Az alábbi cikk a New York Times-ban jelent meg 2014 Julius 29.-én. A szerző Roger Cohen, a NYT Vélemény rovatának egyik írója.

Ükapám bátyja, Michael Adler neves rabbi volt, aki 1916-ban az első világháborúban, a fronton összeállított egy könyvet, Imakönyv zsidó katonák és tengerészek számára. A csatatereken utazott és utolsó rítusokat végzett. A háború végén feltette a kérdést, vajon az angol zsidók becsülettel szolgáltak-e?

„Azok az Izrael Házából származó angol polgárok, akik 60 évvel ezelőtt az államtól egyenlő jogokat és lehetőségeket kaptak, ezek a férfiak és nők, teljesítették e kötelességüket a háborúban?” - kérdezte. „Válaszunk egyértelmű IGEN! Az angol zsidóknak minden oka megvan, hogy elégedettek legyenek a részvételükkel, úgy itthon mint a harcmezőkön a győzelemért folytatott harcban. Áldott halottaink emléke – számuk 2300 – a bizonyíték.”

A kérdés az európai zsidóság számára mindig is ugyanaz volt: a hovatartozás. Legyen az francia vagy német, még az emancipáció alatt is aggódtak, hogy a keresztények, akik félig meddig elfogadták őket, egyszer ellenük fordulnak. Theodor Herzl, tanúja a Dreyfus per alatti antiszemitizmusnak, 1896-ban írta a Zsidó államot abból kiindulva, hogy a zsidókat sosem fogják teljesen befogadni.

Herzl előrelátó volt. A cionizmus abból az aggasztó következtetésből született, hogy a zsidónak egy saját hazára van szükségük, mert máshol ezt sosem fogják megtalálni. Cingár tudósok a szent föld művelői lettek. Zsidók többé nem mennek alázatosan saját mészárlásukba.

Az európai elutasítás borzalmai tartósak. Saját családomban tapasztalom, hogy egy zsidó nő nácik által Krakkó utcáiról 1941-ben történt elhurcolása hogyan emészti leszármazottait. Megértem az izraeli Naomi Ragen felháborodását, akinek a szavait unokatestvérem küldte el nekem: Ha az európaiakra gondolok, akik nagyszüleinket és rokonainkat - férfiakat, nőket és gyerekeket - összeterelték és szó nélkül a gázkamrákba küldtek, kérdés nélkül… azt gondolom… most ők lennének a világ morális bírái? Ezek mondanák amazok leszármazottainak, akiket ők maguk gyilkoltak le, hogyan viselkedjenek, amikor antiszemiták akarják őket legyilkolni?

Az antiszemita most a Hamasz lenne, ezek terrorizálják Izraelt, annak megsemmisítését akarják. Minden más állam erővel válaszolna, lényegében ez Izrael álláspontja. Ha ezernél is több a palesztin halott (köztük 200 gyerek), és több mint 50 izraeli halott van, Izrael szerint mindennek a Hamasz az oka, mert a palesztin áldozatok Hamasz legfőbb Izrael elleni fegyvere a nagyvilág előtt.

Én cionista vagyok, akit elődeim története győzött meg, hogy a zsidóknak saját hazájukra van szüksége, amit az ENSZ 1947-ben hozott 181-es számú határozata jelentett ki, éspedig két államnak, egy zsidó, egy arab államnak a létrehozatalát - a Palesztin Mandátumban.  Cionista vagyok, aki hisz Izrael 1948 as Alapító Levelében, mely biztosítja: a szabadságot, igazságot és békességet, ahogyan azt Izrael prófétai látták.

Amit nem tudok elfogadni azonban, az a cionizmus perverziója. Messiásszerű kérlelhetetlen terjeszkedését az izraeli nacionalizmusnak, ami az összes földet a Mediterráneum és a Jordán folyó között magáénak akarja. Amely ma már 50 éve, szisztematikusan egy más nép elnyomását eredményezte Ciszjordániában, ami települések megállíthatatlan létrehozásához vezetett Ciszjordániában, ami elszigeteli a mérsékelt palesztinokat, mint például Salam Fayyadot, az „oszd meg és uralkodj” nevében, ami olyan politikát vezet, ami a demokratikus állam fennmaradását lehetetlenné fogja tenni. Amely taktikai előnyöket akar, nem pedig stratégiai változást, olyat, ami kettős államra és békére vezetne. Amelyik blokád alá veszi Gáza 1.8 millió lakosát, akik egy börtönbe lettek zárva, és ezután meglepődik a börtönbeliek periodikus robbanásain, amelyekre olyankor aránytalan támadással válaszol, olyannal, ami gyerekek százainak halálát eredményezi.

Ezt én, egy cionista, képtelen vagyok elfogadni. A zsidóknak, nekik az összes népek közül, elsősorban tudni kellene mi az elnyomás. A gyerekek azok, akik évezredeken keresztül a zsidó túlélést jelentették, akiket Ámos Oz izraeli író és leánya Fania Oz-Salzberger „generációk közötti a fáklya átadásának” nevezett. Nincsen olyan érv, nincsen olyan palesztin felháborodás vagy ürügy, ami át fog siklani a fölött, hogy a zsidók ilyen számú gyerek halálát nem tudták megakadályozni.

Lehet, hogy Izrael érve a bombázásra tökéletes. Ha Benjamin Netanyahu tett volna egy jóhiszemű kísérletet a moderált palesztinokkal megegyezni, akkor az lenne. De ilyent nem tett. A Hamasz aljas. Szeretném megsemmisíteni. De ugyanakkor a Hamasz annak a helyzetnek a produktuma, amelyet Izrael erősített meg, ahelyett hogy megoldást talált volna.

Ez a mérgező izraeli kísérlet a más emberek elnyomására csupán a hatalmas megvetését szülheti az elnyomottakban, ez a cionizmus elárulása, annak, amiben én még mindig hiszek.

PS.

Az eredeti cikket itt találhatod. Ajánlanám a hozzászólások egypárját is elolvasni. Kattints a jobboldalon levő 942 Comments (hozzászólásra). A NYT-nál, mint a Facebook-on a hozzászólások tetszését jelezheted. Ha a „Readers’ Picks”-re kattintasz akkor a legajánlottabb hozzászólások sorrendjében fogja a hozzászólásokat listázni.

Köszönöm blogtársunk segítségét a fordításom átfésülésében.

A cím, Az Iroda a Sarokban, általában a nagyfőnöki irodát jelenti az itteni angolban.

A New York Times vasárnapi gazdasági mellékletének állandó rovata, lényegében interjúk vezető állású emberekkel. Általában ugyanazokkal a kérdésekkel.

Ízelítőül lefordítottam egypár kérdést és választ, a múlt heti újságból.

Az interjú alanya David Kenny az amerikai privát időjárás konzorcium vezér igazgatója.

Kérdés: Mesélj gyerekkori tapasztalataidról!

