2 km hosszú.

Sao Vincente de Fora, Katedrális Lisszabonban, Alfamában:

Maga a város meglepően dombos. Hét domb is található. Következésképpen a kilátás a városra sok helyről nagyszerű. A város nézéséhez tartozik a számtalan, fárasztó, fel le mászás… sokja lépcsőkön….hegyi túra kedvelők előnyben. Ha ezt nem szereted, vegyél egy napi villamos bérletet, 6 EU-ért, és használd a romantikus villamost és kábel húzta villamosok hálózatát.

Kábelhuzta villamosok, Bairro Alto:

A város történelme hasonlóan Budapestéhez, a romaiakhoz is visszavezethető, de voltak itt a mórok (a törökök helyett), plusz add hozzá a spanyolokat az osztrákok helyett, ugyan ők rövidebb ideig uralkodtak itt, csak 1580-1640 között.

Chiado, földrengésben elpusztult templom, ma múzeum:

Megemlítem még a nagy lisszaboni földrengést, 1755-ben. Ez a város jó részét lerombolta. A földrengést tűz és az alacsonyabb részeken komoly szökőár követte. Becslések nem pontosak, de 100 ezer halott is lehetett, és az esemény a világ egyik legtöbb áldozatát követelő természetes tragédiák közé soroltatik.

A Vasco de Gama híd egy része:

Most pedig szeretném bemutatni Lisszabon fontosabb negyedeit:

1/ Bairro Alto

A magas negyed egy dombon van és nagyon divatos, tele kis utcákkal, bárokkal, éttermekkel. Este, sok a turista és a fiatal.

Egy kis tér, kilátással a Bairro Alto-ban:

2/ Chiado

Az előbbi negyed mellett van. Még mindig dombos, szélesebb utakkal, butikokkal, áruházakkal, kávéházakkal és színházakkal, (itt van az operaház is), múzeumokkal, szóval nagyon divatos negyed.

Praca do Commercio, A Tagus folyónál:

3/ Baixa

Így hívják a laposan fekvő centrumot, amit az 1755 utáni földrengés és szökőár után teljesen ujjá építettek.

Tipikus lisszaboni házak:

4/ Alfama:

Talán a legromantikusabb városrész. Lisszabon „vára”, a sokhelyről látható Castelo de Sao Jorge, itt van egy dombtetőn. Nagyon dombos, meredek, tele kis, sikátorszerű utcácskákkal, amiken régi (mint az 50-es évekbeli pesti sárga) villamosok csilingelnek. Van számos régi templom, nekem a Szent Vincent templom tetszett a legjobban. A templomok előtt nem ritka a gyönyörű kilátással rendelkező előtér, a velejáró kakofóniával: turisták tömege, az azoknak ezt azt árulni igyekvő afrikaiak és a turistákat ide oda szállító (Ázsiában szokásos) háromkerekű motoros taxisok.

Kilátás Alfamából:

Tudni illik, ez a negyed volt az, amelyik a legkisebb kárt szenvedte a földrengésben, és olyan maradt amilyen Lisszabon volt a földrengés előtt. A turisták és művészlelkek imádják. Este kis bárokban szól a portugál fado. A fado, Portugália borongós nemzeti sanzon műfaja, tele van érzelmekkel. Egy látogatás egy fado bárba, sajnálom, de azt muszáj megtenni, ha a jól felkészült turista címre törekedsz. A dizőz énekének tárgya a szegények, a leányok vágya kedveseik után, akik sokszor távol vannak, messzi tengereken, és esetleg visszajönnek…..esetleg nem. Az énekest minimum két gitáros kiséri, egy hagyományos portugál gitár, a többi klasszikus spanyol gitár. Ha nem is érted, sírni akarsz, főleg egypár pohár jó portugál vörös bor után.

