Az alábbi cikk a New York Times-ban jelent meg, Szeptember 23.-én a Vélemény rovatban. A szerző, Roger Cohen, rendszeres rovatíró.

Pár héttel ezelőtt Franciaországban voltam, ahol vagy húsz éve van egy falusi házunk, amit mostanában eladni tervezek. Az ügynök megnézte az ingatlant és utána megegyeztünk hogy találkozunk, megbeszélni azt, hogy mit csináljunk. Az ügynök berontott a konyhába, egy köteg energia és meggyőződés, és szenvedélyesen így szólt hozzám:

„Cohen úr, csináljon amit akar, de ezt az ingatlant semmi esetre se adja el!”

Kissé hitetlenül bámultam rá.

„Nem szabad eladni. Ez egy családi ház. Érzed abban a pillanatban, hogy ide belépsz. Érzed a falaiban. Minden szobában ezt lélegzed be. Érzed a csontjaidban. Ezt a házat meg kell tartania a gyerekeinek. Ha akarja, én segíteni fogok eladni, de azt tanácsolom, ne tegye. Hiba lenne.”

Mondjuk azt, hogy ez egy kulturális pillanat volt. Egyike azoknak, amikor egy ajtó kinyílik, és egy másik ország lelkébe belátsz, legalábbis olyan helyre, ami jellemző és mély és minden bizonnyal többet jelent, mint az újságcímek és statisztikák, amelyek állítólag az ország állapotát mutatni vannak elrendelve, ebben az esetben Franciaországét, aminek hanyatlása a csodálkozások tárgya. Próbáltam elképzelni az amerikai vagy angol ingatlanügynököt, aki éppen egy potenciálisan jövedelmező alkalom előtt áll, és aki egy szívhez szóló nem eladásra szólítana fel kezdésként, mert az ingatlan szerinte valami fontosnak és pótolhatatlannak minősült. De hiába. Ilyet nem tudtam elképzelni. Nincs annak esélye, hogy a saját érdeke, vagy ha más nem a profi kötelessége, ne győzedelmeskedne felette. Az ár lenne a legfontosabb és a piac helyzete és a feltételek. És mégis, itt ebben a francia faluban, a köves padlóra állított konyhaasztalnál, a gazdasági érdek alárendeltsége a szentimentális intuíciónak, a föld és a hely természetes felszínre törésének tűnt.

Erre a kis történetre gondoltam nem régen, amikor a miniszterelnök, Manuel Valls, egy modernizáló szocialista, bizalmi szavazat előtt állt a Francia Parlamentben, megint csak egy a költekezést visszafogni akaró terve miatt, amely a munkaerőpiacot rugalmasabbá tenné, és áttörne a magas munkanélküliség holtpontján, a dagadt állami szektoron, az ingyenes szolgáltatásokon, aminek perverz eredménye, hogy munkát végezni „hivatalosan” nem attraktív. „Ami manapság számít az a hatékonyság, nem pedig az ideológia,” mondta Valls.

Sikeres volt, annak ellenére, hogy a saját pártjának 32 tagja tiltakozásként tartózkodott, mert a szocialista elveiken ért támadást véltek észlelni. A francia szocialisták, a középtől balra álló európai pártok közül a leginkább, nehezen szabadulnak meg az ideológiai poggyászuktól, ami nem alkalmazható a 21. században.

A miniszterelnökkel szemben valami mélyebb dolog áll, mint a szakszervezetek vagy a saját pártja: egy kultúra, ami a hatékonyság díjazását majdnem hogy rangon alulinak tekinti. Az ingatlan ügynökkel folytatott kis csevegésemben a hatékonyságnak nem maradt helye. Hatékonyság, úgy tűnt, nem jutott ide, mintha csak a francia hentes egy csirkét fejezne le, avagy a marhát darabolná ügyes metszetekkel.

Hatékonyság nem uralja a franciák vásárlási szokásait. A boltosok és a vevőik hosszú beszélgetéseitől ez nagyon messzire esik. A hatékonyság a franciáknál nem jó mérője a jó életnek, mint ahogy a ház eladásából csinált pénz elhalványul a házhoz kötődött érzelmek mögött. Hogy ez jó vagy rossz, nemigen számít. Gyakran nem tesz jót a francia gazdaságnak. Ez egy realitás.

Mivel a globalizáció és homogenizáció az a benyomást kelti, hogy ugyanazon szabályok és szisztémák mindenütt alkalmazhatóak, ezek a sajátos kulturális jellegzetességek valószínűleg nincsenek kellően átgondolva. Volt egy idő, amikor türelmetlen voltam ilyesfajta gondolkodással szemben. Az oroszoknak cár kell! Az egyiptomiaknak fáraóra van szükségük! A franciáknak muszáj sztrájkolni! Nem, ma már azt gondolom, hogy az oroszok és az egyiptomiak és a franciák olyanok, mint mindenki más… szabadok akarnak lenni, a kormányzást a kormányzottak beleegyezésével akarják, nem akarják életüket önkényes szabályoknak alá vetni, sem kevésbé jól élni, mint ahogy cárok és fáraók és sztrájkok nélkül tudnának. Ma úgy érzem régebbi gondolkodásom nem volt helyes. A globalizáció egyenlő leküzdhetetlen különbségekhez is történő adaptációval, nemcsak változással. Vannak dolgok, amik nem változnak, mert évszázadokra mennek vissza.

Néhány nappal a találkozó után fiaimmal söröztem egy francia kávéházban. A számla 14 euró volt. A pincérnő vette volna a hitelkártyát, amikor meglátta, hogy volt egy 10 eurós bankjegyem. „Csak adja azt ide” - mondta. „ A többivel ne legyen gondja”.

PS

Az eredeti cikk itt található.

Köszönet blogtársunknak aki fordításomat átfésülte

A Monument Valley (Emlékmű Völgy) egy fennsík, a Colorado Plateau egy része. Arizona és Utah állam határán található, a 163-as országút mellett. A táj gyönyörű, a szél és idő marta vörös homokkő oszlopok és körülötte a sivatag, vadregényessé teszi.

A fennsík maga kb. 1500 méter magasan fekszik, a homokkő alakzatok 100 méter magasak is tudnak lenni. Ilyen magasan, dacára a déli fekvésnek már van tél.

Ha láttál régi cowboy filmeket, John Ford rendezésével, azok nagy része itt játszódott le. A völgy akkor lett híres, amikor egy itteni kereskedő, akit Gouldingnak hívtak, meggyőzte Henry Ford hollywoodi filmrendezőt, hogy ez a hely alkalmas vadnyugati filmek forgatására

Már jó ideje volt, hogy erre jártunk. Arizonában töltöttünk egy télen pár hetet, felhajtottunk Sedonához és a Grand Canyonhoz. Ez innen van aránylag nem messze, úgy 270 kilométerre.

Az első dolog ami szembe tűnik amikor erre hajtasz, hogy mennyire egyedül vagy. Mennyire kevés az ember, mennyire nagy a természet: az ég és minden más. Nagyon kevés eső esik erre, növényzet, fák alig találhatók.