Válasz: Michigan-ben, Lansing városában nőttem fel. Apám TV szerelő volt, de ez az üzlet megszűnt. Kellő iskolázottság hiányában pedellus lett, abban a gimnáziumban, ahova én is jártam. Itt nagyon jól megvolt 30 évig, anyám meg itt volt bérelszámoló. De mindez a kezdettől ráébresztett engem, hogy örökké nem tudsz az állásodra számítani - mert a világ változik és munkád megszűnhet - és hogy nagyon fontos hogy egész életedben tanulj. Mindez engem nagyon kíváncsivá tett, úgyszintén kezdtem megbecsülni minden fajta munkát. Ez lett az értékrendszerem 6 éves koromtól.

Vezető képességem fejlődése a cserkészeknél kezdődött. Ott mindig azt próbáltam, hogy csoportunk minden tagja érdekelve legyen. Mindez megtanított vezetni úgy, hogy meghallgatok másokat - tudni kell honnan indulnak az emberek, hogy közös szálat találjál arra, hogy jó téli kemping helyet találjunk magunknak és így megnyerjük a Jegesmedve díjat.

K: Hogyan veszel fel munkatársakat? Mit kérdezel tőlük?

V: Mi az, ami érdekel? Mit olvasol? Mit csinálsz szabad idődben? Mit akarsz megtanulni? Milyen dolgokban vagy optimista? Mi a célod?

Az optimizmusra fókuszálok, mert szerintem a nosztalgia az optimizmus ellensége. Szóval azok, akik túl sokat mesélnek nekem elmúlt sikereikről feltételezhetően nosztalgikusok azon idők iránt.

Kényelmesek-e, zavarja őket annak lehetősége, hogy nem ők a legokosabbak a szobában? Az emberek a megfelelő választ fogják adni, ha nyílt kérdést teszel fel, ezért én megkérdezem: - Ki az, akit tényleg tisztelsz, akire felnézel?

És hányszor fordult elő hogy rosszul döntöttél? Azok az emberek, akik még sosem döntöttek rosszul, nehezebben fognak határozatot hozni és vacillálnak. Vannak nálunk jó páran, akik borzasztó döntésekben vettek részt. Ha ez előfordult és tanultak belőle, az OK, mert ezek képesek rizikót vállalni. Szerényebbek lesznek, és így jobban hozzájárulnak kultúránkhoz, és nagyszerű dolgokra lesznek képesek, mert tanultak (hibáikból).

K: Milyen tanácsod adsz a fiataloknak?

V: A két tanács: ne félj, a nem világos dolgoktól és győzzél a zavaros felett!
Azaz szeresd meg azokat a problémákat, amik elsőre zavarosnak tűnnek! Próbálj ki valami újat! Tanulj állandóan. Sose érezd azt, hogy most a helyzet ura vagy! Amikor az ismeretlennel kerülsz szembe, ne félj. Győzedelmeskedj. Találd, ki hogyan segít az, ami még nem ismert.

PS

A teljes interjú itt található.

Nem a túlvilágról lesz szó. A más világról. Sokan elhatározzák, hogy más világba mennek. Ott fognak szerencsét próbálni. Sokszor kalandvágyból, sokszor politikai okból kifolyólag de legtöbbször anyagi megindoklás áll mögötte.

Vándor fajták vagyunk, mi emberek. Nézd honnan indultunk több százezer évvel ezelőtt, és manapság mindenütt jelen vagyunk. Nem csináltuk volna ezt, ha legtöbbünk nem találta volna meg számításait. Na de posztom nem történelmi beszámolónak készült.

Manapság a bevándorlóknak nyeresége ad minimum hogy gyermekeik a más világban fognak felnőni. Így ők annak összes előnyeit élvezni fogják. Mert az érkezők számára a siker korántsem garantált. Előfordulhat, hogy végzettségük nem lesz kellően elismerve, egypár nem képes átállni, avagy a nyelvet koruk és más okok miatt nem tudják megfelelően elsajátítani, úgy, ahogy az a tökéletes beilleszkedéshez szükséges lenne.

Az első generációra tipikus, hogyha lehet, sajátjához közel lakik. Észak Amerika nagyvárosaiban voltak nagy olasz, portugál, zsidó szomszédságok. Ma még nagyobb kínai, indai, pakisztáni és hasonló negyedeket fogsz találni. Az itt lakók sajátjaik boltjaiban vásárolnak, ismerik egymást és saját nyelvű templomba járnak imádkozni. Nem ritka hogy a házastárs, ha nem jár dolgozni, az új ország nyelvét még elemi nívón sem sajátítja el.

A bevándorlók gyermekeiket saját világuk normái szerint igyekszenek felnevelni. Ez a legtöbb esetben reménytelen. Példaképpen az indiai származású itt nevelkedő kisleány a helyi szokások szerint akar viselkedni. Ezt látja az iskolában ahova sok más náció jár, akikkel találkozik/barátkozik. Ezek itteni szokásnak megfelelően élnek, szabadon randiznak, buliznak, horribile dictum ártatlanságuk megőrzésével (a házasságukig) nem törődnek kellőképpen.

A más világ a második generációt elkerülhetetlenül átformálja. Jobb esetben a szülők ezt belátják, de igen sokszor nem, és harcolni próbálnak ellene. Ujjaim száma nem elegendő ahány indiai család panaszkodását hallottam, hogy fiuk/leányuk nem akarja szüleik részvételét párjuk választásában, avagy hogy „bűnben élnek”, értsd házasságon kívül.

Ezek a gyerekek nem igen tőrödnek tizenéves korban saját nyelvük megtanulásával, saját kultúrájuk megértésével, ugyan ha házon belül ez a hivatalos nyelv, akkor ezt elsajátítják. Később, úgy 20 éves korban egy részük rájön, hogy ahonnan ők származnak az különös, ápolandó és érdekelni kezdi őket szüleik országa és annak kultúrája.

Ezeknek egy elenyésző kis százaléka olykor odáig megy, hogy tenni akar az ellen, amit maga körül lát, „ha törik, ha szakad”. Látja például a szegények bombázását (nemegyszer szülei otthonát) ultra fejlett fegyverekkel, és vallásának mindennapos említését a negatív megvilágításban az eseményekkel kapcsolatosan. Vallásos fanatizmusban találhat „támaszt”. Ilyennek csak egy rövid lépés önkéntesnek elmenni ezekbe a konfrontációkba, (alá Spanyol polgárháború), és ott életüket is feláldozzák, azért amiben ők hisznek. De nagy többségük beleolvad a befogadó ország kultúrájába, etnikai jellegüket, lassan de biztosan generációkon keresztül, elvesztik.

És most kapaszkodj, vannak egypáran, akik innen is el mennek. Más világba. Példaképpen Kanadából a legkézenfekvőbb az Egyesült Államok, de találsz kanadaiakat Ausztráliában és másutt is.

Egy újabban sokszor választott irány a távol kelet. Mondjuk ezeket nem nevezném bevándorlóknak, nincsen rá jó szó…talán a külföldön dolgozni választóaknak nevezhetjük őket. Az alsó fokon ennek az az oka, hogy sok frissen végzett diák egyetem után nem talál állást. Angol tanárra a távol keleten (de máshol is) mindig szükség van, így ezek a fiatalok elmennek páréves szerződéssel a világ távoli részeibe. Gondoljad ezt a megfelelőjének a magyar/lengyel fiatal „kimegyek Angliába tányért mosni” húzásának. Az ilyen fiatal tapasztalatot szerez, más világban.

