Először ilyesmivel első gimnazista koromban találkoztam. A kollégiumba (Pannonhalma) érkezvén, 1957 őszén, voltak bőven vidékről jött diákok. A mi osztályunkban a legfeltűnőbb a (történetesen) legalacsonyabb új diák kiejtése volt. Ő palóc volt és valami messzi kis faluból jött.

Ma is emlékszem a hahotázást, (meg a tanárok alig elrejtett mosolyát is), ami elkerülhetetlenül bekövetkezett, akár mikor ez a kisdiák kinyitotta a száját.  
Nem élvezte! Akkoriban persze fel sem merült bennem, hogy nem kellett volna őt cukkolni. Az empátia sajnos nem a teenagerek tulajdonsága.

De menjünk tovább. Egy barátommal eljutottam Angliába (autóstoppal,1964-ben) és angoltudásunkat használni kezdtünk. Egész Skóciáig felmentünk. Az angolok udvariasak voltak és a mi akcentusunkat (gondolom elején csapnivaló volt) egyszer sem említették. Mi viszont vért pisiltünk, hogy az övékét megértsük. Számtalanul előfordult, hogy útba igazításért valakit meg kellett állítanunk. Igyekeztünk mindig egy tanultnak kinéző polgárt megkérdezni, azoknak kevésbe tért el a kiejtése attól, amihez mi hozzá voltunk szokva, az „Oxford English”- hez. De ez sokszor vagy lehetetlen volt, vagy nem vált be.

Szóval, ha kérdező voltál igyekeztél udvariasan ott állni és végig hallgatni a segítőkész és sokszor hosszú tanácsot, annak ellenére, hogy gyakran már a kezdetétől fogva elvesztetted a fonalat, nem értetted a nehéz cockney vagy skót kiejtés miatt. Nehéz volt komoly arccal ott állni, míg társad messzebbről figyelte szenvedésedet (nevethetnékét magába fojtani igyekezvén). De persze valakit megint meg kellett állítani és akkor ő lett a soros. Néha 2-3 próbálkozás kellet míg “beirányítódtunk”. Telefonon beszélgetni meg még nehezebb volt.

Kissé később, 26 évesen megérkeztem Kanadába. Ugyan 48 évet töltöttem itt, és már angolul gondolkodom és álmodom, mégis maradt egy kis akcentusom. A kíváncsiak sokszor udvariasan megkérdeznek, honnan származom?  Vannak profik, akik ki is találják, mert mi magyarok az “e”-t és általában a magánhangzókat jellegzetesen ejtjük ki. Ez nem fog eltűnni, ha csak nem az érettségi előtt érkeztél ide, azaz 18 éves korod előtt.

Szerintem más nyelv esetén ez nem feltétlenül következik be, pl a német kiejtés jóval közelebb áll a magyarhoz, és talán az olasz is. De az angol, (és a francia ?) az nehéz ilyen szempontból és nem csak nekünk. Én is gyakran meg tudom különböztetni honnan származnak az idejöttek, felismerem a németet, az olaszt, az oroszt, a lengyelt, a franciát, stb. Persze honfitársaimat rögvest.

De néha tévedek. Húsvétkor síelni mentem és a felvonó széken ülő másik két férfi egy idegen nyelven társalgott. Mondtam nekik, figyelem, csak beszéljetek, én rá fogok találni milyen nyelven! Nehéz eset volt, de hallottam jó pár “dá”-t…. kapásból ráköptem, hogy orosz! Hiba volt, várnom kellett volna. Kissé megsértődtek, románok voltak! 

Becsületére legyen mondva az ittenieknek, ha töröd az angolt, hogy ne is említsem a kiejtésedet, a szemük se rebben. Nem írják fel ezt rovásodra. Kapsz állást, nem éreztetik veled, hogy más vagy, hanem készségesen befogadnak. Itt mindenkinek az őse valahonnan jött. Nagyvárosokban, pl Torontóban (három millió lakós), rengeteg a frissen érkezett emigráns. Torontoban a nem Kanadában születettek aránya 50% felett van! Olyan állásban, ahol írni/fogalmazni kell tudni ott azt megkövetelik, nincsen kivétel, de ezt könnyebben el lehet idővel sajátítani. A kiejtésed viszont, ugyan javul, de veled marad. Ez nem probléma nem fognak ezért kiviccelni.... ugyan a komikusoknak (az itteni Hofiknak) semmi sem szent és főleg az indiaiak, a kínaiak és a japcsik kiejtését imádják imitálni/kiviccelni.

Térjünk rá az itteniek (észak amerikaiak) saját kiejtésére. Az első érzésed felületesen az lehet, hogy nincs tájszólás. Hogy a kanadai és amerikai (városi vagy vidéki) kiejtése nagyjából ugyan az. Hogy a televízió/rádió, az állandó költözködés, stb. ezt idők folyamán semlegesítette. De ez távol áll az igazságtól.

Csak figyelj és találni fogsz tájszólást bőven. Kanadában, csupán kettőre tudom a figyelmet felhívni a “Nyufik”-éra (azok, akik a szigeten, New Foundland megyében nőttek fel) és a francia kanadaiakéra. Persze Wiki felhoz más árnyalatokat is, de én képtelen vagyok azokat felismerni. Szerintem lehetetlen megkülönböztetni a torontóit a vancouveri-től, a montreálit a calgary-től.

Na mármost az US-ben más a helyzet. Itt aztán, talán mert tízszer annyian vannak, van dialektus bőven. Kezdjük keletről. A bostoniakat meg lehet ismerni, (ez az én kedvencem a Kennedy-k használják), a new yorkiaknak van a sajátjuk, sőt ide tartozik a New Yorkban felnőtt olaszoké és zsidóké is, amik megint csak mások és mások. Baltimore (Maryland) is más. És akkor jön a déli akcentus, a virginiai, a louisianai, a texasi. Csupán mire nyugatra, Kaliforniába érsz, hal ki az akcentus jelenléte, legalábbis számomra. 

Befejezésül tény, hogy idők folyamán az én magyaromnak, ami anyanyelvem, rendes akcentusa keletkezett. Ezt a jó honpolgárok látogatásaimkor rögvest észreveszik. A nyelv egy élő dolog, ha nem eleget használod, annak következménye lesz. C’ est la vie.

PS

Az alábbi rövid videó a különféle angol akcentusokat próbálja bemutatni.

https://www.youtube.com/watch?v=dABo_DCIdpM

Nemrégen volt Norvégia nemzeti ünnepe, az Alkotmány Napja. Május 17.-én, 1814 -ben írták alá. Ez tette lehetővé Norvégia függetlenné válását Svédországtól, ami később, 1905-ben történt. Na, gondolom mindenki, aki ezt olvassa meg van lepve, hogy mennyire tudálékos vagyok…de egy történet fűződik ehhez.