A hely még most is kedvence azoknak, akik szeretnek lovagolni. Találkoztunk a motelben egy cseh származású hölggyel, aki csupán ezért hajtott fel Los Angelesből, hogy itt egy hétig lovagoljon.

A fő látnivaló a fura homokkő alakzatok, ma egy park, egy nagy területű Navajo indián rezervátumon van. Tequiládat jobb ha megveszed mielőtt ide jössz, piát tilos árulni. A parkban van egy körút. Ezen a kijelölt úton kell hajtani. Máshova külön engedély kell.

Mi egy egész napos terepjáró túrára mentünk. Így oda is eljutottunk ahova magad (engedély nélkül) nem tudsz behajtani. A vezetőnk itteni indián volt. Volt vagy 8 résztvevő, köztük sok európai. Egy tábori ebéd is benne volt az árban.

Este a Goulding utódai által vezetett motelban aludtunk. A motelhez tartozik egy mozi ahol ingyenes vadnyugati filmeket vetítettek. Este meg a holdfényes furcsa tájra nézhetsz ki ablakodból.

Többet nem is írok, élvezzétek a képeket.

PS

Ide teszek három videót is. Az egyik a Goulding moteljét reklámozza, a másik a tájról készült. A harmadik, kissé hosszabb, egy régi John Ford film egy része, amit anno itt forgattak.

Szüleim mesélték gyerekkoromban hogy az "ostrom előtt" tagjai voltak egy klubnak. Valahol a Duna mellett volt. Volt egy kerthelység, étterem, lehetett bridzsezni. Evezni jártak oda és teniszezni is lehetett.

Kiskoromban, az 50-es években, az átkosban, keresztanyám és udvarlója néha elvitt az akkori „klub” megfelelőjébe, a vállalati evezős klubjukba. A Furnér és Lemez Műveknél dolgoztak mindketten. Tudod, ha anno arra jártál Újpesten, innen eredt az az istentelen bűz. Akkoriban igazi enyvet használtak a gyártásához. Az udvarló (és későbbi férj) itt főkönyvelő volt. A F. L. Műveknek volt egy csónakháza. Néha hétvégeken kimentek, olykor elvittek engem is, és mentünk evezni. Mármint én a kormányos voltam. Fel a Dunán, a Szentendrei sziget mellett, nagyon kellemes emlékek ezek.

Elemis koromban teniszezni jártam a közeli Vasasba, Pasaréten. Sok gyerek volt, kevés tenisz jutott egyre. Ha nem játszottál, uzsgyi, gyomirtás a pályák körül. El ne felejtsem, hogy elemi előtt a Fenyves úti Iskolában külön tornára is jártam. A híres Korondi Margit édesapja tartotta. Néha elhívta leányát, hogy tornabemutatót tartson. Na, az tudott tornázni! Nemsokára olimpiai bajnok lett Helsinkiben.

Később, gimnazista koromban, újra tornázni kezdtem. Megint csak a közelünkben, a Vasas Klubban. Hetente kétszer vagy háromszor jártam.  De a talajtorna különösen nehezen ment. Mindez arra jó volt, hogy a gimiben a tornaórán én voltam az osztály legjobb tornásza.

A mérnökegyetemen súlyt kezdtem emelni. Nem sokáig, a borozás és a bulizás jobban tetszett. A kettő együtt nem megy.

Kanadába érkezésünk után Torontóban, elkezdtünk megint teniszezni. Sok, a város által segített tenisz klub van. Egybe, a házunkhoz közel levőhöz, beiratkoztunk. Nem volt drága. Ha télen is játszani akartál, volt egy buborék, és télen játszani drága volt.

Mindenkinek volt egy név címkéje, amin rajta volt a tenisztudásod (kezdő, közepes, haladó) és kitehetted a címkédet egy nagy menetrend táblára, és így veled egyenlő nívójú ismeretlen játékossal lehetett játszani. Munka után általában párost, mert sokan voltak. Szóval nem kellett partnerről sem gondoskodni, csak a megfelelő időben megjelenni.

Kanadában a városoknak vannak teljesen ingyenes uszodái, tenisz, golf, de még hoki (műjég) pályái is. Erre költenek pénzt. És vannak teljesen magán klubok is. Ezek elegánsak és drágák. A legdrágább torontói golfklubba belépni, ha felvesznek, mert váró lista van, százezer dollár belépőt jelent, és több ezer az évi tagdíj. Egyes magas állásban mindezt a vállalatod fizeti, mert ilyen helyen sok jó üzleti kapcsolatot lehet találni.

Talán a klubokról beszélve itt megemlítem a bevándorlók által alakított Magyar (Német, Lengyel, stb.) „házakat” ahova alacsony évi díjért az itteni emigránsok járhatnak. Ezek persze nem sporttal kapcsolatosak, ugyan van foci és horgászat. Mi is tagjai vagyunk az Ottawai Magyar Háznak. Gyakran megyünk az évente rendezett táncokra, vacsorákra, meghívott otthoni művészek estéire. Van gyerekeknek vasárnapi nyelvoktatás, és néptánc iskola.

A klubélet igazi művészetét azonban, mint tudjuk, az angolok vitték a legmagasabb szintre. London magán klubjai híresek. Sokáig a nők ki voltak zárva, illetve nekik saját klubjaik voltak.  A klubélet igazán fontos volt a gyarmatokon. Ma már alig vannak gyarmatok, de a klubszellem egyes helyen megmaradt. Például Hong Kongban, ahol egyik fiam él. Jól ismerem az ottani club életet. Fiamék a 130 éve megalakított LRC-nak tagjai, ami Ladies Recreation Club-ot jelent. Kezdetben az itt élő angol tisztviselők feleségeinek volt ez a klubja.

Az LRC társasági klub, de van sportra bőven alkalom. Ami nagy dolog Hong Kongban, van a klubnak vagy 200 kocsira elegendő saját parkolója is. Van több étterem, bár, stb. A klub Hong Kong toronyházai közé van bepréselődve. Van 10 teniszpálya, némelyik fedett, némelyik az épület tetején. Vannak badminton pályák, squash, kugli és tornaterem. Kártyázhatsz, játszhatsz a bridge csapatban. Van könyvtár, fodrász, manikűr, masszőz. Van két olimpiai méretű medence, egy fedett és egy nyílt. Reggeltől késő éjszakáig nyitva van.

A nap minden szakában nagy az élet. Úgy tűnik, mindenki mindenkit ismer. Saccolásom szerint van vagy 100 alkalmazott. Szolgák sürögnek, koktélokat visznek. Pincérek forognak gőzölgő fogásokat visznek a kerthelységbe. Trénerek okítanak úszni, teniszezni.

Ide mehetsz hétvégén táncolni vagy csak haverjaiddal koccintgatni. Vannak filmek, utazás ismertetők. Karácsonyi műsör gyerekeknek, Szilveszteri Bál. Gyerekeknek balett és judo. Ha gyereked születésnapi partiját nem a lakásodon akarod tartani, rezerválsz, ide jössz. Esküvői fogadás, vacsora tartására ideális hely.

