Otthon voltam. Budapesten, Magyarországon.

Mindig zsúfolt a programunk, sokakat kell látni, kevés az idő. Ez esetben csak egy hetünk volt. De mindig találok módot arra hogy ellátogassak oda ahol felnőttem. Egyedül általában. Így a legjobb. Újabban sétám végén találkozom egy gyerekkori barátommal, a Pasaréti templomnál, iszunk egy kávét. Ahol a kocsma volt. Ma egy elegáns étkezde/kávézó van.

Ez a séta kedves nekem, 26 évig itt laktam. Honvágyam sosem volt de a gyerek koromra szeretek vissza emlékezni. Mi nem értékesebb mint az emlékeink?
Az utca, de még a Pasaréti út is keskenyebbnek tűnik.
Ahogy a villamosról leszállok a Budagyöngyénél rögvest ott van a „mi utcánk". Itt van ahol a Zarándiék laktak az utca végén, sok fiú volt de végül is lett egy leány. És abban a házban, ott lakott az akit mindenki meg akart szorongatni. Itt meg a jól tanuló Zagyi fiú, szintén sok gyerek. A Zagyiból mérnök lett...Ebben a kertben bújócskáztunk, itt az utcán kiskapuztunk, volt aki durvult. Nagyobb fiúk. Volt tömb körüli bicikli verseny is, elfelejtettem a nevét aki nyert általában. Neki sebváltós bringája volt, mindkét szülője orvos volt.

Ebben a kertben néztük az összeragadt kutyákat. Itt lakott a Törő néni aki azt mondta egyszer hogy nyert a lottón, mindenki gratulált... de aztán kiderült hogy mégsem...máig sem értem...Ott lakott szemben a háziorvosunk a Müller...gyerektelen házaspár, ha sétáltak a nagydarab Müller ment lassan elöl a felesége pár méterrel mögötte követte. Képgyűjtő volt, mi sokat adtunk el neki, képeinket nem vették el. Áldott jó ember volt, amikor anyám agyvérzést kapott átjött, ránézett ahogy eszméletlenül feküdt és mondta...nem tud segíteni.

A mi házunk le lett választva az 50-es években, apám halála után lakásunkba unokabátyám költözött be. A második felesége (özvegye) lakik ma benne, nem igen ismerem. Csak felnézek a nagy verandánkra, a fák amik előtte voltak már nincsenek, a nagy hársfa és a ringlófa kiöregedhetett vagy csak kivágták hogy több nap legyen. Az én időmben a házunkat borostyán futotta be, ma meztelen...így furcsának tűnik.

Egypár új ház és bérház is épült, akkoriban voltak üres telkek a „Meinli” előtt. Nincsen meg se a „tejes” se a Gergyó cukrászda az utca végén. Alig ismerni rá a „nagy sárga házra” avagy a „nagy fehér házra” ami már a Pasaréti úton áll és a mi utcánkra szembe lenéz.

És ma az anyám nem tudna küldeni zöldségért a ”bolgárhoz”. Sem a „háztartási boltba” petróleumot venni a másfél literes üveggel. Mert szombat jön és be kell fűteni a fürdőszobát a petrofórral. Snájdig bevásárló központ és egy benzin kút épült ahol ezek az árusok voltak.

Petróleumot üvegedbe nem árulnak...

Mint fiatal mérnök diplomázás után (és MO elhagyása előtt) két évig egy vegyiműveket tervező állami irodánál dolgoztam. A főmérnöknek (jóval magam felett volt rangsorban) volt egy kis magán kísérlete amit a Balatonfűzfői Nitrokémiai Vállalatnál, (egyik kliensünknél), hajlottak végre. Egypár más juniorral én is le lettem küldve egy nyáron ezt ellenőrizni. Jó kiküldetés volt, ott volt a Balcsi amikor nem volt meló!

1967-et írtak. A kísérlet valami vegyi anyag optimális kristályosodását volt meghatározandó. Egy több száz literes savakkal teli tartály volt fűtve és mi 15 percenként a hőmérsékletét rögzítettük, váltásban éjjel nappal. Ha megállt a hő emelkedés, megkezdődött a kristályosodás. A három napos kísérlet végén a tartály  “le lett eresztve” és egy új kísérlet kezdődött, más sav koncentrációval.  A kiengedett csúnya savas büdös folyadék egy a gyáron keresztül menő nyílt árokba ment, más trutymóval együtt, és mindez a szép Balatonba végződött, ott Almádi mellett. Tudom már akkor is volt kis lelkiismeret furdalásom, de szakemberek megnyugtattak hogy pár száz méteren belül a Balaton nagy vize mindezt semlegesíti! Már Kanadában voltam amikor halottam hogy egyszerre a Balaton összes hala megdöglött. A Balcsiból egy jó ideig halott tó lett amíg (egy jó idő múlva)  ha jól tudom ez rektifikálva lett, nagy nehezen, betelepítéssel. Ettől kezdve gondolom ami abban a gyárban lezajlott (és én leírtam) szigorúan be lett tiltva.

Ezt a történetet nem az akkori idők és a kommunista vezetés besározásara mondtam el, mert gondolom másutt a kapitalista világban is hasonló szörnyűségek történtek. Ilyen volt az akkori gondolkozásmód. 