De hasonló utat választ sok beérkezett megbecsült értelmiségi és szakember is. Igen-igen, itt Kanadában és az US-ban is. Az igazi fejlődés a mai világban Kínában, Brazíliában és Indiában történik, hogy Hong Kong-ot, Dubait, Singapore-t ne is említsem. Oda menni, élni és ott dolgozni, más világba lépést jelent. Ezeken a helyeken a jól képzetteket torony magas fizetések, alacsony jövedelemadó várja. A kapitalizmus korlátozatlan formájába csöppennek. Semmi társadalombiztosítás sincsen, csupán ami szerződéseikben foglaltatik. Munkádat nagyra becsülik. Plusz, mint valamikor az angol gyarmatokon, fizetésedből bőven marad bennlakó cseléd tartására, belépésre a legjobb klubokba és évi utazásokra. Egyszóval ilyen helyeken, még a nyugati viszonylathoz mérve is, nagy luxusban élnek.

Befejezésül egy gondolat a bevándorlóról. Csak azért mert valaki új otthonában számításait megtalálta, az nem feltétlenül jelenti azt hogy az ottani viszonyokat kritikátlanul nézi. Csak közelről ismerhetünk meg igazán valakit/valamit. Így van ez egy új országgal is. Szó sincs arról hogy az új haza amolyan mennyország lenne. Elannyira nem, mint ahogy az új házasok, röviddel a mézeshetek után elkerülhetetlenül más fényben fogják párjukat látni.

Az esetleges kritika mögött nem „hálátlanság” áll. Ellenkezőleg, ezeket felhozni, megvitatni az illető ország saját érdeke. Ez, egy demokratikus rendszerben hosszú távon eredményeket hoz. A demógrafikus változások így pozitív politikai változásokat fognak eredményezni.

Érdekes TV dokumentum film sorozat megy itt a PBS-en, az amerikai állami adón. Minden szerdán, este 9-kor. Szeretkezés a Vadonban a címe. A sorozat négy részes, az első az elefántokról szólt, a második, amit láttam az orangutánokról, a harmadik a kengurukról fog szólni és az utolsó a delfinekről.

Mint minden PBS műsör, a sorozat a témát komolyan tárgyalja és a legjobb tudósok és szakértők szerepelnek benne.

A film nagy része egy orangután menhelyen volt készítve, Borneo-ban. Itt árva orangutánokat készítenek fel visszatérni a vadonba. A menhely körüli vadonban orangutánok élnek, így az árvák akkor mehetnek a vadonba, amikor már úgy érzik, hogy erre készek.

Az orangutánok életük 80%-át magas fák tetején töltik, a dzsungelben. Itt készítenek maguknak fészket, mint a madarak. Orangutánok nagyszerűen megfelelnének a Cirque Du Soleil akrobatáinak, akik magasan fenn, háló nélkül ugrálnak, a gravitációt semmibe tekintvén.

Aki orangután pornót vár az csalódni fog. Ugyan fákon függve szeretkezni nagy akrobatikát igényel, és megjegyzem, hogy a közösülés 20 percig is eltart, (szóval lehet tanulni is tőlük), a film nem erre koncentrál.

Az orangutánok nagyon közel állnak hozzánk, ugyan a csimpánzok, és azok után a gorillák, még közelebb. Hasonlóan az emberekhez, a nőstény orangután hajlandó szeretkezni akármikor, ha kedve van, nemcsak amikor ovulál. Az ovulációnak, mint az embereknél, nincsen semmi külső jele. A terhesség, szintén mint az embereknél, 9 hónap.

Úgymint az embereknél, a fiatal orangután életre neveléséhez számos év szükséges. Az orangutánok 7 éves korukig az anyjuk egyedüli és állandó felügyelete alatt állnak. Az apák semmit sem segítenek ebben, (figyelj egypár ember apa), sem más orangután.

Az orangutánok társadalmi felépítése a következő. Egy, kb. 20 km átmérőjű körzet „főnöke” egy alfa hím. Ebben a körben jó néhány nőstény és más hím is él. A nőstények és a hímek szabadon barátkoznak és szeretkeznek, de amikor egy nőstény ovulál, tudatosan vagy sem, az alfa hímhez fog menni, szeretkezni. Az alfa hím hívásával jelzi, hol van. Következésképpen a bébik magas százaléka az alfa hímtől fog származni.

Érdekes módon a másodrangú hímek nem hívják az alfát harcra, ugyan néha a másik körzet alfájával küzdenie kell. Az alfa hím orangután teljesen másképpen néz ki mint többi hím. Kétszer olyan nagy és különleges pofazacskója fejlődik, ami a nőstényeknek nagyon tetszik.

Egy kb. 10 éves uralkodás után, az alfa hím kimerül, és visszavonul, és egy új fiatal hím átalakul és átveszi a szerepét.

Nem tudják biztosan mi az a folyamat, ami elindítja ebben az átlag hímben ezt az átváltozást. Tudják, hogy amikor ez elkezdődik az állat a kelleténél több tesztoszteront kezd egy ideig fejleszteni, és ez segíti elő az átalakulást.

Ha Kubába utazol, mint egyedi turista és nem csoportosan, egy Kubára specializált utazási irodához kell fordulnod. Két évvel ezelőtt, mikor mi arra jártunk, az interneten még nem tudtál rezerválni semmit. Nekünk egy Toronto melletti ügynökség kezelte összes rezervációnkat. Az iroda egy orosz származású kanadai tulajdona volt. A mi ügynökünk neve Oszkár, egy „ex” kubai. Ő intézte a hotel foglalásokat, repülő jegyek vételét és az autóbérlést.

Ezeket mind előre ki kellett fizetni és a cég papíron nyugtákat küldött mindegyik rezervációról, amiket ott a helyszínen kellett nekünk felmutatni bizonyítékként.

Röviddel indulásunk előtt Oszkár kért egy szívességet. Elvinnénk-e egypár dolgot két különböző embernek? Az egyik egy fajta kenőcs volt amit a bébit fenekére kell kenni ha fel van sebezve, a másik, egy hölgy számára, olyan sampon, ami kiveszi a göndörséget a hajból. Ezeket (több más között, pl. egyszerű szappan) nem lehetett annak idején Kubában kapni.

Furcsálltam, de eszembe jutott szalámis útjaim anno Lengyelbe. Mondtam OK. Oszkár rögvest postázta a dolgokat és megadta az illetők nevét és telefon számát. Havannában dolgoztak a turista szektorban. Gondolom Oszkár szívességet tett nekik és így lekötelezettjei lettek. Az illetők első nap jelentkeztek és nagy hálálkodások közben átvették az ajándékokat.

Ha kocsit akarsz bérelni Kubában a nagy multi cégek, köztük az általam kedvelt AVIS, nem áll rendelkezésre. Van egypár kubai állami cég.