Egy budapesti uszoda, tenisz klub és jobb étterem/bár kombinációjára emlékeztet. Csak fizetni fogyasztáskor nem kell, mondod a tagsági számodat, aláírod a számlát, havonta fizetsz.

Az alábbi cikk a New York Times-ban jelent meg egy héttel ezelőtt, Szeptember 21.-én. A szerző, Jason Karlawish, orvos, orvosi etika és egészségügyek professzor a Pennsylvania Egyetemen.

Ezen a hétvégén Leonard Cohen, énekes és dal író, a 80. születésnapját ünnepli – egy cigarettával. Egy évvel ezelőtt bejelentette, hogy újra cigarettázni kezd, amikor 80 éves lesz. „Ez a megfelelő kor” - magyarázta.

Dohányzásba kezdeni akármelyik életkorban értelmetlen. Úgy a dohányzó, mint azok, akik másodlagosan a füstjét beszívják nemcsak hosszantartó, de súlyos egészségi problémákkal küszködhetnek, beleértve a fertőzéseket és az asztmát. És mégis, Cohen úr terve egy provokatív kérdést prezentál: Mikor hagyjuk abba az életünket a jövőnkért élni és mikor karoljuk fel helyette a jelen örömeit?

A 20. század kezdetén az US lakosságának csupán egy fél százaléka volt 80 évén túl. Az ipari államok a fertőző betegségekkel voltak elfoglalva, mint például a tüdőbaj és a gyermekbénulás. Egy csomó a korral kapcsolatos betegséget, mint például osteoporosist, még nem is tekintették betegségnek.

Ma a népességnek a 3.6% van 80-on túl, és nemcsak azt a viselkedést írják elő életünkre, amit nem kellene csinálnunk, de a gyógyszert is, amit vennünk kell. A 65 éven felettieknek több mint a fele öt vagy ennél is több gyógyszert szed, orvos által felírtat, szabadon vásárolhatót vagy diéta kiegészítőt, amik nagy része nem a súlyosan szenvedőek segítésére volt létrehozva, hanem ehelyett arra, hogy a jövőbeli esetleges szenvedés esélyét csökkentse. Agyvérzés, szív infarktus, szívbaj, vesebaj, csípő törés – a lista hosszú, és az US Egészségügyi Minisztérium terve, miszerint az Alzheimer kórt 2025-re meg fogjuk tudni előzni, egyre ambiciózusabb

Az öregkor a 21. században nem más, mint a kockázat és annak csökkentése. A biztosítótársaságok kedvezményezik azokat, akik tréningekre járnak és büntetik, ha dohányoznak. A gyógyszergyárak emlékeztetik az orvosokat arra, hogy azután hogy felírták azokat az orvosságokat, amik csökkentik a szívbaj esélyét egy „maradandó rizikó” megmarad, - és emiatt gyakran még több gyógyszer előírása szükséges. Egy fitnesz termékhez fűződő mondás jelképezi a kor szellemét: „Az egészséged a vagyonod! Éljen a hosszú élet!”

De mikor jön el annak az ideje, hogy a takarékoskodás helyett valamit tőkénkből kezdjünk költeni? Ha úgy gondolod, hogy hamarosan meg fogsz halni, miért is ne gyújtanál rá és hasonlóan leállhatsz a napi aszpirinnal, sztatinnal és vérnyomás pirulával. Tölts több időt és pénzt a jelen örömeire, például vacsorákra barátokkal, mint a jövővel kapcsolatos aggodalmakra.

Ha már a megelőzésről beszélünk, ezt túlzásba lehet vinni. Csoportok, mint például az US Megelőző Szolgáltatások Munkacsoport, rendszeresen felülvizsgálja a megelőzés irányelveit, azt konstatálja, hogy bizonyos koron túl, a megelőzés hasznai nem érik meg a vizsgálatok, operációk és az orvosságokkal járó kockázatot és bajlódást. Az Amerikai Kardiológiai Kollégium és az Amerikai Szív Egyesület nem régi irányelve a kloreszterolra vonatkozóan, például a 10 éven belül előfordulható halál rizikó számításának felső határát 79 évnél húzza meg. Azt is tanácsolják, hogy 75 éven túl esetleg nem érdemes olyannak, akinek nem volt szívbaja sztatin szedést kezdeni. De ez nem azt jelenti, hogy ezt a tanácsot mindenki követi.

Mellesleg a 75 év az új 65 nemde? Az év túl pontatlan kritérium arra, hogy mikor álljunk le. Cohen úrnak, aki 80 tényleg 80? – a 70-es éveinek közepén, szigorú túra menetrendje volt, gyakran leugrott a színpadról. Esetleg 80 évesen túl fiatal ahhoz, hogy a dohányzást újra kezdje.

Azt mondják, hogy a tudományos jóslatokban történt fejlődés megadja a választ ezekre a kérdésekre. Kutató orvosok a Kaliforniai Egyetemen, San Franciscóban és Harvardon, kifejlesztették az ePrognosis-t, egy web oldalt, ami 19 rizikó faktort egyeztet, és amit egy idősebb ember használni tud arra, hogy annak valószínűségét kiszámolja mennyi az esélye, hogy az elkövetkező hat hónap és 10 év között meghal. Az ePrognosis fejlesztői szerint gyengébb állapotú idősebb emberek szeretnék tudni a várható korhatárukat azért, hogy rendezni tudják nemcsak az egészség ellátásával kapcsolatos ügyeiket, de a pénzel kapcsolatos lehetőségeket is, mint például vagyonuk egy részének elajándékozását.

Még ennél is forradalmibb a RealAge, ami a Sharecare Inc. egy terméke. Ez számszerűsíti azt a jelenséget, hogy ahogy öregszünk, egypárunk igazában öregebb, míg mások fiatalabbak, mint az éveik száma. Egy algoritmust használ, ami felbecsül bizonyos szokásokat és az orvosi adatokat ahhoz, hogy „igazi” életkorodat kiszámítsa.

Ezek a web oldalak jó lehetőségek a páciensek között az információ (és marketing) anyag elosztására.  De bonyolult biztosítástechnikai adatok – beleértve azok valószínűségét és limitációit – a legjobban szemtől szemben, orvos páciens beszélgetés során közölhetőek.

Egy tervező nációvá vállunk, meghatározott életet élünk. De az élet egymással vetélkedő kockázatokkal jár.  Amikor megelőzzük a szívbajt és a rákot, tovább élünk és ezáltal annak rizikója emelkedik meg hogy kognitív tudatunk romlása odáig fog nőni, hogy azoknak akik rólunk gondoskodnak nemcsak azt kell majd elhatározniuk, hogy hogyan, hanem azt is hogy meddig éljünk. Dena Davis bioetikus azt tartja, hogy a kialakulófélben levő biojelek egy nap megjósolhatják az Alzheimer kór legkorábbi tüneteit (például az agy amyloid, amit a PET scanner mér) alkalmat nyújtván az embereknek arra, hogy elhatározzák, mikor vessenek véget életüknek. Vagy, hogy újra cigarettázni kezdjenek.