Sok év telt el. Változott a világ. Ma itt ahol élek (és biztos vagyok hogy az EU-ban is) minden vállalkozás kell hogy átmenjen egy környezetvédelmi felülvizsgálaton. Mit is jelent ez? Az egyszerűbb esetben engedélyt kell kérni a helybeli és a megyei hatóságoktól a felülvizsgálati dokumentumok beadásával. A dokumentumot egy szakembernek kell aláírnia. Ez részletezi milyen befolyással lesz a vállalkozás a környezetre és mit fognak tenni a vállalkozók a negatív behatás kiküszöbölésére? Isten mentsen hogy valami olyan növény vagy állat/rovar/madár legyen a területen ami már veszélyeztetett! Mert akkor arról van szó hogy ezeket ki kell telepíteni egy elfogadható közeli helyre, stb. Egy drága és fárasztó procedúra. 
Ha a projekt nagy, vagy a környező emberek tiltakoznak, (a vállalkozást a médiában meg kell hirdetni), nyílt prezentálásokon kell átmenni. A polgárok tiltakozását, javaslatait meg kell hallgatni és orvosolni kell. Hosszú, drága procedúra és sokszor sikertelen is lehet. 

De persze a második és harmadik világban sokszor ezek az ésszerű intézkedések nincsenek megkövetelve, vagy el vannak tussolva és a környezet szennyeződése vígan tovább zajlik. Magam láttam a légszennyeződést amikor Kína sűrűn lakott területei felett repültem. Talán mindannyiunk  látta a híreket ahol mutatják hogy hogyan szedik szét hajóinkat és komputereinket komponenseire. Sok alkatrész szennyező. A kínai és indiai városokban és falvakban ahol ebből élnek mindenfele védőruha vagy álarc viselete nélkül csinálják. És láttad hogyan rohadnak a nem használt atomtengeralattjárók az ilyen és olyan volt szovjet katonai kikötőkben? Szégyen!

Nem lesz ennek jó vége ha csak nem kapunk észbe időben. Egyetértek azokkal itt a bloggon akik többet várnak el a multiktól és a gazdag országoktól. De nem egyszerű a megoldás, mert sok ország saját fejlődését veszi elsősorban figyelembe, és nem szeret prédikációkat hallani azoktól akik bizony a múltban hasonló bűnöket követtek el. Tőlünk az első világtól.

Miért? Tegnap volt Norvégia nemzeti ünnepe, az Alkotmány Napja. Május 17.-én, 1814 -ben írták alá. Ez tette lehetővé Norvégia függetlenné válását Svédországtól, később, 1905-ben. 
Na gondolom mindenki aki ezt olvassa meg van lepve hogy mennyire tudálékos vagyok…de egy történet fűződik ehhez.

Sok évvel ezelőtt a feleségem és én elhatároztuk hogy két hét szabadságunkat változás kedvéért a három Skandináv államban fogjuk tölteni. Nosza repülőjegyet vettünk. Odafele Koppenhágába repültünk vissza pedig Stockholmból. A két város látogatása között maradó egy hétre vettünk egy “Skandinavia-Pass”-t (vasút bérlet).  Ezzel elfurikáztunk Oslóba, Bergenbe majd vissza Stockholmba. Amikor pár nap Oslói tartózkodás után beültünk a híres hegyi vonatba Bergenbe utazandó, éppen  május 16.-a volt. Az ünnepről mi semmit sem tudtunk.
Nagy meglepetésünkre a vonat tele volt és pedig síelésre felkészült norvégokkal!!!

Rendesen be voltak öltözve, a síléceik a csomagtartóban. Miután Oslóban szép tavaszi idő volt és nem volt hétvége mindez meglepett minket. Meg is kérdeztük a szemben ülőktől mi történik itt? És hogy biztosak ők abban hogy lesz hó? Csak mosolyogtak, mondták várjunk.

Felvilágosítottak hogy másnap lesz a nemzeti ünnepük, és a hétvégével egybekötötten több szabadnapjuk is van. Tradíció hogy ezen a napon sokan síelni (sí futni) mennek…ezek az emberek nagyon egészségesen élnek. Mivel ez a vonat magasra megy (ezt tudtuk kb. 1200m) mondták ott még lesz hó bőven. Ezt nehéz volt elhinni mert Oslóban tombolt a tavasz, virágok, jó idő, stb. És 1200 méter nem olyan magas. De mivel jóval északabbra voltunk mint pl. a Tátra, itt (ezen a magaslaton) a hó jobban megmarad.

Tény hogy 500 km hosszú 7 órás út fele nem más mint a hegyvonulatra felkapaszkodás. A tetőn a fensík valóban teljesen be volt borítva hóval. Itt a vonat majdnem hogy kiürült, a jó norvégek leszálltak. Láttuk rögvest felcsatolták léceiket és vidáman elsíeltek. Nemsokára eltüntek a fehér sivatagban, gondolom távolabbi hoteljukba vagy vityillójukba igyekezvén. Majdhogynem egyedül maradtunk. Bergenbe egyszerűbb repülővel menni.

Az út másik fele a lefele menet a tengerszintre. Mielőtt a vonat a Bergenbe behúzna egy 8 km hosszú alagúton megy át, azt hittük sosem lesz vége.