Rövid, 4 perces video, a fado-t éneklő portugál híresség, Ana Moura, énekel:

 5/ Estrela

A negyed a város nyugati részén van, és a legismertebb épülete a Bazilika. A portugál Parlament és a miniszterelnök hivatalos rezidenciája is ebben a negyedben található. A centrumból vagy 20 perc a döcögő villamossal, nincs más tennivaló, nézd a várost, az utasokat.

6/ Mouraria

Közel a centrumhoz, ugyan tele újabb épületekkel, ez a várhoz közel fekvő negyed, ahol mindig is, még ma is a kisebbségek laknak. Manapság afrikaiak, régebben arabok majd zsidók.

Praca Rossio, Dom Pedro IV szobra:

7/ Alcantara

A folyóhoz közel, a negyednek a múltban sok arca volt. Az arisztokraták kedvenc lakóhelyéből az ipari műhelyek otthona lett. Legutóbb egy dzsentrifikción ment keresztül és a régi kereskedelmi épületek divatos lakóépületekké lettek átalakítva. Nem egy ismert szórakozóhely, bár is található itt.

Rua Augusta, Alcantara:

8/ Belém

A Tagus folyó melletti Belémbe villamossal (és HÉV-vel is) lehet jönni. A földrengés után a királyi család ide költözött, a palotájuk ma a portugál elnök hivatalos lakhelye. Belém előtte is fontos volt. Kikötőjéből indultak útjaikra és ide jöttek vissza a portugál felfedezők. Leghíresebb ezek között, Vasco de Gama, az első európai, aki Indiába hajóval eljutott.

A Belém Torony:

A 15. században épült Belém torony, a kikötő védelmére készült, valamint a szintén ez időkben épült Szent Jeremiás monostor, annak kerengője, és az ahhoz tartozó Mária templom. Mindez azt jelenti, hogy a lelkiismeretesebb turistának illik legalább egy fél napra Belémbe ellátogatnia.

Nem szabad megfelejtkezni az itten található cukrászdáról, ahol (hírek szerint) a legjobb tojás pudingokat készítik egész Portugáliában.

Belém, a Felfedezők emlékműve:

9/ Parque das Nacioes

A zöld, parkokkal teli, elegáns negyed az 1998-as világkiállítás után lett mai képére kialakítva.

Az Orient vasutállomás, Caltrava műve:

PS

Írásomat megspékelem Lisszabonban készült képekkel, jórészüket saját magam készítettem.

Melegen ajánlom, ha teheted, ide látogass el, egy aránylag nem drága, kulturált város, sok látnivalóval, kellemes klímával és tonnányi romantikával. Na és, el ne felejtsem: jó borral és ételekkel. Mi más kell?

A latin eredetű mercado szó piacot jelent spanyolul és portugálul. Portugáliában, főleg Lisszabonban, a fedett piacok jó része át lett alakítva, helyet szorítottak a minőségi, de árban megengedhető étkező helyeknek.

Mercado del Campo Ourique, Lisszabon, Esterella negyedében. Előtted egy hentes, mellette egy halas:

Ezek a helybeliek és a turisták kedvencei lettek. A piacok nyitva tartási ideje a megszokott, de az étkezők déltől éjfélig nyitva vannak, és evés időben nagy a forgalmuk. Szóval a mercadók amolyan „nagycsarnokok”, ugyan véleményem szerint az ételek minősége és a környezet hangulata jóval felette van annak, ami a budapesti Nagycsarnok emeletén az ottani étkező standoknál, megszokott.

Time Out Mercado da Ribeira, Lisszabon:

Nem régi portugál utunk alkalmával jó pár Mercado-t meglátogattunk. Kettőt Lisszabonban és egyet Portóban. Lisszabonban a legismertebb a Tagus folyó melletti, Cais do Sodré HÉV végállomáshoz van közel, ahonnan Belémbe és Estorilba lehet menni. A neve, Time Out Mercado da Ribeira. http://www.lisbonlux.com/lisbon-shops/mercado-da-ribeira.html. A másik a romantikus Esterella negyedben található, és Mercado del Campo Ourique-nek hívják. http://www.mercadodecampodeourique.pt/

A villamos Lisszabon Esterella negyedében:

Mindkettő a város központjából villamossal könnyen elérhető.