Hotelünk amolyan Hotel Gellértnek megfelelő (szép szecessziós) épület volt Havannában. Neve, Hotel Inglaterra. Itt mellesleg a választott autóbérlőnek volt egy fiókja is. Négy napot töltöttünk Havannában, a kocsi bérlése az utolsó nap reggelén kezdődött. Hogy minden rendben legyen a megelőző napok egyikén le is mentem ide. Bemutatkoztam, mutattam papírjaimat, mondtam, holnaputánra van rezervációnk, majd fogok jönni. A hivatalnok elhessegetett, jöjjek amikor aktuális.

Nos, eljött a nap. Becsomagoltunk, kijelentkeztünk a hotelból és lemegyek a kocsiért. Mutatom papírjaimat, most aktuális. A hivatalnok ránézett és elkezdett telefonálni. Több hívás is lezajlott, mire megkérdeztem mi történik? Aszongya, kocsit keres nekem, egyelőre nem talál!

Hiába mondtam ez le volt foglalva, ki volt fizetve és én két napja itt voltam őket emlékeztetni, csak a fejét rázta. Nincsen kocsi. Szerintem egy 20 dolcsit akart belőlem kicsikarni. De én megmérgesedtem, rá ordítottam és megfenyegettem, hogyha kell, Castroig is elmegyek, mert ami történik az botrány.

Láss csodát, lett kocsi. Egy jó órába tellett, de lett.

Kubában a kocsit (mint másutt) feltankolva hozzák, de a benzint (nem úgy mint másutt) ott rögvest ki kell fizetned, és „üresen” kell visszahoznod. Ami lehetetlenség, mert ugye nem akarsz visszahozás közben szárazra futni, avagy elképezhető hogy nem használsz el egy tele tankot. Mindegy. Amivel a kocsit vissza hozod, az az övék.

Másutt feltankolva kapod, feltöltve kell visszaadnod. Egyszerű. Ez itt nincsen.

Tudtam, hogy Kubában bérelt kocsival utazni nem lesz könnyű. Kezdeti nehézség hogy hogyan kerülsz ki Havannából a megfelelő útra? Az utcák a belvároson kívül nincsenek jelölve, az országutak irányát néha mutatják, néha nem. Mivel az embereknek nincsen autójuk, de motor biciklijük sem, nem tudják merre kell autóval menni az országút kezdetéig.

Mi egy Trinidad nevű történelmi kisvárosba tartottunk, kb. 330 kilométerre. Ebből vagy 200 km-t dél irányába a kubai (egyetlen) autósztrádán kellett hajtani, amit A1-nek hívnak, majd kb. 130 km-t egy másik, kis országúton.

Havannában vettem egy igen jó térképet. De útjelzés hiányában ez nem sokat segít. GPS két évvel ezelőtt még nem volt Kubában. Szóval Havannában indulásunk előtt érdeklődtem. Azt a tanácsot kaptam, hogy Varaderó (ismert nyaralóhely) irányba kell először menni, majd rövidesen jobbra egy a Havannát körbemenő „gyűrű” útra kell térni és erről rátérni déli irányba az A1 autósztrádára. Biztosítottak, hogy mindez jelölve lesz.

Nem is volt baj a kezdetben. De a Varaderóba menő utat a nekünk kellő elágazás előtt lezárták, mert javították, és egy kitérőn kellet volna menni, ami nem volt jól mutatva. 20 perccel indulás után eltévedtünk, valahol Havannán kívül. Nem egy jó érzés. Ahogy eltévedtünk, az autóstopposok mind integettek, hogy 1/ rossz irányba megyünk, 2/ vegyük őket fel, majd útba igazítanak!

Tudni illik, Kubában az országutakon rengeteg autóstoppos van. Csapnivaló a távolsági közlekedés. Turisták persze csodás, új, légkondicionált kínai buszokban utazhatnak, de ez a helybélieknek megengedhetetlen, túl drága. Ezért rengetegen stoppolnak és szokásos üres teherautóknak ezeket csoportosan felvenni.

Meg kellett állnunk. Nagy tömeg gyűlt össze. Többen is beszéltek angolul. Mindenki más irányt javasolt, gondolom azt ahova ők akartak menni. Legtöbbjük azt mondta vissza kell mennünk Havannába és onnan más irányba újra elindulni. Gondolom legtöbbjük úti célja Havanna volt. Na de ilyen hülye én nem vagyok.

Kis idő múlva Fernandóra esett a választásom, aki mondta meg fogja mutatni merre van a gyűrű út, ami nekünk kell. Nem lehetett több 20 évesnél. Ő is arra megy, „munkába”, mondta. Déli 11 óra volt. Aránylag jól beszélt angolul, egy barátját is akarta hozni, de mondtam azt már nem.

Feleségemnek még Fernandó sem tetszett, nem tetszett neki az egész, de hogyan találjam meg a nekünk kellő utat? Fernandó elhelyezkedett a hátsó ülésen, a légkondicionált kínai kocsiban. Kezdte magát jól érezni. Nagy dumás volt. Sokat kérdezősködött. Érezte feleségem nemtetszését, ezért hozzá beszélt, nyugtatta, hogy ő tudja az utat.

Nos Fernandó tényleg rávezetett a gyűrű útra és egy idő múlva mintha láttam is volna egy táblát, hogy a keresett A1 sztráda 20 km-re van. De nemsokára Fernandó azt mondta, térjünk le jobbra. Nem tetszett nekem, mondom nem láttad a táblát? De mondja ez a (gyűrű) út tovább szintén karbantartás alatt van, erre kell mennünk, kerülővel. OK.

Gyanús. Letértem, de mondtam nejemnek (magyarul) ki fogom tenni ezt a Fernandót az első adandó alkalommal, mert nem hiszek neki, ez minket oda vezet, ahova ő akar menni. Az alkalom hamarosan egy kisvárosban adódott. A főterén sok ember, biciklista, volt, még egy rendőr is. Itt megálltam, mondtam Fernandónak köszönöm segítségét, de ki kell szállnia. Meglepte, próbált vitatkozni majd megsértődötten kiszállt.

Megint megkérdeztem az egybe gyűlteket hogyan lehet a sztrádához jutni, de képtelenség volt egyértelmű választ kapni.

Erre én 180 fokos fordulat, vissza az útra, amiről Fernandó letérített. Vagy fél órát vesztettünk, de a gyűrű úton tényleg egy idő múlva láttuk a sztráda jelzését és rátértünk. Megkönnyebbültünk, pedig csupán utunk kezdetén voltunk.

Ez a sztráda nagy élmény volt. Alig volt rajta forgalom. Néha rozoga teherautók, állami tulajban levő személyautók és egypár, mint mienk, bérelt kocsi. Ezeknek mind más színű a rendszámtáblája, a helybéliek tudják ki kicsoda. Az 50-es években éreztem magamat, Magyarországon.

Az út burkolata borzalmas álláspontban volt. Tele lyukakkal, amik nem voltak jelölve. Mintha építése óta nem lett volna karbantartva. Az úton lassú járművek, néha, ugyan tiltva van, biciklisták, háziállatok mozogtak.