Bergen 1000 éves hansa város, ma World Heritage listázott. Az Északi tenger partján van, jobban mondva egy (a több ezer itteni) fjord mellet. A második legnagyobb norvég város, 270 ezer lakossal, jó egyetemmel és a Norvég haditengerészet központja.

Bergenbe megérkezvén gyalog elmentünk a kis hotelbe (kb 20 perc séta) ahol rezervációnk volt. Másnap bejártuk a helybeli látnivalókat. A város ünnepi hangulatban volt, a parkokban zsonglőrök, sör, virsli, és hering árusok minden sarkon. Mindenütt fiatalok karon fogva, jó páran kissé becsípve. Este meg mi más, tűzijáték volt.

A következő napon egy egész napos fjord felfedező hajótúrára fizettünk be. A táj csodálatos.

Harmadnap, még mindig ünnep volt, elhatároztuk hogy megnézzük azt a házat (ma egy múzeum) ahol a város hires fia, Edward Grieg zeneszerző (Liszt Ferenc kortársa), élte utolsó éveit. Grieg Ibsen után talán Norvégia második leghíresebb művésze. Ez a hely kissé a városon kívül volt, busszal kellett menni. A város tök üres volt, gondolom az előző napok mulatozását aludták ki. A menetrendszeri buszon alig voltak utasok. Mondtuk hová akarunk menni, kértük a vezetőt szóljon hol kell majd leszállni. Elmagyarázta (angolul, Skandináviában mindenki beszél angolul) hogy a megállótól még 15 percet kell majd sétálnunk így meg úgy. Mondtuk nem baj. Hát vagy egy 20 perc múlva norvégül hátraszólt valamit mondott a kevés ott ülőnek. Kiderült megkérdezte őket hogy nem bánják-e ha ezeket a turistákat, minket, elviszi Grieg házához, azaz csinál egy kitérőt?! Senki sem bánta. Úriassan a múzeum bejáratához lettünk szállítva.

Éljen a norvég vendéglátás!

A fenti kép Edward Grieg norvég zeneszerző háza, ma egy múzeum Bergen városában.

A kajáról már írtam egy posztot, most ideje hogy a másik kedvtelésemről fogalmazzak egyet, a zenéről. Mint a kajánál sok minden fajta zenét kedvelek a rock and rolltól a bluesig, a pattogó indulótól a cigányzenéig, a gregórián kórustól  az itteni country and westernig. Van ugyan kivétel. Ellentétben a kajájukkal a kinai és indiai zene élvezete nehezemre esik. Kínai opera…hmmm azt nem nekem találták ki. No offence.

Szóval hogyan is kezdődött ez a ”viszony”?

Otthon volt egy rádiónk, a fehérvári vadász tölténygyár készítette és volt három nyomógomb rajta. Szüleim mindig komoly zenét hallgattak és nekem nem igen volt beleszólásom tizen koromig. De a mellettünk lakó unokatestvéremnek, akinek tudnivaló a férje főkönyvelő volt, volt lemezjátszójuk jó lemezekkel. Ima Sumak, a gitáros Les Paul és Mary Ford köztük voltak, úgyszintén Louis Armstrong és így tovább. A Rózsavölgyinél vették. Sokszor átmehettem hallgatni, unokatesim még néha kis vermutot is adott, el ne mondjátok senkinek.

Szüleim mindent megtettek hogy a komoly zenét megkedveltessék velem, anyám olykor elvitt könnyebb operákba, kevés sikerrel.

Ugyan valamit hathatott mert már akkor kedvenc műsorom a “Szív küldi szívnek szívesen” program volt ami ugyan minden nap volt de (azt hiszem) a pénteki programja komoly zenére volt specializálva. Ezeket már a magam csinálta detektoros rádión hallgattam, fülhallgatón. Itt sokszor játszották kedvencemet a Bánk Bánból való áriát, “Hazám, hazám te mindenem…” bele is borzongtam mint 10 éves.

Aztán jött a teen kor. Mint mások is, vad rock and roll imádó lettem. Az 50-es évek végéről beszélünk. R & R még új volt. Ma is emlékszem amikor egy nyáron Balatonföldváron sétálván, az egyik üdülőből (magnóról) a Red River Rock-t először meghallottam. Orgazmikus hatása volt rám, a hires Johnny and the Hurricanes banda játszotta. Ah a sípok a gitár, a vonatszerű üteme a doboknak….

Teltek múltak az idők, már egyetemre jártam egy szombat este a barátommal céltalanul bolyongtunk és unatkoztunk. Valahogy a Károlyi Kerthez értünk ahol a Magyar Filharmóniának voltak ebben az időben nyári szabadtéri előadásai. Éppen szünet volt, és elhatároztuk hogy belógunk. Vártunk amíg majdnem mindenki leült, lám voltak üres helyek, elől a legjobbak, usgyi besétáltunk és leültünk. Nem volt jegyellenőrzés a szünet miatt. Kialudtak a fények, jött a karmester. Nem volt messzebb mint 4 méter. Mindenki rendesen felöltözve, csend. És elkezdődött a zene, talán  egy Csajkovszkij szimfónia. Nagy hatással volt rám. Ott és akkor (amit szüleim nem tudtak elérni) megszerettem a klasszikus zenét. Egy életre.