Az öregedés kultúránk szélsőséges. Vagy egészséges vagy és erőteljesen igyekszel egészségeden javítani, vagy haldokolsz.  És mégis ahogy „fájni kezdenek azon helyeink ahol régen játszottunk” mint Cohen úr egy dala mondja, a jelenre akarunk koncentrálni. Sok idősebb páciensem és azok segítői panaszkodnak, hogy napjaik egyik orvos vizitációtól a másikig telnek, és az Egészségügyi Felmérésből származó adatok az megmutatják ennek az egyik okát: Idős emberek, olyanok, akiknek kilenc éven belüli elhalálozási esélye 75% vagy nagyobb, egy harmaduktól a feléig még mindig kapnak rák diagnosztizáló teszteket, amik már nem ajánlottak.

Nincsenek terveim hogy 80 éves születésnapomat egy cigarettával, avagy kolonoszkópiával ünnepeljem, és nem akarom, hogy idősödésem le legyen egyszerűsítve egy on-line biztosító számításra. Nem régen egy előadást tartottam az Alzheimer kórról egy közösségi csoportnak. A kérdés-válasz szakasz alatt egy férfi így szólt: „Miért nem fizeti a Medicare hogy egyszer egy héten barátainkkal vacsorázhassunk két pohár bor mellett?” Amire ki akart jutni, az az hogy nemcsak egyszerűen élni akarunk, de boldogan, és ugyan az orvosság az fontos, de nem egyedüli eszköze ennek eléréséhez. Egy beruházás a közösségbe és azon szolgáltatásaiba, amik az idősödésünk minőségén javítana, segítene ebben. Esetleg Elhalálozás Panelek helyett Öröm Panelekről kellene beszélnünk.

PS

Köszönet blogtársunknak fordításom átfésüléséért.

Az eredeti cikk itt található.

Bonuszként ide teszek egy Leonard Cohen videót:

Huszonöt éve lakunk itt. Amióta fiaink felnőttek és kiköltöztek a ház túl nagy. Javítanivaló is akad mindig, és amikor utazunk, valakit meg kell kérni, hogy néha benézzen, megy-e a fűtés, nincs-e csőrepedés? Úgyhogy nemsokára el fogjuk adni. Már le is foglaltunk egy lakást itt a környéken egy most épülő társasházban. Egy év múlva lesz kész. Kb. egy harmada lesz a mostani házunk lakterületének, de ami fontos az az, hogy ugyanebben szomszédságban lesz, innen 500 méterre.

Ahol lakunk „jó” negyed. Mit értek ez alatt? 120 évvel ezelőtt kezdtek itt építkezni. Kb. 40 évvel ezelőtt, főképpen a belváros közelsége miatt, kezdett divatos lenni. A lombos utcák, a jó iskolák és a főutcán található minőségi és érdekes boltok miatt sokan szeretnének itt élni. És ne felejtsem el kedvencemet, a videó bérlő boltot, ami nemzetközi filmekre van specializálva és ahol a kiszolgálók, és a tulaj, mind film rajongók, és nagyszerű tanácsot is tudnak adni.

Régen ez a része a városnak egyházi birtok volt. A város terjeszkedett, az egyház a földet eladta. A mi házunk is ekkor épült, kb. 100 éves. Már volt párszor renoválva/modernizálva. Hozzá is lett építve. Az itteni házak fa szerkezetűek és csak egy réteg piros tégla burkolja őket, kívülről. Téglaháznak néznek ki, de lényegében faházak. Eredetileg pocsékul voltak szigetelve. Ezt legtöbbjüknél a renoválás során feljavították, de egy modern ma épített házzal ezen a téren így sem tudnak versenyezni.

Az itt lakók közül sokan lakást vagy szobát bérelnek. Rengeteg ezek között az egyetemista diák. Két egyetem is van a közelben. A bérlakások eredménye hogy sokfajta ember él itt. A „sokfajta” alatt a jövedelem, iskolázottság, származás, és korbeli különbségeket értem, szerintem egy jó szomszédság kialakulásának előfeltétele hogy ne legyen homogén.

A népszerűség eredményeként a házárak emelkedtek. Ez magában jó hír lenne a tulajoknak, de a házadó is felment, mert az a ház értékétől függ, ez meg rossz újság. Így az eredeti tulajok is lassan megváltoztak. Az eredeti háztulajdonosok tisztviselők voltak, majd sok olasz emigráns jött. Egy párjuk azóta is itt maradt.

Az új tulaj csoport a diplomás fiatal házaspárokkal kezdődött. Ezeket „yuppie”-nak is hívják. Ez a szó a „young urban professional”-ból származik. Ők két fizetésből és gyakran szüleik támogatásával, megtudják a magasabb árakat (azaz a magas bankkölcsön részleteket) és ingatlan adót fizetni. A legtöbb háztulajdonos jól fizetett középkorú diplomás. Olyanok, akik nem akarnak a kertvárosok messzeségében élni, akik szeretik a város adta előnyöket: az éttermek és a szórakozóhelyek közelségét. Sokan eladják nagy kertvárosi uszodás házukat és ide beköltöznek.

Nem úgy mint máshol, nálunk lényegében gyalog mindent meg tudsz venni. Van zöldséges, hentes, borbély, nem egy kávéház, kocsma, étterem, ékszerbolt, bicikli árus, patika. Amit akarsz, egy rövid sétányira. OK, a kertek kisebbek, mint a kertvárosokban, és sok helyen garázs sincsen, mert ezek a házak még az általános autóhasználat előtt épültek. Ha a belvárosban dolgozol, az fél óra gyalog, vagy tíz perc busszal. Külvárosokból órákig buszozhatsz.

De vissza utcánk szomszédságára. Balra tőlünk egy őslakó nyugdíjas lakik, aki szobákat ad ki. Nem diákoknak, hanem egyedülálló magányos férfiaknak. Kissé különc ember. Háza elég lerobbant, sosem volt renoválva. A negyedünkben élő tipikus yuppik direkt ellentéte. Például nemigen szeret dolgokat kidobni. A háza mögött a kertjében tart használhatatlan, régi mosógépeket, elhasznált autó abroncsokat, stb. Az utcánkon lakók időnként feljelentik, mert a kertje borzasztóan néz ki. Mint egy ócskás. A város ilyenkor felszólítja és a kacatjait el kell takarítania.

A bérlői kispénzű emberek, sokuk látszólag segélyen él. Ha jó az idő, ez a szomszéd, aki már özvegy, kint ül a lakóival. Elől a tornácon. Söröznek, cigiznek, azt utcaképet mustrálják. A szomszéd a kanadai vasutaknál volt mozdonyvezető. A vasúttársaságtól van jó nyugdíja, pluszként jön neki a lakbérek. A telke dupla méretű, a fele üres, itt az ide munkába járók nappal kocsijukat parkolhatják. Mert parkoló hely kevés van, és az utcán csak két órát parkolhatsz. Ez is plusz pénz. Szerintem ma már milliomos, a nagy telek, a jó nyugdíj, és a többi, és nincsen drága hobbija. 25 év alatt jóba lettem vele. Többször is mondtam neki viccesen, el kellene kezdenie a pénzét költeni, de csak mosolyog.