60-nál gyorsabban menni nem volt ajánlatos, ugyan 100 km/ó van megengedve. Na, egy idő múlva látjuk az elágazásunkat. Cienfuegos város volt az irány, ugyan nem oda tartottunk, a mi utunk e város előtt tért el Trinidad városka irányába. Az országút Cienfuegos fele romantikus. Számtalan falun megy át. Bizony nem gazdagok, még motorbiciklit is ritkán látsz. Távol Keleten, amikor településeken áthajtasz lépten nyomon mopedek, robogók tengerébe kerülsz, de itt, ezek a lakóság számára még elérhetetlenül drágák.

A Cienfuegos előtti útelágazásnál a stopposok befeketítették az irányjelző táblát. Így az erre nem járatos autósoknak meg kellett állni és kérdezősködni. Mi is ezt tettük, mert nem voltunk biztosak milyen irányba forduljunk?

Az ott álló egyik férfi angolul mondta merre kell menni, majd kérdezte „én is arra tartok, elvinnél”? Nejem már húzta a száját, nekem sem akaródzott, de megsajnáltam. Fiatal koromban én is stoppoltam. Bólintottam. Beült Pedro, egy 35 éves férfi, egy sportszatyorral.

Kiderült Pedro a fiát látogatta Cienfuegosban. Fia kórházban volt, elfelejtettem miért. Pedro a mi cél városunk (Trinidad) mellett élt, és egy tengerparti üdülő komplex béka ember instruktora volt. Igazi képesítése történész és tanár, de azzal semmi pénzt nem lehet keresni, míg így többre jut borravalókból. Cienfuegos (a nagyobb város) és Trinidad között nem volt rendes távolsági busz, Pedro a fiát stoppal járta látogatni hetente egyszer.

Nagyon rendes ember volt. Plusz, rendkívül iskolázott, de még utazott is. Apja egy időben magas rangú tiszt volt a Castro katonaságban. Pedro volt Párizsban, járt Törökországban és Afrikában, apját kísérendő. Beszélt franciául is. Feleségem megkönnyebbedett. Az egy órán keresztül egy echte, értelmes kubaival tudtunk társalogni. Nagyon élveztük. Pedro mesélte hogy az orvosi ellátás ingyenes, de amint orvosságról van szó, baj van, mert Kuba a legtöbbjét nem gyártja. Importálni kell és olyan magas áron árulják, ami az ittenieknek megengedhetetlenül drága.

Trinidadba érkezvén megmutatta hol van a hotelünk, még meg is hívott búvárkodni a nem messze levő hotel komplexusba, másnapra. Mesélte álma, hogy saját könnyűbúvár iskolája legyen.

Álom-álom, édes álom.

PS A kubai utunkról írt első posztom itt található.

A következő írás eredetije, egy vasárnapi New York Times-ban található, lásd a linket a bejegyzés végén. A szerző Ted Gup, gyászoló apa és író.

„Mikor volt, hogy utoljára autóbiztosítást vettél?” - kérdezi a levél, ami az apák napja előtti napon érkezett. - Amennyiben a válaszod az, hogy évekkel ezelőtt, egy spórolás alkalmat mulasztasz, mert ezt GEICO-nál olcsóbban kaphatod.” A levél a fiamnak, Dávidnak volt címezve.

„Iratkozz fel hozzánk, van egy kezdeti ajánlatunk” - írja az American Express hitelkártya Dávidnak. „Egy speciális meghívás az Arany Hitelkártyánkhoz.”

Az LLBean (fordító: egy közismert US internet sport ruházat árus) egy Visa kártyát küldött. A régi kártyája lejáróban volt.

„Egy heted van felújítani, Dávid. Ne mulaszd el a 2500 ajándék repülő mérföld pontot!” -  írja a Delta Légi Társaság egy e-mailben a fiamnak, akit megbecsült Sky Miles tagnak titulál.

A mérleg másik oldaláról az Adóhivatal ír, hogy 5.68 dollárral tartozik, a 2010-es adóbevallása alapján.

Mindezen levelek sürgős hangot ütnek meg. De Dávid mostanában és mostantól örökké túl van már magukon az alkalmakon és a kötelezettségeken. Két és fél évvel ezelőtt meghalt, miután heroint és alkoholt kevert, 21 éves korában.

Mindez nem állította le az állandó postát és az e-maileket, ezek nem tudnak a mi gyászunkról. Egyrészről rosszul esik, hogy mindez történik, de másrészt, minden egyes postát és e-mailt megtartok egy aktában amelyet „Dávid”-nak neveztem, nagyon jól tudván mennyire őrült és patetikus a viselkedésem. De képtelen vagyok másképpen cselekedni.

Mi több, valami furcsa módon örülök ezeknek - még az adóhivataltól érkezettnek is – mintha egy kinyilatkozás lenne mindez a túlvilágról, hogy ez nem is történt meg, hogy Dávid élete nem szűnt meg, hogy mindez egy rémálom volt, amiből akármelyik pillanatban felébredhetek. A Delta mérföldek, amelyek rá várnak, az adósság, a hitelkártya, amely megújításra vár, mind - szomorúan, de jólesnek. Félreteszem őket, mintha valamikor, egy nap, esetleg átadhatnám neki. Ez az utolsó kötelességem, mint apjának. Képtelen vagyok ezen túltenni magamat, azon hogy vigyázzak rá. Az apa szerepe nem tűnik el csak úgy, egyik napról a másikra.

Más nem tudok csinálni, mint elgondolkozni azon, micsoda lendülete is van az életnek, hogyan folytatódik és veszi semmibe a halált az évek alatt felgyülemlett kereskedelmi-forgalmi műveletek révén. Mintha a kozmosz még nem kapta volna meg a gyászjelentést, és mindez egy nagy félreértés. Fiunk tovább masírozik a hitelkártyák és gyakori repülőutak világában. A betétkönyvén a kamat továbbra is gyűlik. (Egy szimpatikus bankfiók igazgató felajánlotta, hogy hamisítsam aláírását, de én inkább otthagyom, amíg a lekötöttség ideje lejár). A tragikus és világi dolgok párhuzamosak, egymást át nem szelik. Mindez hűen tükrözi saját csökönyösségemet, tagadásomat.

A halálról meg annyit hogy az sosem olyan véges vagy abszolút, mint ahogy azt, akik gyászolnak kívánni szeretnék.

Akronból Bostonba repülvén, haza fiam hamvaival, az ébresztő megindult fiam mobil telefonján, fenn a poggyászok között, őt értesíteni akarván, hogy itt az ideje felkelni és előadásra menni. Felugrottam ülésemből és kétségbeesetten próbáltam elhallgattatni.

Tizenegy hónappal később, rátaláltam egy rágott fülű kiadására az „Engedd át a kis kacsákat” mesekönyvnek. Felfedeztem a hátán a gyerek írását, ceruzával. Ezt: „ÉBRESSZ FEL KÉRLEK, NAGYON KÉRLEK”.

Hacsak tudnálak.