Azóta is hacsak lehet megyünk zenét hallgatni, feleségem rokon lelkű. Ugyan itt Ottawában bérletünk nincsen, de ha valami jó megy veszünk jegyet. Voltunk a Metropolitán Operában is egy párszor. Manapság el se kell menni New Yorkba csak egy közeli moziba, ezek a HD egyenesből közvetítések tökéletesek. Ha egy idegen városban vagyunk mindig megnézem mi megy abban az időben és ha lehet veszünk jegyet. Így voltunk Milánóban a Zeneakadémián és hallgattuk Rossini Sabat Materet, Santa Fee-ben (Új Mexico)  Varázsfuvolát, a Torontói új Operaházban a Trisztán és Izoldát, hogy csak egy párat említsek.

És persze van nagy lemez gyűjteményünk.

Sokszor kocsival kell más városba hajtanom a rám bízott építkezésekkel kapcsolatos minden két heti megbeszélésekre menni. Vezetés közben a rádiót ráteszem egyikére a három műholdas komoly zene adóknak, és élvezem ami megy. A múltkor szerencsés voltam, az Istenek Alkonyát adták és pont a Siegfried halálát, a hires gyász indulót játszották….”dadada….dadadaaaa!!!!....dadada… dadadaaaa!!!” gondolom a mellettem hajtóak nem tudták mi baj van velem mert szabad kezemmel vadul vezényeltem a semmibe.

Néha elfeledkezem magamról….föleg amikor a kürtösök belépnek....

Ezt a posztomat egy a hétvégén látott dokumentum film ihlette. A címe (ugyanaz ami a posztom címe): “The Invisible War”.

http://invisiblewarmovie.com/index.cfm

Ha tudsz angolul a fenti linken meg is nézheted.  
Egy Oscar díjra listázott nemrégen készített amerikai dokumentum filmről van szó. Nagy port vert fel. Nagyon hitelesen a sértett nők szemszögéből párbeszédben mutatja be milyen is a női katonák élete az intézményen belül.

Nemritkán molesztálásoknak vannak kitéve ebben a sokáig majdnem kizárólagosan férfiakkal dominált környezetben. Látod az eredményt a kérdezettek arcán.

Mind ez sokáig tabu tárgy volt, az amerikai hadsereg fegyelmezett harci masina, a legjobb a világon, nemde? Kényes téma. Állítólag csupán az esetek kis százaléka lesz jelentve. A Pentagon szerint 2011-ben kb 2600 volt a konkrét feljelentések száma, de saját becslésük szerint ez csupán az esetek 14%-a. Azaz évi  20 ezer körüli az összes erőszakoskodás száma!  
A jelentett és tényleges esetek közti nagy különbségre az a magyarázat hogy az eljárás fájdalmas, a következmény a nők számára súlyos. Elégtétel, büntetés ritka. A nők tisztában  vannak azzal hogy ha panaszt tesznek a katonai karrierjüknek befellegzett. A vádoltaknak legtöbbször az égvilágon semmi baja sem lesz.

Hogy ne csak az amerikai katonaságról beszéljek, hasonló vádak máshol is felmerülnek. Itt Kanadában köztudott a rendőr nők problémái, főleg a “mounty”-k alkalmazásában, de bizonyára másutt is. Canadian Mounted Police, a hires lovasrendőrség, egyrészt az FBI itteni megfelelője másrészt sok megyében a csendőrség szerepét tölti be. Egy itteni fogalom, példakép. Az utóbbi időkben elég sáros lett…mintha ugyanazt a lemezt hallgatnád.

Itt is ott is a történet ugyanaz. A nőket kezdettől nem veszik komolyan. A bajtársak de a nők felettesei is gyakran szóban zaklatják őket. Csak viccelnek mondják de lényegében lépten nyomon “próbálják” meghóditani őket és nem értik meg a nem-et. Nagyon gyakran erőszakoskodnak, majd fenyegetőznek mondván hogyha a nők árulkodnak karrierjüknek vége lesz. Sokan testi fenyítést is ígérnek, vagy rosszabb, alkalmaznak.

A történet nagyon kiábrándító. De az óriás bürokráciák, ahol persze külön egységek vannak létesítve pontossan ennek megelőzésére és orvoslására, tehetetlenek.

Miért? Hagyomány hogy a feljelentést a sértettek feletteseihez kell beadni. Igen sokszor ezek maguk az elkövetőek. Úgyszintén ezekben a szervezetekben a vád nem egy független intézményen kivüli a bíróság elé megy hanem egy belső bizottsághoz. Itt hasonszőrűek, sokszor a vádlottak egykori iskolatársai és bajtársai vannak azzal megbízva hogy döntést hozzanak. Talán nem túl meglepő hogy igen megbocsájtóak.

A nők szerepe a mai világ katonaságaiban egyre inkább növekszik. Nemrégen az US-ben a kombat (harci) szerepet is megkapták, ergo papíron teljesen egyenlőek a férfiakkal. Vissza útra nincsen mód.

Mégis hogyan fog a jelen gondolkodás változni?

Tény hogy önkéntes katonának sokszor a férfiak leg “macsóbbja” megy. Talán mindegyikünk tapasztalta hogy mi az amire ilyen körökben felnéznek? Elsők között vannak problémák fizikai erővel, kitartással, vakmerőséggel való megoldása. Nem adsz fel, a végső győzelem a cél. Ez az amit respektálnak….