Jobbra tőlünk egy meleg pár él. 40 év körüliek, férfiak. Nem akármilyenek, New Foundland megyéből származnak. A „nyufik”, (ahogy őket itt titulálják), mindenütt találhatók. Van egy kis vidékies accetusuk és sajátos humoruk. New Foundland megye, vagy fél millió lakossal csupán 1949-ben csatlakozott Kanadához. Egy referendum után, amin 52% a Kanadához csatlakozásra szavazott. Egy nagy sziklás sziget az Atlanti Óceánban. Kevés a munkalehetőség, sokan elköltöznek onnan. Szomszédjaink mindketten tanult emberek. Az egyik nyufi közgazdász, a másik szabadon dolgozó.

A nyufiknak van három yorkshire terrier kutyájuk. Ezek amolyan miniatűr kutyák. Nem sétálnak velük, csak a kertjükbe engedik őket ki. Sokat utaznak. A házuk és kertjük nagyszerűen van karbantartva. Megállás nélkül renoválnak, rejtély hogy mit, mert ennyi idő alatt szerintem már mindent renoválni illett volna.

Az egyik nyufi nagyon pletykás. Az utcán mindenkit ismer. Ha akarod tudni ki mennyiért adta el a házát, vagy miért nem lehetett valakit már hónapok óta látni, ő az, aki tudni fogja mi történt. „Ó Frank, az leesett a létráról!”

Szemben lakik egy libanoni származású sebész, csinos holland feleséggel. Két gyerek, egy kutya. Nyárra a neje és a gyerekek elmennek a nyaralójukba.

Aztán itt lakik Frank is, aki lengyel származású, de talán már itt született. Nagyon vallásosak, és van vagy hat gyerek. Frank is állandóan renovál, ő az, aki a nyufi szerint, leesett a létráról.

Ha kimegyek a házunk előtti tornácra hát majdnem mindig látni egypár utcabelit. Jönni-menni. Némelyiket kutyájával. Mivel nekünk is van kutyánk, ha találkozunk, elcsevegünk. A kutyák nevét jobban tudom, mint a gazdájukét, ami néha kínos. Itt, ha bemutatkoztál, illő az illető kereszt nevére emlékezni. Mert ezután úgy köszöntenek, hogy „hí Steve” (ez én lennék) és erre úgy ildomos válaszolni, hogy pl. „hí Frank”, tehát a keresztnevét tudod. Csak „hí”, név nélkül, az kínos.

25 év alatt láttam gyerekeiket felnőni, kutyájukat, és önmagukat, megöregedni. Sőt új kutyával is megjelenni. Egypár szót váltunk, vagy csak bólintunk egymásra. Gondolom, gondolják én sem lettem fiatalabb.

PS

Végére itt egy rövid videó negyedünkről.

Az alábbi cikk a New York Timesban jelent meg múlt vasárnap, Szeptember 14.-én, 2014. A szerző, Erin Meyer, a francia Insead Egyetemen tanít és a „Kultúrák térképe: Áttörni a Globális Kereskedés Láthatatlan Határain” könyv szerzője.

Minnesotában születtem és ott nőttem fel, de mint felnőtt nagyrészt Európában és Afrikában éltem. Kultúra különbség menedzsmentet tanítok egy nemzetközi business egyetemen, az Insead-en, Párizs közelében. (Fordító megjegyzése: Az INSEAD székhelye Európában, Fountainbleu.)  http://www.insead.edu/home/

Az elmúlt 15 évben azt tanulmányoztam, hogy az emberek a föld különböző részén miben különböznek az egymás közötti bizalom létrehozásában, a kommunikációban, a döntések hozásában és mennyire különböznek az adott helyzetek felmérésében, főként a munkahelyen.

Ugyan jó lenne azt gondolni, hogy mindent tudok, de egy nem régi eset arra emlékeztetett, hogy akármennyit is tudok a világon létező különböző kultúrákról, mindig van valami új, amit fel lehet fedezni.

Nemrég, mialatt Tokióban utaztam egy japán kollégámmal, egy alkalommal egy rövid beszédet adtam egy 20 tagú menedzser csoportnak. A végén megkérdeztem van e kérdésük vagy hozzászólásuk? Egy kéz sem emelkedett, szóval leültem. A kollegám azonban azt suttogta: „Azt hiszem, lenne hozzászólás, Erin, nem bánod, ha én megpróbállom?” Ezzel még egyszer megkérdezte a csoportot: „Van valakinek hozzászólása vagy kérdése?”

Megint csak senki sem emelte fel a kezét, de most a kollegám a csendben ülő hallgatóság mindegyik résztvevőjét gondosan megnézte. Egyikükre mutatván, azt mondta: „És te, akarnál valamit hozzátenni?” Megrökönyödésemre, a válasz „Igen köszönöm” volt és a hozzám intézett kérdés nagyon érdekes volt. Kollégám megismételte mindezt jó párszor: a hallgatósággal szembenézvén, és így több kérdést és hozzászólást kérvén.

Az előadás után megkérdeztem kollegámat: „Honnan tudtad, hogy voltak kérdéseik?” Hezitált, nem tudván hogyan megmagyarázni, majd így válaszolt: „A szemük csillogásából”.

Majd így folytatta: „Japánban nem nézünk egymás szemébe, mint nálatok nyugaton. Így amikor kérdezted, hogy volt e hozzászólás, a legtöbbjük nem nézett egyenesen rád. De egypárjuk a csoportban rád nézett, fényes szemmel. Ez azt jelenti, hogy ezek örülnének, ha felszólítanád őket.”

Elgondolkoztam: „Na, ez az, amire engem nem tanítottak meg Minnesotában”.

A következő nap, egy hasonló prezentáció után, megint érdeklődtem lenne-e kérdés és hozzászólás, és megint csak senki sem emelte fel kezét. Elhatároztam, hogy követem kollégám tanácsát. Gondosan ránéztem az összes arcra, és tényleg láttam, hogy egypáran egyenesen rám néztek, és igen, ha elismertem nézésüket, a szemük csillogott. Gyengéden egyikükhöz léptem és felé gesztikuláltam, mire az a fejét kissé bólintotta.

„Szeretnél hozzászólni vagy valamit megkérdezni?” - kérdeztem. „Igen, köszönöm” – mondta és egy lényeglátó kérdést tett fel.

Az út után visszatértem Insead-re, ahol a vezető képző kurzusaim diákjai a világ minden részéből verődnek össze. Ahogy végignéztem az osztályt, elszégyelltem magamat és megdöbbentem, mert láttam, hogy egy csomó fényes szemet eddig nem vettem észre.

