Az alábbi cikk a New York Timesban jelent meg egy héttel ezelőtt, Augusztus 16.-án. A szerző, Costica Bradatan, tanársegéd a Texas Tech Egyetemen és a „Halál ideákért: A veszélyes élete a filozófusoknak” című könyv szerzője.
A tangó történetének egyik pontján népszerű volt Buenos Aires bordélyházaiban. A 19. század végén a fiatal emigránsok – egyedülálló férfiak, munkás származásúak – akik Argentínába jöttek szerencsét próbálni, itt, az ivásban és a szórakoztatásban, az itteni nők társaságában, érezték magukat jól. Disztingvált argentínaiak, így Jorge Louis Borges is állítják, hogy a tangó itt született. Mások hevesen tagadják. Az biztos, hogy a tangó megőrzött valamit azon a fiatalok és gyökértelenek szenvedéséből, akik itt táncolták.
Mert nem kis teljesítmény volt az övék. Ezen férfiak, akiket a táncpadlón lihegni látunk nem közönséges fiatalok, akik csupán szórakozni akarnak. Ők azok, akik átmentek a kivándorlás húsdarálóján és azt túlélték, olyan közel jártak a halálhoz amennyire lehet anélkül, hogy meghalnál. Úgy tűnik, hogy a személyes tragédia emléke, amit csodás túlélés követett, valahogy beleszövődött ennek a táncnak a lépéseibe. A halál közelsége egy része annak, ami a tangót annyira erotikussá teszi. A tangót mindmáig az erő és a sebezhetőség rejtélyes keverékeként asszociáljuk.
*
Többféle gyökértelenség létezik. A brutális elűzés, ami manapság százezreket súlyt olyan országokban, mint Irak és Szíria, rendszeresen előfordul a politika és a háború ciklusaiban. De enyhébb politikai formája is létezik, mint például Dante kitiltása Firenzéből, vagy gazdasági formája, az, ami az emigránsoké volt, akik az argentin bordélyházakban táncoltak. Mindenki, aki gyökereit elveszti és számkivetésben találja magát, átmegy egyfajta személyes megrázkódtatáson: minden a feje tetejére áll, minden, ami ismert, megszűnik. A világ körülötted többé nem ismert, nem megbízható, nem az, amihez hozzá szoktál. Romba dől – hideg és ismeretlen. „Mindent, amit a legjobban szerettél el kell hagynod: ez a száműzés első nyila” írta Dante a Paradicsomban.
Ovidius, Dante, Czeslaw Milosz – a számkivetést mind, mint katasztrofális eseményt ábrázolták. Ha ez a hazátlanság a száműzött számára halálnak tűnik, az nemcsak az ő sajátja, hanem annak a világnak is, amely vele kihal, és benne megszűnik.
Élni – egyenlő gyökereket ereszteni. Élet csak akkor lehetséges, ha a hely amit találsz befogadó ahhoz, hogy letelepedjél. Ami ezt követi, az egy fajta szimbiózis: Ahogy te megszokod a világod, az a világ beléd nő. Te nemcsak elfoglalod a helyedet, de az a hely te leszel. Annak a kultúrája alakítja világnézetedet, azon a nyelven keresztül értesülsz és látod a világot, annak a kultúrája alakítja át egyéniségedet. Nagyrészt az „otthonodtól” függ, hogy végül is ki lesz belőled.
A hazátlanság súlyos csapás, mert máról holnapra le kell hogy válaszd magadtól azt, ami emlékezeted óta az identitásod fontos része volt. Ilyen értelemben te magad vagy a kultúrád, szokásaid, nyelved, országod, családod, és szeretőid. Ugyanakkor a száműzetés, amennyiben túléled, a filozófiai ajándékok legértékesebbje lehet, szerencse álruhában. Tény az, hogy filozófusoknak is hazátlanokká kellene lenniük. Legalább egyszer életükben. Száműzve, kitelepítve, deportálva – mindennek kiképzésük egy részének kellene lennie. Mert amikor a régi világ megszűnik, vele megy minden tudásod, közhelyeid, előítéleteid és meglátásaid. Életünk során egyre inkább betakarjuk magunkat az ismerttel, ami megvakít, és nem látunk az orrunk elé. Ahogy környezeteddel szemben egyre kényelmesebb leszel, úgy tompulnak eszközeid, amivel azt vizsgálnod kell. Mivel minden oly érthető, nem látod mi az új. A hazád elhagyása alkalom, hogy ettől megszabaduljál. Elhagyod mindazon nehéz poggyászt, amit „bevált igazságoknak” nevezünk, amelyek csupán azért azok, mert olyan ismerősek. A száműzöttek mindig kevés poggyásszal utaznak.