Évekkel ezelőtt a feleségem és én elhatároztuk, hogy két hét szabadságunkat változatosság kedvéért a három Skandináv államban fogjuk tölteni. Nosza, repülőjegyet vettünk. Odafele Koppenhágába repültünk vissza pedig Stockholmból haza Kanadába.

 Az Oslo Bergen vonat:

A két város látogatása között maradó egy hétre vettünk egy “Skandinavia-Pass”-t (vasút bérlet).  Ezzel elfurikáztunk Oslóba, Bergenbe majd vissza Stockholmba. Amikor pár nap oszlói tartózkodás után beültünk a híres hegyi vonatba Bergenbe utazandó, éppen  Május 16.-a volt. A norvég nemzeti ünnepről mi semmit sem tudtunk. Nagy meglepetésünkre a vonat tele volt, és pedig síelésre felkészült norvégokkal!!!

Rendesen be voltak öltözve, a síléceik (jobbára sífutó lécek) a csomagtartóban. Miután Oslóban szép tavaszi idő volt és nem volt hétvége, mindez meglepett minket. Meg is kérdeztük a szemben ülőktől mi történik itt? És hogy biztosak ők abban, hogy lesz hó? Csak mosolyogtak, mondták várjunk.

Felvilágosítottak, hogy másnap lesz a nemzeti ünnepük, és a hétvégével egybekötötten így több szabadnapjuk is van. Tradíció, az hogy ezen a napon sokan síelni (sí futni) mennek…ezek az emberek nagyon egészségesen élnek. Mivel ez a vonat magasra megy (ezt tudtuk kb. 1200m-re) mondták ott még lesz hó bőven. Ezt nehéz volt elhinni, mert Oslóban tombolt a tavasz, virágok, jó idő, stb. És 1200 méter nem olyan magas. De mivel jóval északabbra voltunk, mint pl. a Tátra, itt (ezen a magaslaton) a hó jobban megmarad.

 Bergen híres város:

Tény, hogy az 500 km hosszú 7 órás út fele nem más, mint a hegyvonulatra felkapaszkodás. A tetőn a fennsík valóban teljesen be volt borítva hóval. Itt a vonat majdnem, hogy kiürült, a jó norvégek leszálltak. Láttuk rögvest felcsatolták léceiket és vidáman elsíeltek. Nemsokára eltűntek a fehér sivatagban, gondolom távolabbi hoteljukba vagy vityillójukba igyekezvén. Majdhogynem egyedül maradtunk. Bergenbe egyszerűbb repülővel menni, akik oda mennek, ritkán veszik ezt a vonatot.

Az út másik fele a lefele menet a tengerszintre. Mielőtt a vonat a Bergenbe behúzna, egy 8 km hosszú alagúton megy át, azt hittük sosem lesz vége.

Bergen 1000 éves Hansa város, ma World Heritage listázott. Az Északi Tenger partján van, jobban mondva egy (a több ezer itteni) fjord mellet. A második legnagyobb norvég város, 270 ezer lakossal, jó egyetemmel és a Norvég haditengerészet központja.

Fjord Bergentől nem messze:

Bergenbe megérkezvén gyalog elmentünk a kis hotelbe (kb. 20 perc séta volt), ahol rezervációnk volt. Másnap bejártuk a helybeli látnivalókat. A város ünnepi hangulatban volt, a parkokban zsonglőrök, sör, virsli, és hering árusok úgy tűnt majdnem minden sarkon. Mindenütt fiatalok karon fogva, jó páran kissé becsípve. Este meg mi más, tűzijáték volt.

A következő napon egy egész napos fjord felfedező hajótúrára fizettünk be. A táj csodálatos.

Harmadnap, még mindig ünnep volt, elhatároztuk, hogy megnézzük azt a házat (ma egy múzeum) ahol a város híres fia, Edward Grieg zeneszerző (Liszt Ferenc kortársa), élte utolsó éveit. Grieg Ibsen után talán Norvégia második leghíresebb művésze. Ez a hely kissé a városon kívül volt, busszal kellett menni. Reggel volt, a város tök üres, a lakók gondolom az előző napok mulatozásait aludták ki. A menetrendszeri buszon alig voltak utasok.

Edward Grieg norvég zeneszerző háza:

Mondtuk hová akarunk menni, kértük a vezetőt szóljon, hol kell majd leszállni. Elmagyarázta angolul, (Skandináviában mindenki beszél angolul), hogy a megállótól még 15 percet kell majd sétálnunk… így meg úgy. Mondtuk nem baj. Hát vagy egy 20 perc múlva hátraszólt, valamit mondott norvégul a kevés ott ülőnek. Kiderült megkérdezte őket hogy nem bánják-e ha ezeket a turistákat, minket, elviszi Grieg házához, azaz csinál egy kitérőt?! Senki sem bánta. Úriasan a múzeum bejáratához lettünk szállítva.

Le a kalappal a norvég vendéglátás előtt!

Karácsonykor általában idősebbik fiamat megyünk meglátogatni. Ő Kaliforniában él, San Franciscóban. Azelőtt meg Oaklandban lakott, ami San Franciscótól egy kőhajításnyira van. San Francisco fő utcája, a hosszú Market St, tele van hajléktalanokkal. Szeretik ezt a várost, nincsen tél és az itteniek nagyon elnézőek.

Néha a látvány szürreális. Az egyik alkalommal, ahogy a földalattiból kijöttünk találkoztunk egy érdekes hajléktalannal. A toló szekerén a szokásos cuccok voltak, műanyag zacskók, stb. és azok közül egy kiskutya dugta ki a fejét. Jaj de helyes kutya - mondtuk önkéntelenül! A hajléktalan büszkén így: - van még három kutyám is. Ne már…viccelsz! – válaszoltuk. Erre férfi fel lebbentette a takarót, és lám még három kutya, azaz összesen négy volt a szekerén. Nem tudtuk sírjunk e vagy nevessünk.

Oakland városa az öböl túloldalán van, 20 percnyire a HÉV-vel, aminek BART a neve, (Bay Area Rapid Transit). Oakland San Francisco mostoha testvére, hasonlóan, mint Brooklyn vagy Queens Manhattannek. Sokan jönnek ide élni, mert a házak ára és a lakbérek olcsóbbak, és innen járnak San Franciscóba dolgozni.

Fiam pár éve, munkája mellett, elkezdett ingatlanokkal foglalkozni. Több háza és öröklakása van, úgy SF-ban mint Oaklandban, amiket kölcsönre vett és bérbe ad. Tipikusan egy „felmenőben levő” negyedben vesz, tehát ami még nem jó, de egy dzsentriségi változáson fog (szerinte) hamarosan átmenni és így a házárak még nagyobb arányban fognak remélhetőleg nőni.