Japánban van egy mondás, ami a fiatalok között népszerű: „kukki yomenai.” Gyakran rövidítik „K.Y.”, ez arra utal, ha valaki képtelen az adott atmoszférát (hangulatot) felismerni. Japán utamon jöttem rá mennyire K. Y. vagyok. De arra is rájöttem, hogy egy kis érdeklődés és segítő coaching eredményeként még én is tudtam javítani a japán hangulat felértékelésében.

A mai globális világban, amerikaiként adhatsz egy beszédet Japánban, olaszként kereskedhetsz Nigériában, vagy mint egy német Brazíliában egy csoport vezetőjeként dolgozol. Munkádat e maillel, vagy telefonon intézheted, vagy repülőgépre ülhetsz. Ez a dolgok könnyebb része, a nehezebb része azt tudni, hogy hogyan viselkedjél a más kultúrában. A feladat különösen fontos, ha egy multi kultúrájú csoportot vezetsz.

Mint amerikai Franciaországban, eleinte meglepett, hogy az amerikaiak panaszkodtak mennyire kaotikusak, rendszertelenek és pontatlanok a franciák. Egypár indiai kollega ugyanakkor ugyanezeket merevnek és változásra képtelennek tartotta.

És míg az amerikaiak ki nem állták azt, amit a francia hierarchia rendszernek tartottak, egy kínai igazgató nemrég azt mondta nekem: „Hihetetlen érzés ezekkel a franciákkal dolgozni, ténylegesen azt hiszik mindenki egyenlő, a titkárnőtől az elnökig.”

Ha más kultúrákkal foglalkozol lehetőséged van ezek felismerésére. Én nyolc viselkedési dimenziót mutatok be a különféle kultúrákban: kommunikáció, felismerés, rábeszélés, vezetés, határozás, bizalom, ellenkezés és beütemezés/tervezés. Példaképpen a francia kultúra az amerikai és az indai közé esik a tervezés dimenzióban – ez magyarázza a homlok egyenest eltérő benyomást: káosz vs. merevség.

Ha egy multikulturális csoport vezetője vagy, kell hogy rugalmas legyél ahhoz, hogy ezeken a dimenziókon túl tegyed magadat. Ezalatt azt értem, figyeld meg mi teszi a helybeli vezetőket sikeressé. Az is fontos, hogy gyakran magyarázd meg a saját stílusodat. Azt is jelentheti, hogy meg kell tanulnod saját magadon nevetni. De végül is azt jelenti, hogy megtanulsz vezetni más és más módon.

Jómagam igyekszem magamat arra emlékeztetni, hogy saját kulturális elfogultságom állandóan befolyásolja nézeteimet. Így fokuszálni tudok más kultúrák viselkedésének megértésére, azokra, amikkel találkozom, és e módon igyekszem csillogó szemeket találni a szobában.

PS

Az eredeti cikk itt található.

Köszönet blogtársunknak aki fordításomat átfésülte.

Ezt a különleges parkot legutóbbi new yorki tartózkodásunk alatt ismertük meg, és nagyon tetszett.

A Highline (Magas vonal) Park egyedülálló abban, hogy nem a föld szintjén van, mint minden más normális park. Egy volt emelt (lábakon álló) new yorki vasút vonalat alakítottak át parkká, nem kis költségen. Elhagyatott vasút vonalak parkká, vagy még inkább bicikli ösvénnyé alakítása Észak Amerikában gyakori, de egy felemelt városi vasútvonalé…..az egyedül álló.

Röviden a vasútvonal és a későbbi park története.

Az emelt tehervonat vágányt a 30-as években építették, Manhattan-nek ebben az akkor még ipari részében. A cél az akkori utcán menő vasút okozta forgalmi problémák megkönnyítése, illetve a gyakori balesetek elkerülése volt. A felemelt kettős vágány 10 méter magasan épült, hossza 2.3 km volt.

A 60-as évektől a vasúti szállítás szüksége lassan megszűnt. A legtöbb ipari létesítmény elköltözött, ami maradt azt teherautókkal könnyebb volt ellátni. Az emelt vágányokat 1980-tól ténylegesen lezárták, otthagyták, gaz kezdte benőni. A 90-es évektől le akarták bontani, nyomát is eltüntetni.

Ekkor történt, hogy egypár itt élő lakos felvetette azt az ötletet, eleinte kissé őrültnek hitték őket, hogy itt egy parkot kellene létesíteni. Köztudott hogy New Yorkban a nagy Central Parkon kívül nem túl sok park van.

Hosszú viták után, 2006 tavaszán, végül is a parkká alakítás munkája elkezdődött. Az átalakítást szakaszokban csinálták. Az első szakaszt 2009 nyarán adták át. Óriási siker volt. 

Kellemes itt sétálni. Ebben a magasságban a levegő tisztább, a város zaja tompul és a kilátás a környező épületekre tökéletes. Az átalakított park ügyesen megőrizte az elhanyagolt vágányok romantikus hangulatát, hála a rafinált elgondolásnak, ami az eredeti ide települt füveket és gazokat meghagyta. Ne keress itt szembe ugró virágokat, minden, ami itt nő itt volt az átalakítás előtt is, vadon.

A lábakon álló park (azaz a volt vágányok) É-D irányban halad, a 10. Avenue-val párhuzamos, illetve attól kissé délre fekszik, és a 30 W utcától a Gansevoort (közel a 10 W) utcáig megy, azaz 20 városblokkon át. Átszeli New York Chelsea negyedét és a West Village-ben van vége. Ezek New York kedvelt lakónegyedei, turisták ide ritkábban jönnek. Tele van bérházakkal, városi házakkal, kis éttermekkel és butikokkal.

A parkhoz több lépcsőt, és liftet építettek. Az utóbiakkal a fogyatékos mozgásúak is elérhetik.

PS

A park website-ja itt található.

És szokás szerint, egy videó a park történetéről:

A nagyváros

Manapság az emberek többet utaznak. Sok újat látunk, sok helyen megfordulunk. Mindannyian jártunk már nagyvárosban. Megfordultunk pályaudvarokon, repülőtereken, megakadtunk a forgalomban, nyomkodtak mindenkit a buszon/villamoson.

De nagyvárosok között is van különbség és azon sok közül, amit én láttam, Tokió Shinjuku viszi a pálmát. Itt volt az az érzésem, hogy ez „non plusz ultra”. A 10 perc séta a Shinjuku állomástól a hotelig, felejthetetlen élmény volt.

Nézd meg a mellékelt 4 perces videót, nyelvtudás nem szükséges. A videó először a Shinjuku állomást mutatja, vonat, HÉV, metró, buszok, stb. sokasága, föld alatt és felett, majd kilép és megmutatja a környéket.

Képzeld el az érzést, ami minket itt elfogott, amikor poggyászunkkal leszálltunk a vonatról.

A tonhal árverés

Ez a híres tokiói halpiacon van, neve Tsukiji, vasárnapot és hétfőt kivéve, naponta, de nagyon korán. A rövid (5 perces) videón karosszékben ülve élvezheted.

A videót a Cousteau alapítvány (Ocean Futures Society) készítette, ők nagyon kritikusan nézik japán nagyüzemi halászati módszereit.