Majdhogy elfelejtettem, hogy mi történik a halál esetében. Nem biológiai értelemben, ami egy pillanat alatt elhatárolja a létezést az annak ellenzőjétől, hanem az annál lassabb ívét a búcsúnknak. A hosszú adieu-t  - ami a posta szortírozásában, számlák kifizetésében és nem olvasott írások felfedezésében nyilatkozik meg. Ez hasonló egy nagy hadihajó szétszedéséhez. Ott van a hivatalos ünnep és a hosszú, kínokkal teli procedúra ami azt követi - a tonnányi anyag elhelyezése. Gyászbeszédek sosem az utolsó szavak.

Nem először megyek ezen keresztül. Apám 50 éves volt amikor meghalt. Egy év múlva levél érkezett tőle. Több ország pecsétjével volt ellátva, engem kergetett, próbált elérni ugyanis akkoriban több országban is jártam. Végül is kimerülten, fáradtan címek hiányában a feladó címre vissza/hazaérkezett. Kinyitottam aggódva, tudván hogy utolsó szavait fogom olvasni. Írta anyám oda égette a csokoládés puszedlit, és ki kellett az ablakokat nyitni, Januárban, hogy a füst ki menjen, és ezt látván a szomszédok azt hitték, megőrült. És levelét egy gyengus Nixon viccel zárta be. Nevettem. És utána sírtam.

Pár hónappal Dávid halála után feleségem és én elmentünk egy gyászoló szülőknek tartott gyülekezetbe ahol ezek beszéltek szeretett gyermekeikről, és arról a tudatukról, hogy ezek most Jézus közelében vannak. Arcuk fel volt lángolva. Irigyeltem, hogy ilyen biztosak ebben, és nem tértem vissza.

Nem maradt volna más számomra, mint ezek az értesítések, invitációk és megkésett posta? Dehogynem. Vannak emlékeim. Vannak helyeim ahol úgy az ő közelségét, mint a nagy távolságot is, átérzem. És ritkán álmaiban is meglátogat. Az ilyen nem hívőnek, mint én, ez az, ami a marad a túlvilágból.

PS Köszönet egy NOLBlog társunknak, aki fordításomat átfésülte. Kattints erre a linkre az eredeti cikkhez.

Itt az ideje hogy megint filmekről írjak, jobban mondva egy kedvelt filmrendezőmről. Ugyan manapság filmjeiről nemigen beszélnek. Kieslowski, aki csupán pár évvel lenne idősebb nálam, ideje korán meghalt egy szívroham utáni operáció komplikációjában. 1996-ban, 55 éves korában.

Egyike a sok neves lengyel filmeseknek, Andrzej Wajda, Roman Polanski jut eszembe, hogy csak kettőt, korábbiakat és jobban ismertebbeket említsek. Az utóbbiak filmjeit lehetett már az átkosban is látni, a 60-as években, burkolt rendszer és státusz quo kritikájukat mi fiatalok rögtön megértettük.

Kanadába érkezésünk után gyakori nézője lettem az amerikai állami TV adónak, a PBS-nek. Ezt az adót itt mellesleg sokan elitistának tartanak, mondván túl komoly, azaz nem elég szórakoztató, és aránylag kevés a nézője. De sok külföldön készült művet mutat be, és így, itt ismertem meg Kieslowskit.

A PBS Kieslowski Decalogue (Tízparancsolat) filmsorozatát mutatta be. Nagyon tetszett. Ez tíz, a lengyel TV-nek 1988-ban készített epizód. Az epizódok más és más parancsolatnak van szentelve és annak a címét is viselik és egy arra illő történetet mondanak el Varsóból, modern környezetben. Az eredmény briliáns. Nagyszerű és mély alkotás mindegyik részlet.

Sokszor az itteni filmeknél, ezalatt Hollywoodot értem, a mélység az, ami hiányzik. A technikai ügyesség, a filmekbe ontott rengeteg pénz, a kötelező „feel good” végződések, nekem ma már unalmasak. Pedig nagyszerű színészekkel dolgoznak. De, láttam már eleget. Nem mindig éreztem így, bevallom anno az első James Bond film, amit a Filmmúzeumban láttam, nagyon tetszett.

Visszatérve Kieslowskira, az előbb említett TV sorozat mellett nagyon sikeres filmjei is voltak. Kezdem a „Veronika kettős életével” (1990). Ebben, és legtöbb filmjében a zenét másik kedvencem, Zbigniew Preisner komponálta. Ez a film már nem Lengyelországban készült. Kieslowski hírnevet szerzett és a legjobb színészekkel és színésznőkkel dolgozhatott. Jean-Louis Trintignant, Juliette Binoche, Emmanuelle Riva….soroljam?

A legismertebb alkotása a film trilógia: Kék, Fehér, Piros (1993, 1994). A cím a francia zászló színeire utal. És amit ez jelent: Szabadság, egyenlőség és testvériesség. A három film az ezeket szimbolizáló történetet mond el.

Ha nem láttad filmjeit, nagyon ajánlom őket, manapság az interneten ingyen meg lehet őket nézni.

A következő írás eredetije, a New York Times-ban található, lásd a linket a bejegyzés végén. A szerző Brendon Nyhan, tanársegéd a Dartmouth Egyetem Államigazgatás Karán.

Megértik az amerikaiak a tudományos világ álláspontját egyes dolgokról, pl. a klímaváltozásról vagy az evolúcióról?

Úgy tűnik, legalábbis a népesség jó része nem. A PEW Kutató Intézet például arra az eredményre jutott, hogy a lakosság 33%-a hisz abban, hogy „az emberek és más élőlények a jelenlegi formájukban léteztek az idők kezdetétől” és 26%-uk gondolja azt, hogy „nincs megbízható adat, ami azt mutatná, általános felmelegedés volt az utóbbi évtizedekben”.

Nem meglepő, hogy ezekben a kérdésekben vallásos és politikai vonalakon oszlik meg az, ki mit gondol. Például 46%-a a republikánusoknak vélekedik úgy, hogy a világ melegedésére nincsen jó bizonyíték, míg a demokratáknak csak 11%-a van ezen az állásponton.

A közvélemény kutatások ehhez hasonló eredményei vezettek oda, hogy a tudósok és politikai tanácsadók arra a következtetésre jutottak, hogy az emberek keveset tudnak a bizonyítékokról, ezért szembesülniük kellene a korrekt információkkal. Ez áll a médiakampányban is megtestesülő erőfeszítések mögött. A szervezők azt szeretnék tudatosítani a lakosságban, hogy a tudósok 97%-a hisz abban, hogy a világ melegedésének oka emberi tevékenységre vezethető vissza.

Egy új tanulmányában viszont a Yale Egyetem jogi karának professzora, Dan Kahan azt írja, hogy az evolúcióban való hit megoszlása a vallásos és kevésbé vallásos embereket összevetve azok között szélesebb, akik vallásosságuk, illetve kevésbé vallásosságuk mellett járatosak a matematikában és a természettudományokban. Vagyis a probléma nem az, hogy nincs elegendő információ. Amikor azt a kérdést tette fel, hogy ismerik-e az evolúció elméletét, a „hiszeket” nem említve, majdhogy semmi különbség nem volt vallásos és nem vallásos, de a tudományos kérdésekben járatos emberek válasza között. Más szóval az ellenzők is ismerték a tudományos álláspontot, csupán nem voltak hajlandók azt mondani, hogy hisznek abban.