Már előre örülök hogy megint haza látogatunk.
Nemsokkal több mint egy hónap múlva megint Ferihegyen fogunk landolni. 
A szokásos két éventei MO-i látogatásunk alkalmával. Az idén, bár az út 3 hetes, csak egy hetet fogunk Bp.-en tölteni. Előtte egy hét lesz Svájcban ahol régi barátainkat látogatjuk, utána egy hétre Erdélybe megyünk, most előszörre. 

Hét nap távolról sem elég abban a városban ahol az első huszonhat évemet letöltöttem és ahol még sok barátunk lakik. 
Ezúttal nem hotelben foglaltam, hanem béreltem egy bútorozott lakást a Bimbó utcában. Közel ahol a gimnázium két utolsó évét jártam, a Rákóczihoz. Közel a Fény utcai piachoz. Lesz alkalmam vásárolni és a konyhánkban főzni.

Avagy hippi hopp a fogassal a Sváb hegyre felmenni. Elsétálni a Normafához, lenézni a városra, csak sétálni… Az Anna Kápolnához, le a Disznófőre, le a Zugligetbe. Hogy is mondja a Master Card hirdetés? “There are some things money can't buy. For everything else there's Mastercard.” (Fordítás: Egyes dolgokat nem tudsz pénzzel megvásárolni. Minden másra ott van a Mastercard).

A Budagyöngyénél leszállok, végig sétálok az utcánkon el az a ház mellett ahol Szabó Lőrinc lakott, majd jön ahol mi laktunk. Fel fogok nézni a nagy teraszra, a lakás apám halála után időssebb unokatesimre maradt. Ő már meghalt, második felesége lakik benne.

Aztán az utca végen balra fordulok a Pasaréti útra. Be fogok pillantani a gyönyörű mellék utcákba, kertek tele virágokkal és lombbal: Lotz Károly utca, Virág Árok utca… majd a Fenyves utcai iskola (ahova elemibe jártam) látható lesz a domb oldalon. Tovább a volt laktanya (Ludovika) mellet megy az út majd a térre a Ferences Templomhoz jutok. És tovább a volt Pénzügyőr foci pályához ahol mint gyerekek a kerítésen kívülről bringáinkra állván ingyen néztük az NB III-as meccseket. Régi vasárnapok...Majd jön az Ördög Árok és a szép fura házak amit egy építész találkozó alkalmából a 30-as években építettek híres építészek tervei alapján. 

Aztán fel a villamosra és visszazötyögök a “Kalefra”.

Sok dolog megváltozott de még több úgy maradt. Jönnek az állomások: Hidász utca, Laktanya, Budagyöngye, Gábor Áron, János Kórház, Fogas, Nyúl utca/Városmajor…látod hogy emlékszem?

1 USA:

A 80-as évek elején történt. Ebben az időben nyári vakációkként két hetet Maine államában egy bérelt óceán melletti vityillóban töltöttük. Bar Harbour-ban. Hazafele jövet a péntek/szombati (utolsó) éjszakákat egy másik közeli népszerű nyaralóhelyen akartuk tölteni, Boothbay Harbour-ban. 
Az egész napot a tengerparton töltöttük, úgy este 7 tájban eszünkbe jutott hogy szállást kellene keresni. Igen ám csak elfelejtettem hogy ez a hétvége “egy hosszú hétvége”, amit itt Labour Day-nek neveznek. Az első hétvége Szeptemberben. E miatt minden hotel/motel/szállás foglalt volt. Sok helyen kopogtattunk, de hiába. Már besötétedett és beláttam hogy vagy nekiveselkedünk az egész éjszakai autózásnak haza, (vagy 800 km), avagy valahol egy hotelt találunk beljebb az óceántól. Ezek (remélhetőleg) nincsenek a weekendező turisták által lerohanva. Tök sötétben, ismeretlen helyen, bosszús feleséggel és fáradt nyűgös gyerekekkel nem éppen könnyű valamit is találni.

Vaktában be hajtottam ismeretlen falucskákba, de semmi. Már késő is volt, az egyik helyen úgy megzavarodtam hogy véletlenül rossz irányba fordultam, egy egy-irányú utcába. Pechemre rögvest látom a tükörben a villogást, a seriff megállításra szólított fel. Lecsavartam a VW ablakát, mondom ne haragudjon már, bajban vagyunk. Elmondtam hogy szállást keresünk, stb.

Azt mondta várjak. Visszament kocsijához. Azt hittem jön a birsággal. Egy idő múlva azt mondja kövessem. Kiderültt hogy berádiózott az őrségre, ott telefonon lekérdeztek egypár hotelt hogy van e üresedés, találtak egyet, megmondtak neki, ő meg elvezetett minket! 
Meg is köszöntem, mondani sem kell nem volt bírság. Ez aztán becsülni való rendőrség!

2 Mexico:

Kb 12  éve történt. Az asszonnyal ketten elhatároztuk hogy rövid téli vakációra megyünk Mexicóba, a Yucatán félszigetre. A tervünk: Cancunba repülünk, bérelünk egy kocsit, elhajtunk Playa Carmenbe aznap este (kb 100 km). Itt 4 nap tenger, utána behajtunk maya romokat nézni (Chichen Itza és Uxmal). Ezután pár napot a szép mexicói varosban Merida-ban töltünk. Innen vissza Cancun és repülünk haza. Történetem az első estét írja le.