A nagysebességű vonat.

Ez a videó a japán bullet vonaton való utazást mutatja be. 10 perc. Hűen visszaadja az élményt. Mintha te utaznál Tokióból Kyotóba. Élvezd.

Mint mérnök felsorolok egypár nem köztudott megoldást, amit ezeknél a vonatoknál alkalmaznak a nagy sebesség elérésére, és amiről a videó persze nem beszél.

1/ A „mozdony” nem mozdony, csupán az irányító központ. Itt nem találsz „óriás” motort. A hajtott kerekek (és azok motorjai) az egész vonatra terjednek. Azt a gyorsulást, ami a magas sebesség eléréséhez szükséges csupán a mozdony kerekei egyedül nem lennének képesek (csúszás nélkül) produkálni.

2/ Az elektromosságot nagyon nagy feszültségen kapja az áramszedő. 25 ezer voltról (váltóáram) beszélünk. Az áramszedő speciális, nem szabad a kontaktusnak egy pillanatra sem megszakadnia, mert kárt okozó ív keletkezne.

3/ Ugyan nincsen éles kanyar, és a kanyarokban a vágány kissé dőlten épített, ez nem lenne elég. Így a kanyarokban maga az egész vonat (hidraulika segítségével) bedől, így az utasok semmit sem éreznek.

4/ Japánban földrengés előérzők vannak szerte az országban elhelyezve, amik a káros földrengés hullám oda érése előtt automatikusan leállítják ezeket a vonatokat. 300 km/ó sebességből 4 km szükséges a megállásra.

Az alábbi írás egyike a három vezércikknek a New York Times 2014 augusztus 31.-i számában.

A csuklyás férfi egy dobozon áll, ujjaihoz elektródok kapcsolva. A meztelen fogoly a cement padlón fekszik, kutyaörv a nyaka körül, a pórázt az amerikai katona tartja flegmán. Halott foglyok véres testei, fejük szétverve.

Tíz év multán a képek, amiket az Abu Ghraib börtönből csempésztek ki, beégtek az amerikai lelkiismeretbe. Ugyan ezek nyilvánosságra hozását az amerikai kormány képtelen volt megakadályozni, több mint 2000 más fénykép, amit különféle amerikai katonai létesítményekben, Irakban és Afganisztánban készítettek, el van rejtve a 2009-ben hozott törvény alapján. Egy beszámoló szerint, a képek – amik az illetékesek szerint egyfajta keveréke a katonák privát képeinek és a katonai nyomozók fényképeinek –, amelyeket a visszaéléssel vádoltak kivizsgálásainál dokumentáltak, „rosszabbak, mint az Abu Ghraib”-iak.

Szerdán, az Amerikai Polgári Szabadság Egyesülése fontos győzelmet aratott az áttekinthetőség ügyében, amikor is Alvin Hellerstein szövetségi kerületi bíró New York városában elutasította a kormány azon kérelmét, hogy az összes kép továbbra is titokban maradjon. Hellerstein bíró arra utasította a kormányt, hogy mutassa meg, miért hozná amerikaiak életét veszélybe a fényképek nyilvánosságra hozatala, és hogy ezt minden egyes képre egyenként indokolja.

Obama elnök, hivatalba lépése után 2009-ben beleegyezett a képek nyilvánosságra hozatalába, de később, a katonaság és az iraki miniszterelnök, Nuri Kamal al Maliki ösztönözéseire, véleményét megváltoztatta. A 2009-ben hozott törvény – a Védett Nemzetbiztonsági Dokumentumok Törvénye – egy három évenkénti felmentést biztosít az Információ Szabadság törvénye alól.

Hellerstein bíró 2009-ben elfogadta az első kérvényt, a fotók titokban tartására. De 2012-ben kissé szkeptikusabb volt, mert, mint mondta, a nyilvánosság okozta veszély az idő múlásával gyengül.

Mint írta „Három év hosszú idő egy háborúban, a hírek ciklusában, és abban a nemzetközi vitában, hogy mi legyen válaszunk a terrorizmusra”. A törvényt a háború alatt hozták, de a 2012-es kérvény, amely lényegében ugyanaz, mint az eredeti, már más körülmények között lett felülvizsgálva. „Nem értesültem az iraki miniszterelnök (jelenlegi) hangsúlyozott kérelméről, ezekről az akkoriban készült fényképekről.” – mondta.

Előfordulhat, hogy az Obama adminisztrációnak megint aránylag könnyen fog menni a feltételek kielégítése és a fotók nyilvánosságra hozatalának elodázása, ha igen, az nem lenne rendben. Ideje hogy a kormány a titkolódzást abbahagyja, és a képeket megmutassa.

A háborús képek sokszor megdöbbentőek, és az amerikai polgárok és katonák biztonsága életbevágóan fontos. De a legnagyobb veszély azok biztonságára nem a szörnyű viselkedés fotóiban rejlik, hanem magában a viselkedésben. Az iraki foglyokkal való bánásmód Abu Ghraib-ban és másutt, egy szégyenteljes epizód az amerikai történelemben.

Amerika értékeit, és így biztonságát az erősíti, ha a legrosszabb visszaélésekkel is transzparensek vagyunk, és a bizonyítékokat nem rejtegetjük egy fiók mélyén.

PS

Az eredeti cikk itt található.

Köszönet blogtársunknak aki fordításomat átfésülte.

Szerelem volt első látásra. 1968-ban, piros (70 dolláros) magyar útlevéllel, autóstoppal érkeztem Pisából. Pisa szélén sokáig kellet várnom, míg nagy végre megállt egy teherautós, aki Firenzébe ment. Nem az autósztrádán, hanem egyenesen egy kis úton. Egyedül voltam, huszonéves, hátizsákommal. Meleg augusztusi késő délután volt. A sofőr alsóingben a hegyeken keresztül hajtott. Az út vége fele, egy magas ponton egyszerre rám nézett és lemutatott. „Vedi Firenze!” – mondta (Nézd, Firenze).

Ott lent a völgyben, mint egy repülőről, egy csoda várost láttam meg. A lemenő nyugati napfényben, megannyi ékszer, villogtak az ablakok. A nagy Dóm, a kígyózó Arnó folyó, annak hídjai, a hegyek körülötte, felejthetetlen látvány. Mintha Budapestet életedben először a Gellérthegy tetejéről pillantanád meg. Az olasz látta rajtam a hatást. Megállt. Kiszállhattam, hogy a látványt élvezzem. Lekígyóztunk a szerpentin úton, át a Piazzale Michelangelo szobra mellett. Nem sokkal ezután a folyónál kiszálltam.

Elmentem a diákszállásra. Kicsit kint volt a város másik oldalán, a szemközti hegyekre (Fiesole városka felé) kapaszkodó úton. Egy jómódú kertvárosban, egy nagy, elhanyagolt reneszánsz kastélyban. Körülötte ősfás park. Tele fiatalokkal, mint jómagam a világ minden tájáról. Busszal lehetett a városba menni.