Kahan kutatása azt jelzi, hogy az emberek nagy százaléka ismeri a tudósok álláspontját ezekről a sokat vitatott témákról, és ezt a felmérések is igazolják, csupán nem ismerik el az álláspontot, amikor az politikai vagy vallásos nézetükkel áll szemben. Ez az eredmény érthetőbbé teszi a cikk szerzőjének és kollégáinak kutatási eredményét is: a tények és a tudományos bizonyítékok említése a vitákban gyakran eredménytelen, sőt még növelheti is az ellentétet az olyan témáknál, mint a tömegpusztító fegyverek, az egészségügy reformja és a kötelező oltások. A tudományoknál, hasonlóan a politikához, a politikai, vallási hovatartozás magasabb rendű érv, mint a tudományos világ által elfogadottnak tekintett tények.

Szóval mi a teendő? Kahan és más ezen a téren folytatott tanulmányaink egyik következtetése, hogy szét kell választanunk a kapcsolódást a hovatartozás és a tudományos tények között - például, úgy hogy tisztázzuk, hihetsz a föld melegedésének elméletében, és egyben maradhatsz konzervatív republikánus, mint az egykori parlamenti képviselő Bob Inglis, vagy maradhatsz ettől még hívő, mint az evangélikus klímakutató, Katharine Hayhoe.

Ugyancsak fontos hogy csökkentsük azokat a tényezőket, amelyek a véleményformálók némelyikét arra ösztönzik, hogy hamis információkat terjesszenek, mint például az Obama elnök születése körüli mítosz. Ha az emberek kulturális és politikai nézete hozzákötődik ahhoz, amiben hisznek, akkor azt nagyon nehéz semlegesíteni, függetlenül attól milyen eszközt használunk.

Talán van arra lehetőség, hogy intézményes keretek között elérjük, az emberek a politikai nézeteiket háttérbe szorítva elfogulatlanul foglalkozzanak tudományos dolgokkal, de főleg helyi szinten. Kahan szerint például Délkelet Floridában konstruktív és befogadó beszélgetések folytak a klímaváltozásra adandó válaszokról. Ugyanezen eszmecserét azonban nehezebb lenne megismételni Észak Karolina parti részén. Annak ellenére, hogy itt is óceánparti veszélyeztetett területről van szó, az álláspontok az esetleges emelkedő tengerszintről nagyon eltérőek és merevek.

A probléma az, hogy a népesség pontosan azért vesz részt a közérdekű dolgok tárgyalásában, mert ezek a hitükre és értékrendszerükre vannak hatással, főleg akkor, mikor politikai pártok és más érdekcsoportok is bekapcsolódnak – csakhogy ez, a már említett, nagy fontosságú témáknál elkerülhetetlen. Ezek az érdekcsoportok segíthetnek a népesség mobilizálásában, de ugyanakkor elősegítik a választóvonal kialakulását is, ami mérgező mellékterméke a mi polarizált korunknak.

Sajnos annak ismerte, hogy mi a tudomány álláspontja, nem azonos azzal, hogy miben hiszünk.

PS Köszönet egy NOLBlog társunknak, aki fordításomat átfésülte. Kattints erre a linkre az eredeti cikkhez.

Az utolsó nap minden utazásnál egy kicsit előre megjósolható. Minden arra irányul, hogy időben legyél a repülőtéren, avagy a pályaudvaron. Manapság nemzetközi légi járat esetében illik két órával indulás előtt bejelentkezni. A mi esetünkben, ez délután 3 óra volt. Tokió nagyváros, dedikált vonat visz ki a távoli reptérre, ez plusz egy óra. E vonat állomásához a hotelunktól egy taxival, majd egy másik Hév-el kellett menni, szóval adjunk még egy órát hozzá, azaz du 1-kor kellett elindulni.

A napi program reggeli után séta volt, a szomszédságban. Egy péntek délelőtt. A hotelünk egy Meguronak nevezett városrészben volt. Egy ideig a fő utcán sétáltunk. Sok bútor és lakásberendezés bolt volt itt, ugyan a hotelunkhoz közel volt egy VW autó árus is. Kiemelem ezt, mert a német autókon kívül mást, mint japán és koreai autót nemigen látni. Szóval a német autógyártás világ sikere, tagadhatatlan.

A főutcán haladva egy húsz perc múlva egy kanálishoz érsz. Amolyan Ördög Árok. Itt lehet a part mellett sétálni. Az árnyékban, cseresznyefák alatt. Egy idő múlva egy parkhoz értünk, megpihentünk. Néztük, hogy is zajlik itt az élet. Jött egy óvoda. A kisdedek csak nemrégen tanulhattak meg járni. Mégis, bátrabbjuk a csúszdára aspirált! Fel is ment egypár, az óvó nénik árgus felügyelete alatt és azok bátorításával. Lecsúszni, magától csak a legbátrabbjuk mert, talán szamuráj leszármazott.

A másik irányban egy tenisz klub volt. Tele aktivitással. Sok ráérő polgár itt csoportos tenisz leckét vett. Mondjuk közepes nívón játszott az „osztály”. Érdekes volt, néhány hölgy, gondolom a napot elkerülendő, egész sivatagi álarcba burkolta fejét és vállát, plusz maszk takarta az arcát. Így teniszezett. Furán nézett ki, úgy, mintha valami légionárius katona lenne.

Még messzebb, az árok másik oldalán volt egy fura dolog, teljesen magas hálóba beborított nagy szabad tér, egy épülettel. Azt hittem baseball pálya. De ahogy elmentünk mellette kiderült, hogy nem. Itt, főleg urak, golfozni gyakoroltak. A klubház tetején volt egy terasz, innen ütöttek. A hálók megakadályozták, hogy a golflabdák szerteszét menjenek a sűrűn beépített szomszédságban. Hallom ilyen helyen az ütéseket egy komputer elemzi, milyen messze ment volna, milyen pontos lett volna igazándiban?

Na, ideje volt tovább ballagni, egy kávézót találni. Ez is megtörtént. Haza indultunk. Ezúttal, a változatosság kedvéért nem a fő utcán, hanem az a melletti szomszédság gyomrában sétáltunk. Járda nélküli, keskeny, hangulatos, csupán egy autó számára alkalmas, de mégsem egyirányú, girbe-gurba utcákon. Néztem a nett házakat ahol az itteni jómódúnak kinéző polgárok laktak.