Az egyik oaklandi háza egy szegény fekete negyedben van. Ha arra jársz látod, hogy egy pár ház elé a járdára ki van festve „No PGE”. Előszörre nem tudtam mit jelentett ez. Azt hogy a villany és a gáz le van zárva, (a szolgáltató neve Pacific Gas and Electric), mert a lakók nem fizettek.

Van egy vásárló központ/plaza is, kb. 20 percnyire gyalog, egy nagy Safeway élelmiszer bolttal, és egypár más üzlettel. Az élelmiszer bolt tele van alacsony jövedelműekkel. A vásárlók sokszor food stamps-ekkkel (élelmiszer bélyeg, rászorulóaknak) fizetnek. Mások gyakran olyan hitelkártyával akarnak fizetni, ami nem működik. Talán a maximumot elérték, esetleg lopott…a pénztáros csak flegmán néz, az illető képtelen fizetni...árú nélkül kell elmennie.

Látod, mit vesznek az itt vásárlók. Targoncájuk tele van olcsó, egészségtelen dolgokkal. 24 Pepsi Colás doboz, ára csak 5 dollár, sós sült krumpli nagy zacskókban, fillérekbe kerül. A polcokon van friss zöldség és saláta is, de drága. 3 dollár egy csokor brokkoli. Mit gondolsz mit fognak venni? Nem brokkolit sem salátát.

Eredményképpen sokjuk már fiatalon rosszul táplált, túl súlyos. Sokan középkorukban már elektromos targoncán közlekednek. Képtelenek járni, vagy feladták azt.

Fiam oaklandi házától vagy száz méterre van egy kis tér ahol a hajléktalanok gyülekeznek a nap minden órájában. Sok közülük alkoholista, vagy drog szenvedély rabja. Itt társalognak, veszekednek, mulatnak. Legtöbbjük itt is alszik, ugyan vannak menhelyek. Az utcákon látod, ahogy szekerüket műanyag zsákjaikkal, cuccaikkal, magányosan, lassan tolják. Magukban motyognak. A hidak alatt pisi szag bűzlik, a szemetet csak úgy eldobják.

A város nemigen tud mit tenni. Látod sok helyen ez-az a jótékonysági intézmény ételt oszt. Megeszik, egy részét elteszik, a többit eldobják. Jönnek a madarak és a megmaradt zsemlékkel birkóznak. Karácsony előtt ez még gyakrabban játszódik le. Ilyenkor osztanak ingyen sült pulykát is, és van zene.

Ha ilyesmihez nem vagy hozzászokva, nem mersz erre járni. De tévedés ne legyen, ezek nem bűnözők, ezek elesett emberek. Egy részük talán enyhe elmebeteg, és persze más szenvedélyek rabja. Még a drog árusok sem törődnek veled. Biztonságban vagy, csak meg kell szoknod. Olyan, mintha egy állatkertben a ketrecen belül sétálnál. Kicsit tartasz a dologtól, de rád se hederítnek.

Oaklandban még pénzt is ritkán kérnek, ez reménytelen egy ilyen szegény negyedben. Bent a belvárosban ott gyakrabban előfordul. Ott a turistáktól és a vásárlóktól tarhálni próbálnak. Nagy ritkán megszólítanak. Például karácsony napján az egyik elég provokatívan megkérdezte: „Aztán templomban voltál?” Nem akarta a csendünket elfogadni, csak kérdezte, amíg végre el sikerült szabadulnunk. „God bless you” - mondtuk távozóban, (Isten áldjon). De az illető talán nem is hallotta.

Hogyan lehetne ezen az áldatlan állapoton javítani? Lehetséges e egyáltalán? Én laikus vagyok a tárgyban. A probléma szerintem nem egyszerűen a munkanélküliség eredménye. Igen ezek az emberek szegények és tetejébe sok rabja az alkoholnak, avagy a kábítószereknek. Sokuk nem hallgat jó tanácsra, a kapott pénzt nem ételre, szállásra költi. A „saját zenéjére táncol”, ahogy itt azt mondani szokás. Sokjuk depresszióval küzd, sokan közülük az elemi dolgokkal nincsen tisztában, pl. hogy ahol laksz azt időnként tisztítani és karban tartani kell. Így aztán kiteszik őket egy bérházból vagy olcsó hotelból még akkor is, ha a város a bért fizeti. Magyarán, sokjuk betegségben szenved, rendszeres munkára nem alkalmas. 

Úgy Kanadában, mint az USA-ban a nincstelenek elszállásolását a városok támogatják. Vannak helyek ahol ingyen ehetnek, vannak “étel bankok” Kanadában és “food stamps” (élelmiszerjegy) az USA-ban. Nem kellene éhezni, a szemetes ládákat kutatni. Nem kellene a járdán aludni, a híd alatt vizelni, a cuccot egy szekérben tolni. És mégis ezt csinálják.  

Talán most mondod, hogy az átkosban Magyarországon ilyen nem volt? Biztos vagy te ebben? Az biztos, hogy ezt nem tűrték meg, tehát nem volt látható. Volt egy idő, amikor New Yorkban is rengeteg hajléktalan volt. Este ott aludtak a kapualjakban, napközben sokszor erőszakosan tarháltak….manapság nem.

Megszűnt? Ugyan kérem! Volt egy polgármester, Rudi Giuliani, aki elhatározta, hogy a belvárosban ezt nem lehet csinálni és a rendőrség rövid idő előtt megtisztította az utcákat. Hol vannak most a hajléktalanok New Yorkban? Talán Kaliforniába mentek. 

Mostantól kezdve ez hivatalos. A tudósok átnézték az adatokat, és megállapították azt, amit szívünkben mi már tudtunk. A szociális média nyomorúságossá tesz minket.

Eddig is sejtettük, hogy az nem lehetséges, hogy mindenki más annyira sikeres, gazdag, menő, nyugis, intellektuel és örömteli legyen, mint aminek magát a Facebook oldalán feltűnteti. De még így is összehasonlítjuk magunkat Facebook-ismerőseink szerkesztett életével.

Hogy mennyire különbözik az igazi világ a szociális média világától? Az igazi világban évente a The National Enquirer, egy hetilap, háromszor annyi példányt ad el, mint a havonta megjelenő The Atlantic. A Facebook-on az Atlantic 45-ször népszerűbb.

Mi amerikaiak kb. hatszor annyi időt fordítunk tányérmosogatásra, mint golfozásra. De durván dupla annyi tweet létezik a golfról, mint arról hogy mosogatunk.

Las Vegasban a középáras Circus Circus Hotel és a luxus Bellagio Hotel kb. ugyanannyi embert képes elszállásolni, de Bellagio háromszor annyi bejelölést kap a Facebook-on.

Az interneten a státus kutatás nagyon eltorzult. A Facebook egy vállalkozón keresztül felmérte milyen autókat tartanak a tagjai. Facebook-nak saját magának szintén van felmérése arról, hogy milyen kocsikkal azonosítják magukat tagjai, ez a posztokra és a lájkokra van alapozva.