Azóta többször is visszatértem ide. Tartozunk azzal, hogy a hozzánk közel levőeknek bemutassuk azt, amit mi szépnek tartunk. Nálam Firenze ide tartozik.

Kevés város hozhat fel annyi ismert nevet, vagy műkincset, (per ezer lakos), mint Firenze. A nevek közé tartozik Dante, Michelangelo, akit a Medici család pártfogolt, és aki itt alkotta Dávid szobrát. Petrarca, Boccaccio, Leonardo da Vinci, Brunelleschi, az utóbbi nevéhez az híres Dóm kupolájának konstruálása fűződik. Festők Fra Angelico, Botticelli és akkori neves politikusok (?), Savonarola és Machiavelli is itt éltek. Legyen most ennyi elég.

Ma 350 ezer lakossal Firenze mindig is fontos város volt. A 14. és 16. század között Európa egyik legfontosabbja. Nemcsak a reneszánsz szülőhelye, hanem az akkori Európa pénzügyi központja is volt. Mostani forintunk neve Firenzére vezethető vissza. A gazdagság eredménye: pazar templomok és paloták, jobbára épségben megmaradtak.

Nagy a különbség, ha ma látogatod, vs. amikor én 50 éve először itt jártam. Ma évente 10 millió turista látogat ide és a fő szezonban, nyáron, minden látnivaló előtt hosszú sor áll. Én annakidején csak úgy be tudtam sétálni a Dómba. Ma sor, jegy, tömeg fogad. Egypár helyre, pl. az Uffizi Múzeumba (évente 1.6 millió látogató) és talán manapság már máshova is, az interneten lehet jegyet venni. Így érdemes tervezni.

Az alábbiak egy útiterv három napra:

Első nap, elsőként a Dómot nézd meg, amit Santa Maria del Fiore-nek is hívnak. Mint sok hasonló korban épült templomnál, három épületről van szó. A gótikus katedrálist, 1296-ban kezdték építeni. De a kupola váratott magára. Végül is téglából épült, Brunelleschi terve és irányítása alapján, és csak 1436-ra lett kész. A kupola egyike a világon a legnagyobbaknak.

A harangtorony, és a keresztelő kápolna a másik két épület. Ha a tömeg miatt nem is tudsz magába a templomba bemenni, furakodj a keresztelőkápolna keleti (a dómmal szemben levő) ajtajához. Tekintsd meg, Ghiberti bronz mesterművét, amit a Paradicsom Kapujának hívnak. Mellesleg a keresztelő kápolna, Firenze legrégibb épülete. Dantét és a legtöbb Medicit itt keresztelték meg.

A Dóm térről kis séta a Palazzo Vecchio, az Öreg Palota, ami egy román (stílusú) erődítmény jó példája. Ma ez a városháza és nagyobb része egy múzeum. Mindez a látványos nagy téren (Piázza della Signoria) található, ahol Michelangelo Dávid szobrának a másolatát láthatod, több más híres szobor másolata mellett. Az eredeti Dávid az Accademia Múzeumban van, ahova bejutni sorállást jelent, vagy internetes jegy kell.

Csakhogy ne legyen hiányérzeted templomokból, ajánlanám a Basilica Santa Croce-t. Ide könnyebb bejutni és itt lehet Giotto freskóit ingyen csodálni. Ez a világ legnagyobb ferences temploma. A templom (gondolhattad volna) a hasonló nevű nagy Piazzán van. Maga a tér is gyönyörű. Le lehet ülni, a téren minden árban lehet kávézni és enni.

Még nem fejeztük be a templomokat. A harmadik neve San Lorenzo. Az ebben található a Medici kápolna, ahova sok Medicit temettek. Ezt nem szabad elmulasztani. A sírokon fekvő négy misztikus meztelen szobor, Michelangelo mesterműve. Nevük: Nap, Éjszaka, Hajnal, Alkony.

Másnap menjél el az Uffizi Múzeumba. Ide vegyél jegyet az utazás előtt az interneten, mert másképpen brutálisan hosszú sort kell majd állnod. A jegy pontosan mondja, milyen órában léphetsz be. Az Uffizi, Irodákat jelent. Az U alakú épületet 1581-ben adták át a Medici család megbízásából, mint magisztrátust. Az építész Giorgio Vasari (szintén festő) volt. Az utolsó Medici leszármazott 1765-ben nyilvános múzeummá változtatta, a család képeit és szobrait bemutatandó. Ma Európa egyik leghíresebb múzeuma. Én nagyon szeretem. Gazdag és aránylag nem túl nagy reneszánsz gyűjtemény, 2-3 óra alatt kényelmesen megtekinthető. Csodáld a nagyszámú Botticelli képet, és festményeket a legjobbaktól, köztük Tícián, Leonardo, Michelangelo, Rafael és Caravaggio.

Az Uffizihez közel van Firenze híres hídja, a Ponté Vecchio, (Öreg Híd). Mivel az Arnó folyó itt a legkeskenyebb, már a rómaiak alatt is volt itt egy híd. Középkorban szokás szerint a híd minkét oldalára emeletes házakat építettek. Eredetileg a földszinten hentesboltok voltak, de manapság az épületek nagy része ékszerbolt. A hídon turisták tömege.

A híd másik végén, a folyó túloldalán, Firenzének egy a turistákkal kevésbé elárasztott negyedével lehet megismerkedni, amit Oltrarno-nak hívnak. Csak barangoljál, ne félj eltévedni, kis tereken leülni, pihenni és a helybélieket figyelni.

Még sok látnivaló maradt a harmadik napra. A San Marco dominikánus templom és kolostorra gondolok. Az utóbbi ma egy múzeum. A kolostorban Fra Angelico barát élt és ma festményei láthatóak. Savonarola, a híres prédikátor szerzetes is időt töltött itt. A San Marco után vagy az Accademia Múzeumot, vagy a Pitti Palotát és annak kertjét ajánlanám az utolsó napra.

Avagy mindez helyett az utolsó napon látogass el a helyérdekű vonattal a közeli kis toszkán városkák egyikébe, Pistoia-ba vagy eggyel tovább, Lucca-ba.

Beszámolóm nem lenne teljes egy tipikus firenzei étel leírása nélkül. Több ilyen van, de én azt az egyszerű és olcsó ételt választom, amit első látogatásom alatt ismertem meg. Lampredotto-nak hívják. Ez nem más, mint egy pacal szendvics. A pacalt a tereken árulják, kondérokból. Vízben, paradicsommal, hagymával és zellerrel főzték. Fillérekbe kerül és egy félbevágott zsemlébe tömik.

PS

Az alábbi három videó, közül az első egy 4 perces turista videó, angolul, a firenzei Nagycsarnokról:

A második egy 24 perces turista videó, angolul, Firenzéről.

A harmadik egy órás National Geographic és Nova (American Public TV) dokumentumfilm, megint angolul. Ez a firenzei dóm építés technikáját próbálja megmagyarázni. A kupola építéséről, a világon a téglából épült kupolák között a legnagyobb, nem maradtak tervek, és annak titkát Brunelleschi magával a sírba vitte.