Megérkezésünk után a cancuni reptéren elbandukoltunk az Avishez a megrendelt bérelt kocsit felvenni. A fehér Ford Fiestán egy nagy hirdető felirat volt: “Avis”. Mondom az alkalmazottnak, le tudja e venni mert mindenki fogja tudni hogy gringo turisták vagyunk. Az meg nem jó! OK senor, és lassan lehántotta a felírást. Körülmegyek a kocsin és most látom csak hogy nincsen rendszámtábla rajta. Hívom, mondom hol van a rendszám? Oh senor ne aggódj, tiszta új kocsi, rámutat a hátsó ablakra belülről ragasztott cetlire. Azt mondja ez egy hónapig jó. Azt is mondja jobb mint a rendszám, mert azt el szokják lopni, vagy a rendőrök lesrófoljak ha szabálytalanul parkolsz…igy meg nem tudják!!! Forog a fejem, a nejem csak a szemeit forgatja….Nem vitatkoztam, fáradtak voltunk aláírtunk mindent, beültünk kihajtottunk. Már üres volt a reptér, este 8 óra, a vakációzókat szállító buszok mind elmentek. Kocsit nagyon kevesen bérelnek.

Ha Cancunba mész, (ami egy nagy hely és rögvest ott van) balra fordulsz…látod a fényeket visszaverődni a sötét égen. Ha Playa Carmenbe (ami akkor még kis hely volt) jobbra fordulsz…Bele a holdnélküli tökéletes sötétségbe.

Egy elhagyatott országúton hajtottunk egy órát. Semmi útjelzés, lakhely fénye, benzinkút…még csak csíkok sem voltak az országútra festve. Semmi életjel. “Unheimlich”... kissé furcsán éreztük magunkat. Reméltem hogy lesz egy tábla majd ami a letérést mutatja Playa Carmennel….de mi van ha az sincs??? Na hál’Istennek egy óra múlva volt jel, letértünk az útról és bele Playa Carmennek a rossz részébe, mondhatnam a fenekébe.

A jó része az óceán mellett van persze, a rossz meg az országút mellett. Nem kellett sok idő, el is tévedtem a sok kis utcákon a düledező viskók között.

Hirtelen látom hogy tetejébe rossz irányba megyek. Nem vettem észre a pirinyó nyílat ami mutatja hogy egyirányú. És már vár is a sarkon a rend őre. Megállít. Mondom neki eltévedtünk…mutatom a hotelunk címét. Kérdezem (angolul) tud segíteni? Ő csak beszél (spanyolul) és a pénztárcámra mutogatott. Kivettem a jogsimat de rázta a fejét. Végül is belenyult, kivett egy húsz dolcsist aztán elment. Még a hotel irányát se magyarázta meg. Nyicsta nyugta, semmi.

Nagy nehezen megtaláltuk a hotelt. A tulaj azt mondta hogy követelnünk kellett volna hogy menjünk be a rendőrrel a kapitányságra. Ott állítólag seggbe rúgták volna mert a turistákkal így nem szabad bánni. Hivatalosan.

A vakáció végül is sikeres volt de nagyon vigyáztam hogy mexikói rendőrökkel össsze ne jöjjek és azóta, busszal megyünk, kocsit nem bérlek.

Újságíró, 1932-ben született.1953-ban lépett be a lengyel kommunista pártba. 1981-ig hű párt tag. Először a Polityka lapnak, majd a Trybuna Ludunak dolgozott, később a lengyel PAP hírügynökség szolgálatában volt.

Majdnem minden könyvét olvastam, de a három éve megjelent életrajzot, ami nagy port kevert fel, még nem. Számomra ő testesíti meg az igazi utazót, a romantikust. Aki ott van azokban sokszor távoli és misztikus országokban, figyeli a hatalom gyakorlását, vitatja a történteket a helybeliekkel, akikkel együtt él nemcsak pár napig hanem hónapokig is, aki mindenhova elmegy ahova azt mondjak “ne menj…mert veszélyes lehet”, és aki úgy ír hogy mindannyian tanulhatunk belőle. V.S. Naipaul, Hemingway, Graham Green, Truman Capote jut eszembe mint hasonlóak, és ez pedig igen jó társaság.

Legelső könyvei közé tartozik az Emperor, 1978-ban adták ki. Itt Etiópia uralkodójának Haile Sellassienak az udvarát és autokrata késöbbi bukását írta le a volt bürokraták és szolgákkal való beszélgetései alapján. A Shah of Shahs (1982) hasonló a téma, ebben az esetben az iráni Reza Pahlaviról. A CIA meg is orrolt érte mivel szerepük tisztán le volt írva. Az Impérium (1993) egyik számunkra legtanulságosabb műve, a Szovjetunióban tett utazásairól és a SZU utolsó napjairól szól. A Shadow of the Sun….Árnyékban?.... (2001), művében számos afrikai tapasztalatait örökítette meg. Fegyveres hadurakkkal és suhancaikkal tele, ahol olyan utakon utazol ahol nincsen biztonság, ahol lépten nyomon holttesteket találsz és ellenőrző pontokon mégy át ahol csak reméled hogy magyarázatod megfelel és ahol a baksis az úr.