Az üdítő dolog a száműzetésben az, hogy amikor a „régi világod” megsemmisült hirtelen alkalmad lesz egy másikat megismerni. Abban a pillanatban, amikor mindent elvesztettél, valamit kapsz: új meglátást. Igazában, amit végül is kapsz az nem csak az „új világ”, hanem valami, ami filozófiailag még következményesebb: bepillantás abba, hogy a világ nemcsak létezik, de olyan, amit szét tudsz szedni, és amit újra össze lehet rakni, amivel lehet játszani, felépíteni, ujjá építeni és lehet lebontani. Mint idegenbe szakadt rájössz, hogy a világ egy történet, amit sokféleképpen lehet elmesélni. Ugyan mindezt meg lehet találni könyvekben, de nincs mélyebb tudás, mint az, ami vér és könny keverékével a hazád váltásából származik.
A hazaváltók könnyen utaznak, mert épphogy csak léteznek. És itt a másik tanulság, amit filozófusok a száműzetésből tanulhatnak: Az új haza nem csak egy új világkép megalkotására, hanem saját személyed újraformálására is alkalmat ad. A régi világodtól elszakadva a régi egód lényegében takaró nélkül marad. Nem csak világok esnek romba és lesznek ujjá építve, de mi magunk is. Személyünk a semmiből újra tud épülni, össze lehet állítani és újra lehet konstruálni. Mert a személyünk is történetek, amiket sokféleképpen lehet elmondani. Gyakran a hazaváltozás egy új nyelvre váltással jár, ami az újjászületést még lenyűgözőbbé teszi. Ahogyan egy író szabadon formálhatja a karaktereit, te is hasonló módon alakíthatod magadat.
*
Szókratész ritkán hagyta el szülővárosát, Athént, mégis teljesen megértette, hogy egy filozófusnak ahhoz, hogy a munkáját rendesen végezze, néha el kell távoznia. Önmagát külföldivé alakította át, mint a filozófia egy eszközét. Mint ahogy egy nem régi életrajz írója állította, Szókratész beállította magát egy idegennek saját városában, és odáig ment, hogy az attikai dialektust sem beszélte. Nem elégedett meg azzal, hogy csupán ironikus távolságot tartson az athéniaktól, hanem saját akaratából elhatárolta magát a várostól, összeköttetéseit elvágta és kapcsolatait megszakította.
Szókratész kívülállóvá változtatta magát, de nem költözött el máshova. Egy átoposszá vált, ami „nem odavaló”-t jelentett, és „zavaró”-t. Az hogy „átoposz” legyél az fontos, ha egyenes beszédű filozófus akarsz lenni, mint Szókratész volt. Minden közösségben van valami, amiről nem lehet beszélni, nem szabad megnevezni, kiejteni a szádon, és a hozzátartozásod ára, hogy ebben a hallgatásban részt veszel. Mindent felfedni, mindent elmondani, az egy külföldinek a dolga. Vagy azért mert a külföldiek nem ismerik a helyi szokásokat, vagy azért mert ők ezeknek nincsenek elkötelezve, nekik nem kell tisztelni ezeket, ők szókimondók lehetnek. Márpedig ha a filozófia a „minden” felderítése, főképpen annak, amiről senki sem akar hallani, a külföldiség nagyon is szükséges. A filozófus, legalábbis az egyenes beszédű fajtája valószínűleg egy metafizikai cigány lesz.
Szókratész esete sokat mond. Mint mások, látta, hogy a filozófusnak el kell magát a távolítania környezetétől. Mégis ténylegesen nem ment el, helyette a szimbolikus visszavonulást kedvelte. Úgy élt Athénban, mint egy idegen. Emiatt az ő filozófussága nem volt veszélyek nélkül. Az ilyenfajta kötéltánc nem tud messze vinni, különösen akkor, ha biztonsági háló nélkül űzöd, azaz amikor a hallgatóidat állandóan kivicceled.
Enrique Santos Discépolo, argentin költő, a tangót „un persamiento triste que baila” nevezte, egy szomorú gondolat, amit táncolnak. Nem is tudom. A tangó nemcsak szomorú – a tangó maga a szomorúság, ami táncolnak. A végső szomorúság az, ami a gyökértelenség megrázkódtatásával jár.
Ha a filozófusok nem mennek ezen át, akkor legalábbis egy kicsit tangót kellene táncolniuk.
PS.
Az eredeti cikket itt találhatod. Köszönöm blogtársunk segítségét a fordításom átfésülésében.
Costica Bradatan román származású. Web lapja itt található.