Néztük a helyi bicikli forgalmat, ami dicsérendő. Nagymamák, fiatal mamák, két gyerekkel is, így közlekednek. Egy gyerek elől a másik hátul ül, ezeknek kötelező bukósisakot viselni. Ugyan (gondolom) van autójuk, de azt helyi dolgok intézésére, bevásárlásra, gyerekeik óvodába vitelére nem használják. Az egész negyed jóval kompaktabb, mint itt Amerikában, de még Európában is. Kevésbé pazarló, mégis láthatóan nagyon jól megvannak. Sűrűbben élnek, de majdnem mindenkinek volt pici kertje és virágok, ezek sokszor nagy cserepekben. Az új házak vasbetonból készültek, rendkívül erősnek tűntek, gondolom a földrengéseknek kell ellen állniuk.

A hotelbe visszatérvén, kértük hívjanak taxit. Jött is perceken belül, hajlongás, búcsúzás, taxizás. Borravalót el nem fogadnak. Se a hotelesek, se a taxis.

A reptéri vonaton voltak bőven magunkfajták is. Úgy értem, hogy nem japánok. Felszállt egy amerikai, és mellénk ült. „Hi how are you?” - kérdezte tipikus amerikai közvetlen stílusban. Honnan valóak vagyunk, hova megyünk?? Mondtuk. Volt már Torontóban, dicsérte. Mit kerestünk Japánban? Mondtuk. És te? - kérdeztem udvariasságból. Ő Kansas-ból való, Salt Lake Cityből tette hozzá. Gondoltam talán mormon.

Egy jótékonysági intézménynek dolgozik, mondta. Tokióban csak megállt, mert szereti a várost és itt vannak sokan, akik adakoznak az intézménynek. Valami távol keleti szegény országban volt előtte, most ment haza. Gépe Portland Oregonba viszi, majd onnan fog Salt Lake City-be repülni. Ez egy hosszú nap lesz - mondta sóhajtva.

A jótékonysági intézmény, harmadik világbeli szegény, deformációval született gyerekek ingyenes kozmetikai korrekciós operációjára van specializálva. Az intézmény nevét elfelejtettem. Rendes dolog gondoltam, az amerikai kezdett szimpatikus lenni.

Megérkeztünk a reptérre. Átmentünk a formalitásokon. Kibattyogtunk a kapuhoz ahonnan a gépünk indult. De még volt rengeteg idő. Narita repülőtér véleményem szerint építészetileg egy nulla, egyike a rondáknak. Nemigen volt mit csinálni.

Torontóba tartó gépünk, egy óriás Boeing 777, vagy 400 embert tudott bekebelezni. Más híján a gyülekező utasokat tanulmányoztam. Volt egy japán turistacsoport, akik észak amerikai (vagy csak kanadai) túrára gyülekeztek. A fiatal túra vezető, fekete öltönyben és fehér frissen vasalt ingben, feltűnő módon állt, egy kis zászlóval: Crystal Tours. A túra tagjainak illett oda menni és csevegni vele. Kaptak egy kis csomagot, benne némi papír. Gondolom instrukció az érkezésre, japánul.

Az utazók néhánya pont velünk szemben ült. Jobb módú nyugdíjas japánok, sokan házastársak. Látszott, szépen együtt öregedtek meg és most végre mennek a világot megismerni. Csoportosan, vezetővel, mert így biztonságos. Észak Amerika, valószínűleg ismeretlen volt számukra.

Elképzeltem mi lehetett az érkezési instrukciókban. Talán: „a WC-k Kanadában, kissé mások, mint itt Japánban. Fenekedet végig papírral kell majd törülni. Legyen nálad WC papír mindig, sok helyen ez hiányzik. Sok helyen a nyilvános WC használatáért fizetned kell.” Avagy: „Van egy a furcsa szokás, úgy hívják borra való. Aprópénz ezért legyen mindig a zsebedben.”

És így tovább.

PS

Gyere sétálni. Tokióban, az említett Meguro folyó mellett. Májusban, cseresznye virágzás idején. Nagy attrakció, sokan jönnek.

Nem tudom Magyarországon mennyire ismert. Itt a tengeren túl aki szeret főzni és korombeli, mind ismeri. Első híres könyve a „Mastering of the Art of French Cooking” azaz a Francia Főzés Művészetének Elsajátítása, 1961-ben jelent meg. Ez, és későbbi televíziós sorozata, a „French Chef”, a Francia Séf, (1963-1973) forradalmasította az amerikai házi konyha kultúrát, ami valljuk csak be, borzalmas állapotban volt a második világháború utáni időkben.

Júlia életéről, azóta könyvet írtak és egy sikeres filmet is csináltak. Az utóbbi címe „Julie és Júlia”. 2009-ben mutatták be. Julia Child-ot Meryll Streep játssza, mondhatom nagyszerűen.

Julia Child leánykori neve Mc Williams. Pasadena városában, Kaliforniában született. 1912-ben, jómódú környezetbe. Mint sokan, Júlia iskolái elvégzése után (történelemből volt végzettsége) New Yorkba költözött. Itt a hirdetés szakmában kapott állást.

A második világháború alatt csatlakozott az Office of Strategic Services-hez és Ceylonban dolgozott, mint állami tisztviselő. Itt ismerte meg jövendő férjét, Paul Child-ot, aki New Jersey államból származott, de mint művész és költő jelentős időt töltött Párizsban és ott megszeretett egy jó adag francia szokást, köztük a jó konyhát.

Házasodásuk után, Paul a Külügyminisztérium szolgálatába állt. A fiatal párt 1948-ban Párizsba helyezték. Júlia sokszor visszaemlékezett a francia konyhával való első találkozására. Rouen városában történt, és osztrigával volt kapcsolatos. Mint fiatalasszony, a pár mindvégig gyerektelen volt, beiratkozott a híres Cordon Bleu szakács iskolába. Akkoriban ide kevés nő járt, és majdnem senki, aki nem volt francia. Júlia kitartott és diplomát szerzett.

Ez elvégzése után már Párizsban is főzőtanfolyamokat tartott az arra járó vagy odahelyezett amerikaiaknak. Két másik amerikai, hasonló érdeklődésű hölggyel együtt, egy recept könyvet írtak amerikaiak számára. Később, a Boston melletti Cambridge-be költözésük után, Júlia nagy nehezen, de talált kiadót a már említett könyv nyomtatására.

A könyv best seller lett. Felébresztette az érdeklődést nemcsak a francia étkezésre, de magára a francia kultúrára is. A könyv kiadását egy heti kulináris rovat szerkesztése követte a Boston Globe napilapban, majd 1963-ban a Francia Séf televízió sorozat, a PBS-en, az amerikai állami TV állomáson. Nem telt el sok idő, Júlia közismert személy lett. Magas termete (több mint hat láb magas), szókimondása, furcsa modorossága és kiejtése, közszeretet tárgyává tette.

Kevés amerikai részesült annyi kitüntetésben kulináris tevékenysége eredményeként, mint Julia Child. 2000-ben megkapta a francia „Legion of Honour”-t. Amerikai elnöki kitüntetést, Akadémiai tagságot is kapott munkásságáért.

2004-ben távozott el. 92 éves korában. Azt mondják francia hagymaleves volt utolsó eledele.

Az alábbi korabeli videón a salade nicoise elkészítéséről beszél. Nyár van, nyári recept szerintem, nézzétek meg.