Azok, akik luxus kocsit tartanak, mint pl. BMW-t vagy Mercedest, két és félszer gyakrabban teszik ezt nyilvánossá, mint azok, akik közönséges márkákat vezetnek.

Az Egyesült Államokban univerzális a kitűnni akarás és a jólét eltúlzása. Az európai, és az ázsiai származású amerikaiak, az afrikai amerikaiak és a hispán származásúak mind kétszer - háromszor gyakrabban azonosítják magukat egy márkával akkor, ha luxus kocsijuk van, mint akkor, amikor csak egy nem luxus járgánnyal rendelkeznek.

De különböző és helytől függő az emberek elképzelése arról, hogy mi az, ami menő és mi az, ami nem. Vegyük az ízlést a zenében. A Spotify Insight adatai szerint nagyon közel áll egymáshoz az, hogy kit hallgatnak a legszívesebben a férfiak és nők, a férfiak listájáról a 40 közül 29 zenész volt az, akit a nők is szeretnek.

A Facebook-on azonban a férfiak nem mutatják érdeklődésüket a nőiesnek tekintett művészek iránt. Például a Spotify-on Katy Perry (egy nő) a 10. legnépszerűbb a férfiak listáján, megelőzvén Bob Marley-t, Kanye West-et, Kendrick Lamar és Wiz Khalifa-t. De a Facebook-on az utóbbiak mind kedveltebbek a férfiak között.

A kényszer, hogy egy bizonyos fényben mutatkozzunk a szociális médián, jóval túlmegy azon, hogy torzítjuk az információt, aszerint, hogy mások milyen zenét hallgatnak.

Különböző betegségben szenvedők egyre gyakrabban használják a szociális médiát arra, hogy másokkal kapcsolatot keressenek és betegségükre felhívják a figyelmet. De ha ez szégyen teli, akkor nem valószínű, hogy bevallják.

Az irritábilis bél szindróma és migrén hasonlóan gyakoriak, mindegyik kb. az amerikaiak 10%-át gyötri. De a migrénesek két és félszer annyi támogató csoportot alapítottak, mint a nehezen emésztőek.

Mindezen viselkedésmód nem újdonság, csupán az, ahogyan manapság jelentkezik. Az emberek mindig is hivalkodtak barátaik előtt. Mindig is nehezükre esett magukat arra emlékeztetni, hogy mások előtt szerényebben illene viselkedni.

Gondolj a Névtelen Alkoholisták aforizmájára: „Ne hasonlítsd össze azt, amit érzel azzal, amit mások mutatnak.” Persze nehéz követni ezt a tanácsot. Sosem látjuk azt, amit mások éreznek.

Éppenséggel én az elmúlt öt évet azzal töltöttem, hogy mások érzéseit kifürkésszem. A Google kutatások összesített adatait tanulmányoztam. Egyedül a képernyő előtt és névtelenül az emberek általában elmondanak olyan dolgokat, amiről a szociális médián hallgatnak. Még azt is elmesélik a Goggle-nak, amit senkinek sem mondanának el. A Google digitális igazság szérummal jár. Azok a szavak, amit ide beírunk őszintébbek, mint a képek, amiket a Facebook-on vagy az Instagram-on prezentálunk.

A kontraszt adatok forrásától függően olykor szórakoztató. Nézzük meg, hogyan beszélnek a feleségek a férjeikről.

A szociális médián legtöbbször a mondat, ami úgy kezdődik: „A férjem…..” így folytatódik: „…..nagyszerű… a legjobb barátom…. elképesztő… óriási…. cuki…”. A Google-n csak az egyik az első öt jelző közül ugyanaz, és pedig az „elképesztő”. Ez megegyezik. De a másik négy: „….bunkó…bosszantó…meleg….undok…”.

Érthetően: öt évet a képernyőre bámulni és az emberek legfurcsább és legsötétebb gondolatait tanulmányozni legtöbbeteknek nem tűnik élvezetnek, én meglepően az őszinte adatokat biztatónak találtam. Egyre inkább nem éreztem egyedülinek saját bizonytalanságaimat, aggodalmaimat, küzdelmeimet és vágyaimat.

Ha az aggregát adatokat egy ideig tanulmányoztad, nehéz komolyan venni a szociális médián található leírásokat/képeket. Avagy, összefoglalva, ezt tanította nekem a Google: „Mindannyian meg vagyunk kavarodva”.

Nos, jómagad esetleg nem vagy a nagy számok kutatója. Nem tudod, hogyan kell kódolni az R-t, avagy megállapítani a konfidencia intervallumokat. De te is tanulhatsz az adattömegből és vehetsz a digitális igazmondás szérumából, úgy hogy véget vetsz az irigységnek – vagy legalább is nem okozod azt.

Ha netán a Facebook nézegetése után életedről lehangoltan vélekedsz, menj a Google-ra és kezdj valamit beírni a keresőbe. A Google autocomplete megmondja mit keresnek mások. Írd be „Én mindig…” és látni fogod a tanácsokat, amik mások kutatására lettek alapozva. „Én mindig bíztam benned” „Én mindig fáradt vagyok”. Mindenesetre nagy a kontraszt azzal, ami a szociális médiában megy, ahol is mindenki mindig egy Karib tengeri vakáción van.

Miközben életünk egyre inkább a netre vándorol, javaslok egy önsegítő mantrát a 21. századra - köszöhetően a tömeg adatoknak - „Ne hasonlítsd össze a Google kereséseidet azzal, amit mások Facebook-ra tesznek.” 

PS

1          A fenti egy cikk fordítása, a New York Times 2017 május 7-i vasárnapi számából. A szerző, Seth Stephens-Davidowitz, közgazdász, az „Everybody lies, Big Data, New Data, and What the Internet Can tell us about Who we Really are” könyv szerzője és a NYT vélemény rovatának gyakori hozzájárulója.

2          Köszönet blogtársunknak, aki a fordításom magyarságát átfésülte.

3          Az eredeti cikk itt található:

https://www.nytimes.com/2017/05/06/opinion/sunday/dont-let-facebook-make-you-miserable.html?_r=0

Idén áprilisban a saját bőrünkön tapasztaltuk a híres US orvosi ellátást, a floridai utunk keztedtén. Feleségem a megérkezésünk utáni első (szombat) reggel, még Atlantában, a fürdőkádba belépésekor megcsúszott, elesett, és esését a bal kezével fékezte. Karja fájt egy kicsit és kissé megdagadt, úgyhogy megkérdeztük a Holiday Inn Express portását, hova mehetünk megröntgeneztetni?