Portugáliában a mercadokban sok étel árusító, neves (és drága) városi étteremhez tartozik. Az itt dolgozók többsége kulináris felső iskolákba jár. Törekvő fiatalok, akik éttermi és séf pályán akarnak maguknak karriert biztosítani. Tehát nem morcos agyondolgozott minimum béresek.

A mi rendelésünk, friss grill hal, fokhagymás rákok, lecsós rizs, az utóbbi kockává formázva. Fehér, fiatal, "verde" bort vettünk a Douro vidékről:

Itt nem löknek eléd egy pörköltet galuskával műanyag tányéron. Nem, itt magasabb a nívó. Sokszor az ajánlat frissensült, idő kell elkészítéséhez és megfelelő tálalásához. De még ha nem is frissensültről beszélünk, a rendelésed felszolgálásához idő tellik amíg azt csinosan zöldséggel és garnírunggal párosítják. Ez a szokás. A táladnak nemcsak a gyomrodat, de a szemedet is ki kell elégítenie.

Épphogy sült tuna, édesburgonyával:

A rendelés előrefizetése után kapsz egy „berregőt”, ami jelez amikor az elkészült. Van időd egy asztalt keresni, és a többi kellékeket, ezek szintén időt kívánhatnak és berregővel járhatnak, megvenni, majd mindezt az asztalodhoz vinni. Önkiszolgálásról beszélünk, párosulva rendkívül színvonalas étkezéssel. A használt tálak/poharak elvitelére van személyzet. Nagy a tisztaság.

Ahova nézel, nagy az élet:

Érdemes itt időt tölteni, nem sietni. Kapaszkodj, itt kapsz frissen készített salátákat, rafinált előételeket, sajt/felvágott tálakat, és nem utolsósorban sok termelő árul magas minőségi behűtött borokat, de még pezsgőket is. Hogy a számos desszert árus választékáról el ne felejtkezzek. És ha netán étkezésed után egy konyakot vagy portót is akarsz inni, hát csak ülj fel a számos bár egyikének pultjához.

A sonkás-felvágottasokat el ne felejtsd meglátogatni. Jaj de a sajtok is jók!

Nos, magyarok lehetséges ilyesmit Magyarországon is produkálni? Minőségi, ízletes ételeket megfizethető áron? Jól étkezni anélkül, hogy éttermi felárat, borravalót fizessél? A „Mercado” formula sikeres Portugáliában, miért ne lenne az Magyarországon is?

Na és a süti utána?

1          A Playboy

A hatvanas években, kora huszonéves koromban, az átkosban volt egypár hiánycikk. A rock and roll lemezek, a farmernadrág, a nejlon ing és az orkán kabát közé tartozott a Playboy Magazin is. Nagy ritkán, azok, akik már utaztak behoztak egypár példányt. Azokat a fiatalok rongyosra nézték. Ne tagadd, te is, ha abban a korban éltél, nézted a dús keblű bunny-kat. Én is. Plusz mivel angolul tudtam, olvastam is. Az igazság az, hogy az interjú rész, a viccek, és az olvasók kérdései egész érdekesek és szórakoztatóak voltak.

Na, az országunk elhagyása és konszolidálásunk után, Kanadában, kicsit mai szemmel nézve szégyenkezve beismerem, előfizetője lettem ennek a havi lapnak. Úgyszintén a National Geographic Magazinnak és a Time-nak, hogy enyhítsem egyeseknek bennem való csalódását. Az előfizetés tartott kb. 3-4 évig, amikor is a történészek közöttetek tudják, a Playboy magazin (és birodalom) hanyatlani kezdett, ugyan még ma is létezik, talán magyar nyelvű kiadásban is.