Nobel díjra is terjesztették a nevét…de meghalt (2007-ben) mielőtt listázták volna. Élete késő éveiben, és persze halála után, komoly támadások érték. Ezt tetőzte be a sokat vitatott és nemrég kiadott életrajz amivel szerzője, Artur Domosławski, (a cím: Kapuscinski Non Fiction, kiadási év: 2010) nagy port kavart fel.

Röviden összefoglalva a vádak:

1 Kapuscinzki igazában nem dokumentált mint egy újságírónak kellene, és akinek ő magát mindig is vallotta, hanem jócskán “hozzátett” a tapasztalt anyaghoz (alá Hollywood filmek) hogy érdekesebbé tegye anélkül hogy ezt valaha is beismerte volna.

2 A lengyel kommunista párt ügynöke volt, ez volt az ára hogy ő utazhasson azokban az időkben, és több ember bukásáért felelős.

3 Ugyan egy felesége és egy leánya volt, sem nem volt példamutató férj avagy apa, nőzött jobbra balra…. gyermekével nem törődött…

Tessék. Valószínűleg van bennük igazság, de ha könyveit olvasod mindezt elfelejted. Mert ott jársz vele távoli poros utakon, átéled a történelmi pillanatokat és minden vád nem számít.

Ki hitte volna hogy ez ilyen fontos lesz?
Ebben a dologban az én szüleim igencsak jól láttak a jövőt és már nagyon korán.
Apám és anyám is három nyelven beszélt (német, francia és angol).
Nem mintha ez őket az « ostrom után » valamennyire is segítette volna. Ahol nyelvtudás kellett azok többnyire tanári vagy bizalmi állások voltak. Apám könyvelő beosztottként dolgozott, anyám mint varrónő Angyalföldön.

Nekem mint egyetlen gyereknek azonban már a legkorábban kellett menni nyelvet tanulni. 1950-és évek elejéről beszélünk. Meg épphogy általános iskolába kezdtem járni, de kétszer egy héten muszáj volt a utcai foci helyett “németre” menni a « Tante »-hoz. Egy nyugalmazott valamikori apáca tanárnőhöz aki a Paseréti templom közelében lakott egy albérletben. Kb. 20 forintba kerülhetett egy óra. Nagyon nem szerettem. A Tante egy idős, feketébe öltözött hölgy volt és igen szigorú. Ha a leckémet nem tudtam úgy ahogy ő azt elvárta bizony vonalzóval a körmömre is csaphatott. No panaszkodtam is a szüleimnek. Ha a köröm csapás nem is zavarta őket, láttak a problémát, az egészet szívből utáltam. Összeült a szülői tanács, menjen a fiú angolt tanulni, ez volt a határozat

“Enter” Emmi néni, aki tökéletes ellenkezője volt a Tanténak. Egy egykori diplomata özvegye, világlátott, jókedélyű szőke hölgy, egy Duna parti szép lakásban lakott. Itt adta leckéit. Sokat nevetett, még bele is szerethettem talán….de a tanulási kedvem nagyot javult. Szóval mondjuk 7 éves koromtól egészen az éretségiig privát angolra jártam, az Emmi néni után jött az “Alizka” a Házmán utcában, hasonló múlttal. A tandíj persze emelkedett ahogy minden más.
Az eredmény az lett hogy tízen koromra, jól beszéltem angolul. Kevesen voltak ilyenek. Tudásom előnyökkel járt. Le tudtam fordítani a rock and roll énekeket, leveleztem egypár külföldi levelezőtárssal, azok befizettek nekem az akkori sláger zene lapokra: New Musical Express, Melody Maker, Billboard. Ezek jóvoltából kevesen voltak Budapesten nálam informáltabbak arról hogy mi megy az angol és amcsi sláger ranglisták élén. Tudtam a pletykákat Elvisről, Paul Ankáról. Ismertek a ”belvárosi” fiúk, a Békaember Clubban, a Zoránéknál és az Illéséknél a várban “fontos” emberek is kérték tanácsomat.

Röviden a többi nyelvről. Oroszt persze mindenki tanult. Mint tantárgyat utáltam, de visszanézve nem ártott volna a 10 év alatt rendesen megtanulni ezt a nyelvet. Nem segített hogy ahelyett hogy azt tanították volna ami kell egy orosszal való beszélgetéshez, lépten-nyomon politikát vontak bele a tanításba: “nyemeckije fasisztü zánnyáli gyerévnya na ukrajnye”, .... kortársak ismerik a folytatást. Szása Filippovról van szó.
Latint is tanultam gimiben négy évig, először (két évig) Pannonhalmán, ahol ezt igen komolyan vették, utána átjöttem a Rákócziba ahol, nos, a latin tanár egy jópofa agglegény volt, de nem szigorú.

Ezenközben a gimiben újra felvettem a németet is mint extra tárgyat. Nyaranta többször is jártam egyedül autóstoppal Kelet Németországban. “Meghívásos” betétlappal. Hivatalosan ezzel nem adtak pénzt. Keletnémeteket akik MO-ra akartak jönni, én “meghívtam” (és stikában az itt levésre pénzt adtam nekik), ők nekem ott vissza adták azt márkában. Nemsokára németül sem volt problémám.