Egy közeli orvos klinikához irányítottak. Szerencsére volt bérelt kocsink, elhajtottunk ide. A tiszta váróteremben már vagy tizenöten vártak. Emlékszem volt egy tábla, miszerint a pisztolyodat tilos volt ide behozni, és kérték hagyjad azt kint a kocsidban.

Világos volt, más világban jártunk. Elmagyaráztuk kanadaiak vagyunk és hogy mi történt. Egy hosszú kérdőívet kellett nejemnek először kitöltenie. Ezek után vagy 20 perc múlva hívták és tanácsolták jobb lenne, ha egy korházba mennénk, mert itt csak röntgenezni tudtak, gipszbe tenni ha kell, nem.

Délelőtt 11 volt, elhatároztuk, hogy ehelyett lehajtunk Floridába, kb. 6 órányira volt, a bérelt nyaralónkba, és majd ott megyünk el. Útközben telefonon elmondtuk a házigazdának mi történt, és kértük keressen nekünk egy közelben levő klinika címét ahova érkezés után lehetőleg még aznap elmehetünk. Így is történt és szombat este nejem karját megröntgenezték.

Kiderült két helyen el volt törve. A klinikán a karját rendesen bekötözték és ajánlottak két helybeli ortopéd orvost, akikhez hétfőn elmehettünk. Ez a látogatás 260 dollárba került, 125 az orvos és a többi a röntgen. Ugyan volt kanadai biztosításunk, hitelkártyával kellett fizetni, mert külföldi biztosítókkal nem foglalkoztak. A biztosító mondták később majd visszafizeti.

Hétfő reggel telefonáltam és az egyik ajánlott szakorvoshoz aznap du 2-kor elmentünk. Meglepett, hogy mennyi ortopéd orvos volt ebben az aránylag kicsi floridai városkában (Panama City). Az orvosi ipar itt nagy business. A rendelőjük úgy tűnt, mind egy helyen koncentrálódott, egy árnyas orvosi parkban, ahol vagy 30 (!) ortopéd orvos is lehetett. A miénk rendelőjében alig voltak. Nejem hamarosan sorra is került. Megnézték a röntgent és karját rendesen gipszbe tették. Gipszben volt szín választék is, ő a világos kéket választotta. Mindez kb. 2500 dollárba kóstált, a szakorvost látni csupán 500 dollár, a többi a munkája, a gipsz, a végső új röntgen, stb. Másfél óra, 2,500 dollár. Az orvosok a világon az US-ban keresnek a legtöbbet. Nincsen fix havi fizetésük, ez mind privát üzlet, beleértve a nagy kórházakat is. Ha több a kliens, több pénz folyik a tulajokhoz, az orvosokhoz.

A fentiekből világos, ha az US-ban jársz, mint látogató, fontos hogy legyen biztosításod, és egy olyan hitelkártya, ami képes a költségeket ideiglenesen fedezni, amíg a biztosítód azt megtéríti, ami esetenként jó időbe telhet.

Egy szívinfraktus operációval közel 100 ezer dolcsiba is kerülhet. Meg is kérdeztem Panama Cityben, mi történik olyannal, aki mindezzel nem rendelkezik? Mondjuk, ha valaki Litvániából látogat és nincsen biztosítása? Mondta a nővér, ez esetben sürgősségi kórházba kell menni, ahol, ha vészhelyzetről van szó, kapsz szolgáltatást előre fizetés nélkül. Ilyenkor a számlát a lakhelyedre küldik, ez esetben Litvániába, ahol persze (és ezt tudják) az illető nem fog fizetni, mert nem képes.

Amennyiben kanadai vagy, rendelkezel kanadai általános betegbiztosítással, de mivel az USA-ban az orvosi szolgáltatások jóval drágábbak (a legdrágábbak a világon) a kanadai csak annyit fizet, amibe a kérdéses szolgáltatás itt Kanadában kerülne. Ergo ha az USA-ba utazol, kell extra biztosítás. Úgyszintén a kanadai állami biztosítás csak fél évig érvényes. Nekünk volt a szükséges extra biztosításunk, ami egy hónap távollétig volt érvényes.

És mi történik az USA-ban élőekkel kérdezheted? Az USA-ban nincsen kötelező beteg biztosítás. A pár éve behozott és pár napja megszűnt Obamacare volt a legközelebbi. Embereknek van privát betegbiztosítása. Ezeknek sok változata van, és jobb munkahelyek simán szolgáltatják. Ha a munkahelyed nem szolgáltat ilyet, saját magad veszed, mint pl. az autóbiztosítást. Ha szegénynek minősülsz, jövedelmed évi 15 ezer dollár alatt van, avagy ha 65 éven felül vagy, akkor van Medicaid avagy Medicare, amik a költségeket fizetik. Ha illegálisan tartózkodsz az USA-ban, (kb.14 millió ember), egyik se segít, de vészhelyzetek esetén nem számít, rendbe hoznak, mint akárki mást.

Az idei floridai téli vakáció alkalmából rövid időt Atlanta városában töltöttünk. Florida legközelebbi része innen 500 km. Megérkezésünkkor csak egy éjszakát töltöttünk itt, a repülőtérhez közel és másnap reggel bérelt kocsival két hétre elhajtottunk, de visszatéréskor, az autónk leadása után, három napot egy belvárosi jobb hotelben tartózkodtunk, Atlantát megismerendő. Jobb hotel itt merő 200 dollár naponta, nem jár vele reggeli, az extra.

 A belváros este:

Atlanta, mint város nem éppen egy fontos turista cél. 1996-ban itt rendezték a nyári Olimpiát. Időben visszamenve a város fontos szerepet játszott a Polgárháborúban. 1867-ban az uniós Sherman tábornok elfoglalta, az akkori kb. 5000 lakost kiűzte, ami után a várost felgyújtotta. Az 1960 években helyszíne volt a Martin Luther King vezette Emberi Jogok Mozgalomnak. Van is egy szép Múzeum a mozgalomnak szentelve, megnéztük, nem bántam meg. Az Art Múzeum, modern és nagyon szép.

 A CNN főhadiszállása:

A látogatóknak ajánlott még a CNN főhadiszállását megnézni, erre csoportos túrák vannak, és a Coca Cola központja is itt van. A város, Georgia állam fővárosa, fél millió lakossal. Határozottan a Délhez tartozik. A legutóbbi népszámlálás szerint a lakosság 54%-a fekete. A klíma amolyan szubtrópusi, becslésem szerint Nápolyéhoz lehet hasonló.

 A Martin Luther King Múzeum:

Ezen kívül van egypár jobb nevű egyetem, köztük elsősorban az 1885-ben alapított Georgia Tech. műszaki egyetem.

Nem szabad elfelejteni, hogy a világ legnagyobb (értsd legforgalmasabb) repülőtere is itt van. Igen, nagyobb mint a Kennedy New York mellett, avagy Chicago O’Hare. Megérkezésünkkor mindjárt ízelítőt is kaptunk. Leszállásnál kinézek az ablakon, és tőlünk 50 méterre egy másik gép is épp abban a pillanatban landolt velünk párhuzamosan.