A hetvenes években a szabadosabb Penthouse, Hustler, stb. magazinokkal nem tudott (vagy nem akart) versenyezni. A Playboy már nem tűnt merésznek. Akik meztelenségre vágytak nem Playboy centerfold-okat néztek. Plusz az egykori előfizetők más élet stádiumba kerültek, nem újították meg az előfizetést. Én sem. A család, gyerekek, munka, stb. töltötte be időmet, mint az ilyen korban szokásos. A Playboy magazinok, nagy kötegben, a torontói házunk pincéjének egyik sarkába lettek száműzve. Mi meg megfeledkeztünk róluk. 

Történt aztán jó pár év múlva, hogy munkahelyemen telefonhívást kapok az elemi iskolából, ahova fiaink jártak. Ők kb. 10 és 12 évesek lehettek. Az igazgató titkárnőjétől. Hogy aszongya, Mr. Priestley, az igazgató, akar velem beszélni. Jesszusom! Mr. Priestley rögtön azzal kezdte, hogy ne ijedjek meg, nincsen nagy baj. De jelentést kapott nem egy szülőtől, hogy fiaim Playboy magazinokat hoztak be az iskolába. És hogy (egypár jobb fajta szendvicsért, vagy egy dollárért) azt is el lehet náluk intézni, hogy a gyerekek pár napra haza vihessék. Így leltek rá más gyerekek szülei…. Hallgattam, gondolkoztam mit válaszoljak, majd biztosítottam, hogy ez ettől kezdve nem fog előfordulni. Udvariasan elköszöntünk. 

A földalattin munkából hazamenet gondolkoztam hogyan kezeljem az esetet? Ez családapai beavatkozást igényelt, kibújni ez alól nem lehetett. Feleségem is várakozóan nézett rám. Oda hívtam a fiúcskákat és mondtam, hogy felhívott az igazgató és ez történt. Mondom, arról lenne szó, ugyan furcsán hangzik, de sok felnőtt megbotránkozik, ha gyereke kezében ilyen magazint talál. Nem kényelmesek a meztelenséget látni, sokan vallásos okokból. Mondtam, én a magam részéről nem látok különösen rosszat abban, hogy az újságokat megtalálták és megnézték. És persze nem tudták, hogy ennek látványa másokat, felnőtteket, felháboríthat. De most tudják és megkértem, hogy a jövőben ezeket az újságokat ne vigyék az iskolába, és sehova máshová. Így is lett. Ha jól emlékszem, csak biztonság kedvéért, az újságokat elzártuk. 

Sok év múlva, elköltözésünk alkalmával, kiraktam a Playboy köteget a házunk elé a szemétgyűjtés előtti napon. Igen, jól gondoltad, mindet elvitték, még a szemetes előtt, nagyon hamar. Kicsit fájt a szívem, de nem volt mit tenni. Ugyan talán ma már antik értékük is van és egy gyűjtőnek el lehetett volna adni. 

2          Vasárnap hajnalban

Jó pár évvel ezelőtt, fiaim még egyetemre jártak, békésen alszunk nejemmel, amikor is kisebbik fiam bekopog ezzel: „Dad, a rendőrök akarnak veled beszélni”.

Fiam este elvitte a kocsinkat, valami buliba ment. Megígérte, hogy nem fog inni. Rögtön rákérdeztem…”csak nem vezettél ittasan????” Azt válaszolta, nem.

Na, lekecmergek az emeleti hálószobánkból a nappaliba, és tényleg egy nagydarab rendőr ott ül a fotelben és rám mordul: „a fia ittas!!!!” Oh, mondom, ajaj, és vezetett? „Nem - mondja a rendőr - egy nagy élelmiszer bolt üres parkolójában ült a kocsiban. Néha beindította a motort, mert mínusz 25 fok volt, a kocsit melegítendő, de nem indult el. Végül is hazahoztuk”- fejezte be a rend őre.