Eljött az az idő (hatvanas évek) amikor minden dolog ami lengyel volt nagyon népszerű lett. A filmjeik: Polanski filmje: A kés a vízben, Cybulszki, Andzsej Vajda, stb. Nem egy film témája a hatóságok elleni harc volt. Barátaimmal együtt eljutottunk a budapesti Lengyel Házba is ahol egy karizmatikus tanár volt…hipp hopp alacsony fokon már lengyelül is tudtam dumcsizni, az orosz alap sokat segített. Ez hasznos volt Lengyelben, mert az angol akkor még nem volt népszerű és németül nem szerettek ott beszélni, ha esetleg tudtak is. Végül is mielőtt piros útlevéllel Olaszba mentem, (1968, megint csak autóstoppal), az Olasz Intézetben egy évig olaszt tanultam. Itt a latin segített…

Észak Amerikában az angol tudás jól jött. Harmadnapra állást kaptam. Az összes többi nyelvtudást nemigen tudtam azóta sem érdemlegesen használni. Ha nem használod lassan elfelejted. Itt csak az angol számít, legtöbb ember nem tanul más nyelvet, ugyan az iskolákban, nálunk Kanadában megy a francia. Amcsiban ditto a spanyol. De mint anno az orosznál, nemigen eredményes. A több nyelvet beszélőek igazán kuriózumba mennek. Demokrata egykori elnökjelölt John Kerry-t ellenfelei még gyanúsnak is minősítették….tud franciául!

Gyerekeink is mikor őket az anyanyelv tanulására kiskorukban ösztökéltük mindig ezt válaszolták: “Daddy minek….mindenki beszél angolul”. Nem sokra mentünk ezzel. Fiatalabb fiam már megbánta, de késő. Képzeld minket “vádol” hogy mi nem voltunk kellően szigorúak.
A nyelvtanulás hiánya szerintem hozzájárul sok itteni ember relatív tudatlanságához. Nem tudják hogyan élnek máshol, sokan azt hiszik hogy mindenütt olyan az élet mint itt. És ha nem….hát olyannak kellene lennie! Hiányzik belőlük az a másodlagos műveltség ami nyelvtanulással mint bónusz jön; hogyan beszélnek egymással a németek/franciak (nincsen tegeződés), hogyan/mikor ünneplik a karácsonyt (Jézuska/Szenteste), mit esznek húsvétkor, mi történt a történelmükben? Igen igaz, akárhova mennek az ő nyelvük lesz az első amit az ottaniak megértenek, de ők maguk valahogy kevesebbet tudnak azokról az emberekről

Már kiskorom óta imádtam a jó kaját. Rakott kelkáposzta volt a kedvencem, a sárgarépa főzeléket viszont utáltam.
Nehéz idők voltak, de mint kisfiú születésnapomkor anyám mindig elvitt az Apostol Sörözőbe vacsorázni. Apám nem jött ő, kissé magának való ember volt, inkább olvasott otthon. Emlékszem anyám bölcs tanácsára, máig is bennem maradt: „Azt rendeljél amit otthon nem kapsz”. Szóval pl. vese velőt, resztelt májat, szalon tüdőt, halakat.
Diák koromban felfedeztünk egypár jó és olcsó éttermet. Ilyen volt pl. a Góbé a József körúton ahol bárányt és főleg birkát lehetett enni. A Berlin Sörözőben meg tatárbifsteket.

Nyaranta sokat utaztam.  Lengyelben volt pacal leves (flacski), Kelet Németben imádtam a városok főterén levő Rhatskellerekben a virslit vagy a heringet a jó sörhöz.
És akkor eljutottam nyugatra. Turista útlevéllel semmi pénzem nem maradt jó evésre, de maga az a kenyér és sajt amit olcsón Franciaországban adtak ráébresztett arra amit kissé több pénzzel élvezhettem volna. Olasz utam alatt Milánóban, egy cseh autóstoppos társaságában, bementünk egy állóbüfébe a Dóm téren, és csak úgy vaktában én egy lazonyát rendeltem! Ah az élvezet új világot nyitott bennem!

Sok év telt el, elértem azt hogy azt és ott eszem ahol akarok. Új világ tárult ki a japán sushi, a thai pho, a francia cassulet, a skandináv, a brazil, a kínai cusinet mind megpróbáltam. Itt Észak Amerikában az emigránsok jóvoltából minden kaját megkóstolhatsz. Akarsz afgánt...talán belgát...netán kolumbiai cevichét? Az utóbbi nyers tengeri herkentyűk citromlében marinálva. Isteni.
Mivel magam is főzök, otthon is re kreálok egypárat. Most jön húsvét, már örülök a jó báránysültnek, a sonkának kemény tojással . A legsikeresebb főztöm a francia halleves a bouillabaisse. Ezt karácsony este produkálom. Nem egyszerű étel.
Befejezem ódámat az egyik legegyszerűbb de szerintem legnemesebb fogással, az osztrigával.
Kanadának nagyszerű osztrigái vannak, a Prince Edward szigetről. Ez az Atlanti Óceánnál van. Van osztriga a Csendes Óceánból is, ezek nagyobbak, húsosabbak. Fehér borral, ne-agy isten pezsgővel ajánlom. A kagylókat fortélyos kinyitni, de megéri. Kis citromot facsarsz rá és be vele. Az íze az óceán sós ízére emlékeztet. Hogy lehet azt nem szeretni?
Jó étvágyat!