 Patinás lakóházak:

Ezután egy félreértés eredményeként a rossz csomag átvevőhelyre mentünk, mea culpa. Egy reptéri földalatti vitt ide 10 percig. De innen vissza kellett jönnünk a nemzetközi épületbe, ahova érkeztünk. Mivel a biztonsági zónán már kint voltunk, a földalattit nem használhattuk, szóval egy ingyenes mini busszal kellett mennünk. A busz 20 percig ment megállás nélkül, minimum egy Pasarét - Nyugati PU távolság. Már lassan két órája megérkeztünk mire mehettünk a bérelt kocsit felvenni az Avis-től.

 Modern lakóházak az Art Muzeumnál:

Na, a bérelt kocsik átvevése és leadása külön szám. Több tucat vállalat, óránként több ezer kuncsaft, a bérlésen úgy érzed magadat, mint egy futószalagon. A kocsi leadás trükkös, a kocsival el ne tévedj, sokan, mint mi persze hibát követ el, és akkor még min. 20 perces késésed lesz, míg a megfelelő bérlőd feljárójába vissza tudsz keveredni.

Lépcsőház, Museum of Art 

A repülőtérről metróval mehetsz a belvárosba, fejenként 2 dollár. Mondta a nő, ha veszek egy 3 napra szóló jegyet az fejenként 16. Szóval azt vettem, és így történt, hogy az atlantai tömegközlekedést használtuk 3 napon keresztül. Ugyan a metró modern és gyakori, ezt nem mondhatod el a buszokról, és az egy villamosról. Azok, úgy tűnt félóránként járnak, és hogy is mondjam, akik használják, azok nem a felső 10 ezerhez tartoznak. Na, mindegy, jó tapasztalat volt.

 Iskolások a muzeumban:

A belváros nagyon kedélyes. Tiszta és biztonságos. Sok a zöld, a fák és parkok, és ekkor, április elején, isteni volt az idő, a legszebb nyári, mert később, nyáron, túl nagy a kánikula. Mivel hotelben voltunk, minden nap étteremben étkeztünk, amiben nagy a választék és sok nagyszerű étkezde van.

Museum of Art, Atlanta:

A legjobban nekem az Optimist tetszett, ami tengeri dolgokra van specializálva. Egy péntek estére volt rezervációnk. Már a belépés is jó benyomást kelt, egy volt nagy ipari csarnok lett étteremmé átalakítva. El mégy a parkoló mellet. Itt az a szokás, hogy a kocsidat nem magad parkolod, hanem vannak fiatal emberek, akik kocsidat a bejáratnál átveszik és neked egy számot adnak, majd kocsidat valahol parkolják. Ezt a rendszert az US-ban szeretik és „valet parking”-nak hívják. Ha Porsche vagy hasonló márkát hajtasz az rögvest az étterem mellet lesz parkolva, feltűnően, hogy a hangulatot emelje. Koreai kocsik távolabbra kerülnek.

The Optimist restaurant:

Az étteremhez tartozik egy mini golf pálya, amihez közel a kisgyerekes szülők ülhetnek, és így fiatal gyerekeikkel játszhatnak, Martini pohárral kezükben. Elsétálsz egy a teli osztriga bár mellett, ahol jómódú kuncsaftok nyers osztrigákat nyelnek (2,50 dollár per osztriga), és pezsgőt nyakalnak. Végül is a tágas étterembe érkezel, vagy 100 asztal zsibong, a pincérek, és főnökeik nyüzsögnek. Észrevettem, sok asztalnál csak nők, vagy (ritkábban,) csak férfiak voltak, gondolom egyetemi vagy volt középiskolai barátok, munkatársak találkoztak a hétvége előtt és beszélgettek.

Feleségem koktélt rendelt, én egy helybéli csapolt sört. Koktél 12 dolcsi, korsó sör 8. Egy adag nyers szeletelt (citromban marinírozott) Szent Jakab kagylókat ettünk előételnek, majd a nejem rántott osztrigákat rendelt, míg én édesvizű rákokat, fokhagymás/paprikás tejszínes szószban.

 Nyers osztriga nagytál:

Utána fagylaltoztunk. Borravalóval és két pohár itallal ilyesmiért két személyre 120 US dollárt fizetsz. Utána a tökéletes estében lehetett hazafele sétálni, avagy szerencsét próbálni a ritkán járó busszal. Taxik alig vannak, az uber itt győzedelmeskedett.

A Great Barrier Reef , ahogy angolul hívják, Ausztrália észak-keleti partjánál található, a Koral tengerben, kb. 100 km-re a parttól, É-D irányban. Hossza körülbelül 2600 km. A Budapest London távolság légvonalban csupán 1500 km. Állítólag az űrből is látható.

Az ausztrál túráknak egy lényeges eleme ide ellátogatni. 2004-ben mi is megnéztük, dacára hogy se én se nejem nem vagyunk különösebben vízi lények. A korallokat látni légző csőznöd (snorkeling) kell, azt se csináltuk még. Fiammal azonban, aki ekkoriban itt élt, nem lehetett vitatkozni. Ezt muszáj volt megnézni.

Elmentünk egy hétre. Sydneyben repülőre szálltunk és elrepültünk Cairns városába északra. Ez vagy két óra repülés. Itt már bőven „koral zátony” közelben vagy, de mi itt autót béreltünk, és még északabbra mentünk. Két óra vezetés után egy kis helyre, Port Douglas-ba értünk.

Mondanom sem kell, hogy a koralzátony messzebb levő részénél voltunk. Nem sokkal távolabb, Port Douglas-tól északra az országút meg is szűnik és tovább északra csak kalandos földutakon tudsz menni. Terepjáró kell, trópusi dzsungelen és lakatlan helyeken keresztül hajthatsz, amik tele vannak krokodilokkal és különleges állatokkal.

Port Douglasban elmentünk a hotelunkba, majd kisétáltunk a fő utcára, vacsorázni. Kis balatoni hely benyomását keltette bennem, ha eltekintesz a pálmafáktól és a piacon árult kókuszdióktól. A fő utcán volt sok utazási iroda ahol a zátony megnézését az ember elintézhette. Másnapra lefoglaltunk egyet. Nem olcsó, fejenként száz dollár. Egész napos út. Az árban minden benne van, büfés ebéd a tengeren, stb.

Reggel korán indulsz. Mivel Port Douglas kis hely, aránylag kis hajóval fogsz menni.

A mi hajónk, egy katamarán motor- jacht, kb. 20 embert volt képes vinni. Három személyzet: a tulaj a kapitány, öccse és egy hölgy, valószínűleg az egyik felesége volt a személyzet.