„OK - mondom a rendőrnek -, köszönöm és sajnálom.”

De a rendőr, gondolom frusztrált volt, mert nem tudott büntetni, nem volt szabálysértés, azt mondja nekem: „a kocsi nem maradhat ott, mert - mint mondá – magánterületen van”. Köztünk legyen mondva maradhatott volna a kocsi, mert reggelig ott senkinek se ártott, de mondta a rendőr, elvontatja ha ott marad.

OK, OK mondtam neki, máris megyek, elhozom. Reggel 3 lehetett, sarki hideg. Hívtam egy taxit, elmentem oda ahol a kocsi volt, hazahajtottam.

Visszaaludni már nem tudtam.

 3          A büntetés

Egyik nyári napon a postás levelet hozott az Ottawa folyó másik oldalán levő másik megyéből (Québec). Az ottani rendőrségtől. Kinyitottam, az idősebbik fiamnak volt címezve. Egy büntetés volt benne, miszerint ő szabálysértést követett ott el, mert nyilvános helyen (az utcán) pisilt. Franciául volt írva, mert ott az üzlet szigorúan francia nyelven megy, de megértettem…hogy aszongya: „avoir urine au rue publique”, vagy valami hasonló. A büntetés 100 dollár!

Na, fölballagok a harmadik emeletre ahol két fiam szobái voltak. Ádám, az idősebbik ott volt, kezébe nyomom a bírságot. Mondom mi ütött beléd ilyet tenni? Aszongya, tévedés, Vincent, a kisebbik fiam tette, az ő dolga. Mondom, tévedsz, valakinek 100 dolcsit kell fizetni, és a te neved szerepel rajta. Na, erre káromkodásba tört ki. Mert az történt, hogy a személyi igazolványát kölcsön adta öccsének, hogy az ott nagykorúnak tünjön és italt vehessen, mert az öccse még csak 17 éves volt. A francia megye oldalon 18 év az ivás határ. A mi oldalunkon, Ottawa –ban, ami Ontario megyében van, a határ 19 év.

Az, hogy a folyó másik részén fiatalabban ihattál, plusz a kocsmák is jóval később zártak, óriási tömegvándorlást okozott a fiatalok körében, át a hídon a francia oldalra. Főleg hétvégeken, a kocsmárosok örömére, de az ott lakók és rendőrök bosszúságára, mert sok volt a randalírozás.

Az, hogy fiam becsípett és egy mellékutcán vizelésen kapták, nem volt belekalkulálva, és amikor a rendőrök rajtakapták, akkor a kisebbik fiam bátyja személyiét mutatta, ez volt a történet.

Mondtam nekik, én a 100 dollárt nem fogom fizetni, nekik kell ezt kezelni. 100 dollárja a kisebbik fiamnak nem volt.

Elhatározták, hogy tárgyalást kérnek, ott bevallják a téves személyiséget és bocsánatot kérnek a hatóságoktól. A tárgyaláson a bíró nem volt meghatva, lebarnította őket személyazonossággal való visszaélésért, a büntetés maradt, ugyan ettől kezdve a tényleges tettes Vincent fiam nevével.

Fizetni azonban nem fizetett, és ebben az időben ez OK volt egész addig, míg abban a megyében újra nem igazoltatják, mert ha igen és kiderül, akkor letartóztatják.

Teltek múltak az idők, fiaim egyetemüket elvégezvén más országba telepedtek. Egyszer vagy tíz év múlva, egy adósság behajtó ügynökség telefonálni kezdett az addigra tetemesen megnövekedett büntetést behajtandó. Hiába mondtam, fiam nem él velünk, hanem Ausztráliában, nem hitték el, és naponta többször is fenyegetően hívtak, pénzt követeltek. Ment ez vagy majdnem fél éven keresztül, amíg végre megértették, hogy ez a büntetés nem lesz kifizetve.