Az utasok, nejem, fiam és akkoriban a menyasszonya, (ma már felesége), plusz vagy tíz más, főleg európai turisták. Szóval reggel 8-kor a kapitány beindította a motort, és mint egy őrült neki a tengernek, vagy 60 km/ó sebességgel.

A tenger sosem nyugodt. A kis hajó úgy rázkódott, hogy még olyat nem tapasztaltam. Lett is ennek eredménye. Az utasok nagy része tengeri beteg lett. Én közép magasan ültem, a hajónak három szintje volt. Pillanatok alatt mintha másnapos lennék, gondoltam is hogy már látom, miért ajánlanak büfé ebédet…. alig fog valaki is enni. Megmozdulni nem mertem, mert úgy éreztem rögvest okádni fogok. Lenéztem a hajó aljába, ott többen már hánytak, fiamat is beleértve. A nőket nem láttam, de keresni se erőm se merszem nem volt. Csak egy helyben gubbasztottam, halál betegen. Végül is, istennek legyen hála, megérkeztünk. Ez egy a tulajnak szentelt hely volt a GPS szerint.

Nyílt tengert láttam, se sziget se semmi. A tengeribetegség mintegy varázslatra mindenkinél elmúlt. Kis kioktatásban részesültünk, ha medúzát látsz, ne fogd meg. Ne állj le, ha úgy érzed, tudnál is. Azoknak, akik tudtak könnyű búvárkodni, extra pénzért lehetett felszerelést bérelni. Mi meg kaptunk szemüveget, lélegző pipát, a lábra uszonyt és isten áldjon, gyertek vissza két óra múlva. Ebéd szolgáltatás akármikor, a büfé asztalon.

Említettem szkeptikus voltam. Szóval beugrottam az aránylag meleg vízbe, és kis idő alatt elsajátítottam hogyan kell ezzel a pipával lélegezni, stb. Na, lássuk, mi van itt!

És csoda történt. Mint egy álomban egy virágos kert felett lebegtem. Még annál is jobb, mert itt ott trópusi halak iskolái voltak, akik százával, mint valami láthatatlan kéz irányítására egyszerre úsztak, fordultak. Voltak magányos nagyobb halak is, akik egész a közeledbe jöttek… egy mese világ. Nem lehet vele betelni! Néha éreztem olyan közel lebegek, hogy hasamat érintik a sokszínű korallok. Nem bántam meg egy percre se, hogy ide messze eljöttünk.

Később visszafele jövet Cairns városába is elmentünk a korallokat megint megnézni. Ott nagy hajóval, több száz japán turistával mentünk. Itt a célnál egy másik, üveg fenekű hajóra szálltunk át, és egy hasonló élményen megint átmentünk. Mivel nagy hajóval mégy, nem lettem tengeri beteg. De a több száz turista, az állandó fényképezés és japán karattyolás sokat elvett az élményből.

Ajánlom nézd meg az alábbi rövid National Geograpic videót:

https://www.youtube.com/watch?v=wbNeIn3vVKM

A Yosemite Nemzeti Park az egyik legnépszerűbb természetvédelmi terület az USA-ban. Talán csak a Grand Canyon és a Yellowstone előzi meg.  Közép Kelet Kaliforniában található, San Franciscótól kb. 3 óra autóval. Területe 3000 négyzetkilométer. A Sziklás hegyekben, a Sierra Nevada vonulatnál fekszik. Legmagasabb pontja közel 4000 méter, a legalacsonyabb, 650.

1890-ben lett védett terület, 1984-től Világ Védelmi Terület.  Évi 3,7 millió látogatója van. Geológiailag gleccser lecsiszolta gránit, ami lassan felemelkedett és ma látványos képet nyújt. A szó "Yosemite" gyilkost jelentett az eredetileg először ide telepedett Miwok törzs nyelvén.

 Yosemite látkép:

A szikla alakulatok, a Kapitány, a Fél Dóm, stb., közismertek. A környék óriás fenyőkkel van tele. A sok látogató veszélyezteti a természet szépségét és egyes itt létező állat és növény megélhetését, ezért manapság nagy vita folyik miszerint vissza kellene „vágni” az elérhetőségen, pl. csak a védett területen kívül lehetne parkolni és kempingezni. Plusz be kellene tiltani a behajtást magán autóval.

Yosemite The Bridal Veil Fall, vízesés:

Ennyi ismertető után, a 25 évvel ezelőtti látogatásunkat szeretném röviden leírni:
Feleségemnek nem volt elég szabadsága, haza kellett mennie a két hetes kaliforniai utunk után. Kivittük a reptérre és mi, két fiúnk és jómagam, elhajtottunk Yosemitét megnézni.

A diák szálláson (Youth Hostel) aludtunk, itt álltunk meg először a parkon kívül. Egy nagy fenyőerdő közepében volt, szép, régi, nagy faház. Emlékszem, az eső már hónapok óta nem esett. Itt nyáron ez normális. A száradt fenyő tüskék puha csúszós szőnyeget és isteni illatot szolgáltattak. Tisztában voltál, hogy a legkisebb alkalomra ez lángba borulhat. Voltak is (és minden évben vannak) errefele nagy erdőtüzek.

Yosemite a Half Dom szikla, jobbra:

Érkezés után, uzsgyi, a Parkba. Vagy fél óra vezetés után elértünk ahhoz a ponthoz, ami egy tüneményes kilátást nyújt a Yosemite völgyre és a távoli szikla alakulatokra. Ezt követően az egyik nagy sziklafal alatt hajtottunk el, láthatod az út mellett parkolt kocsikat, a bent ülők messzelátóval a sziklamászókat nézik. A mászáshoz engedély kell, a legnehezebbek egyike ez a fal, minimum két nap a tetejére kerülni. A mászóknak a falon kell aludni.

Yosemite, az El Captain szikla:

Innen egy nagy parkolóhelyre kerültünk, ahonnan a park szolgáltatta ingyenes busszal mehetsz ide oda. Mi az egyik leghíresebb ösvény kezdetére kerültünk, ami egy Bridal Veil (Menyasszonyi Fátyol) nevű a vízesés lábánál kezdődik. Táblák mutatják az ösvények hosszát. Mi nagy bohón kiválasztottuk a Fél Dómhoz vezető ösvényt, és nosza elindultunk. Már délután 2 volt. 6,5 mérföldnyit mutatott a jelzés, ha jól emlékszem, azaz 10 km-t, egy irányban. Vizünk is alig volt. Gondoltam nem fogunk majd végig menni, félúton visszafordulhatunk.

Turisták a Half Dom utolsó szakaszán:

Az ösvény, meredeken (sokszor lépcsőkön) emelkedik a vízeséshez közel. Mesés a kilátás, a víz mennydörgése (188 métert esik), és a szivárvány. Ahogy feljebb érsz, a turisták ritkulnak, mert az erőfeszítés jelentős. A tetőn csodás fennsík, ott van a kis patak, amiből a vízesés lesz, de a cél, a Fél Dóm, innen még 4 mérföld.

Megyünk tovább a lassan emelkedő úton, és én éreztem, hogy nem fogom bírni szusszal. Mondom fiaimnak, akiknek nagyon tetszett a túra, menjetek, én itt megpihenek, utána vissza megyek és majd az ösvény alján a kezdetnél várni fogok. Oda adtam nekik a maradék vizet, és ők, nélkülem jóval gyorsabban haladván, eltűntek. A 12 és 14 éves szív jobban működik, mint a 45 éves. Leültem az ösvényhez közel. Egy nagy, vad, meredek völgybe néztem le. A semmibe, néha egy madár, a csendbe. Ma is emlékszem a megnyugvásra, a pillanat tökéletességére.

A park ősszel:

Na, egy idő múlva vissza fordultam. Egy szembejövő ambiciózus német vagy svájci kis gyalogló csoporttól vizet is tarháltam és lassan visszamentem. A lefele menet se könnyű, keményen igénybe veszi a térdedet. A kezdetnél vártam és rájöttem, hogy talán felelőtlen volt a fiúkat egyedül hagyni. Plusz, ha baj nem is történik egy ott levő tábla szerint, amit csak akkor vettem észre, du 6 órára, ha nem érnek vissza lekéssük az utolsó park buszt és bevallom nem emlékeztem melyik messzi parkolóban hagytuk bérelt kocsinkat.

 Profi mászók készülődnek az átalvásra:

Nagyon izgultam, mert a hat óra kezdett veszélyesen közeledni. De vagy 5 perccel a zárás előtt fiaim megjelentek. Felértek a Fél Dómra, és nagyon boldogok voltak. Mesélték az utolsó 100 métert egy kábelbe kapaszkodva kellett tenni. Én mindenesetre nagyon megkönnyebbültem. Az este egy hosszúlépést is kínáltam nekik, csak kis pohárral, magamnak meg egy nagyon nagyot öntöttem.

PS:

1        A sziklamászáshoz nézd az alábbi 3 perces videót:

https://www.youtube.com/watch?v=ICBrXUuwvgg

2        További fényképek itt találhatók:

https://www.google.ca/search?q=yosemite&source=lnms&tbm=isch&sa=X&ved=0ahUKEwj55Y_Nmb3TAhVn34MKHbZ-A24Q_AUICSgC&biw=1366&bih=638

Ezek a konyhák a legismertebbek közé tartoznak az USA - ban. Louisiana államból származnak. Az első, a cajun, vidéken használtatik, a másik, a kreol, városi konyha. Állítólag az igazi kreol konyha használ paradicsomot, míg a cajun nem.

Gumbo egytálétel Brendától:

.

Először egy kis történelem. A korai kanadai francia bevándorlókat az angolok a hét éves háborúban leverték. Ezt követően 1760 körül, azokat a francia származású telepeseket, akik az Atlanti óceán mellett éltek, (a mai Nova Scotia és New Brunswick tartományokban), az angolok egyszerűen kitelepítették. Szerették vagy sem, elszállították őket délre, a mai Louisiana állam környékére, ami akkor még spanyol fennhatóság alatt volt. Az idetelepült franciák leszármazottjait hívják cajun-oknak.

Rántott osztriga Po Boy: 

A cajunok idő múltával nyelvileg beleolvadtak az angol tengerbe. Ma már csupán kevesen beszélik a fura dialektust, a helybeli franciát. A francia nyelv itteni eltűnése ma is figyelmeztető a Kanadában élő francia kisebbségnek. El vannak szánva, hogy itt (Québec tartományban) ez nem fog megismétlődni.

Egy kis cajun édesség, Brendától: 

Louisiana állam és New Orleans város nevezetes a jó konyháról és mellesleg a jó jazzről. Az utóbbiba persze az itt élő feketéknek, a volt ültetvényes rabszolgák leszármazottjainak is volt lényeges hozzájárulása.

New Orleans egy csodálatos hely. Itt sok minden összejön: tradíció, jó zene, jó konyha, meleg klíma, szép város és a városon kívül, a nagy Mississippi mellett az ültetvények.

Brenda étkezdéje, kívülről: 

A cajun és a kreole konyha felhasználja a tenger, a folyó (Mississippi) és az árterület (bayou) által szolgáltatott alapanyagokat. Ezek közé tartoznak az édesvízi rák (cray fish), a harcsa, a tengeri herkentyűk, a disznóhús, rizs, a kukorica, paprika/paradicsom.

Tipikus ételeik:

Gumbo: Egy tál étel, leves, olyasmi, mint nekünk a gulyás. A fő zöldség benne a gombó, (angolul okra) ami sűríti a levest. A levest be rántják. Lehet benne rák, vagy hús, néha mind a kettő.

A tábla ahova nevedet felírod: 

Jambalaya: Megint csak egy tál étel, leginkább a magyar rizses húshoz hasonlít. Jól fűszerezett paprikával. http://www.mindmegette.hu/jambalaya.recept

Po-boy: Tulajdonképpen egy szendvics, kettévágott francia kenyérben felszolgálva, a kenyérben rántott osztriga, disznósült és hasonlók lehetnek.

Ugyan jártam New Orleansban, de már annak jó ideje. Befejezésképpen éppen ezért egy ismert San Franciscói cajun éttermet mutatok be, ahol nem régen voltam. A neve Brenda’s. http://frenchsoulfood.com/

Brenda belülről: 

Brenda a város Tenderloin (bélszín) nevű (nem éppen jó hírű) negyedében található. A cím: 652 Polk St., közel az Eddy utcához. Nincsen messze a városházától. A környék tele van hajléktalanokkal, tarhálókkal, fura alakokkal. Brendánál nincsen asztal foglalás. Szabályok vannak. Be mégy, oda mégy a nagy fekete táblához és felírod nevedet sorrendbe, és hogy hányan vagytok. Pl. én: „Steve 2”. Az áthúzott nevek már asztalnál ülnek, az áthúzatlan nevek és számok mutatják a várakozás hosszát.

Utána ki kell menned és kinn vársz, míg sorra kerülsz. Akkor majd valaki a nevedet az utcán ordítani fogja. Addig gyönyörködj az utca képben. Ha szerencsés vagy, mint mi a legutóbb, esetleg láthatsz olyasmit, amit eddig nem láttál. Mi egy meztelen esküvői menetet láttunk, akik tanúikkal mentek gyalog a városházára. Megesküdni. Mert így akarták a figyelmet arra felhívni, hogy San Franciscóban a nyilvános meztelenséget nem kellene büntetni. A rendőrség, a sajtó, a TV követte őket, vagy hat pucér ember masírozott a városházához.

De nemsokára hallottuk: „Steve for two!!!„