Nagynéném, Emi néni karakán perszóna volt. A Báthory családban három leány volt és ő volt a legidősebb. Anyám, Kata, a középső és a Magdi néni volt a legfiatalabb. De ő élt a legtovább. Én nagyon szerettem.                                                                                           
Emi néni szokás szerint korán ment férjhez.  A férje orvos volt. Aránylag gyorsan két leány és egy fiú született. A férje nem sokkal ezután egy betegségben meghalt. Én nem is láttam. Így egész fiatalon özvegy lett. Nagyapám, akinek jól menő építkezési vállalata volt, magához vette őket. Emi néni sosem tanult meg főzni, még talán érettségije sem volt, úgyhogy nem igen tudom mit csinált ezekben az időkben. Halottam nagyapám irodájában tüsténkedett és gondolom három gyermekét nevelte.

Amikortól én emlékszem rá, mondjuk 1946-tól, a háború végétől, már sokan laktunk nagyapám házában, mert ezek nehéz idők voltak.  Lassan az irodája is felszámolódott, és ő nemsokára meghalt.

Emi néni leányai ekkoriban huszonévesek lehettek és fiúk után loholtak, fia meg sikertelenül apja foglakozását próbálta követni. De az orvosira csak nem vették fel. A származása nem volt a kornak megfelelő. Végül is tanárképzőre ment. Még később belépett a pártba. A család erről nem beszélt. De Kanadába távozásom után (1969) nem sokkal Zoli pályája felívelt. Elismert szakértő lett a pedagógiában, sokat utazott. Emi néni büszke volt rá.  Itt van egy wiki link Zoliról: https://hu.wikipedia.org/wiki/B%C3%A1thory_Zolt%C3%A1n_(pedag%C3%B3gus) itt meg egy késői interjú vele: https://www.youtube.com/watch?v=2410cdvXOxo

Visszatérve, Emi néni az én gyerekkoromban, hogy anyámat idézzem, „seftelt”. Mit értek ezalatt? Fonalat szerzett, sokszor IKKA-soktól, avagy azoktól, akiknek nyugatról ezt csomagban küldték.  Ezt megvette és elvitte azokhoz, akik szerettek kötni, azaz házi bedolgozókhoz, majd ha a dolog (általában szvetter, stb.) meg lett kötve kifizette ezeket és eladta megint csak magánkézben, nem boltban. Szép pénzt csinált, persze adó mentesen. Egész nap lótott-futott, megrendelésekért, anyagért és bedolgozóihoz. Mindezt villamoson és buszon tette. Ezt imádta, nagyon sikeres lett. Anyám és Magdi néni is dolgozott, anyám egy angyalföldi kötődében, Magdi néni valami hivatalban, de a fizetéseik nagyon alacsonyak voltak.

IKKA bolt a belvárosban:

Emi néni sosem ment újra férjhez. A Rákosi korszakban egy „undercover” üzletasszony lett és haláláig az maradt. Így volt kis pénze, és mivel engem szeretett, leányai meg fia már nagyobbak voltak, elvitt egypárszor magával téli vakációkra. Én kb. 6 éves lehettem. Még nyári vakációkra sem volt az embereknek pénze ez időben, ugyan voltak vállalati üdülők, nemhogy téli vakáció!

A hely általában a Mátra volt. Mátraszentimrére és Bagolyirtásra emlékszem. Ezek akkoriban (de ma is) gyönyörű, mai szemmel nézve szegényes falvak voltak. Bagolyirtás csak egy tanya volt, oda csak gyalog lehetett menni Mátraszentimréről. Ott élő parasztoknál bérelt szobát. Távolsági busszal mentünk az Engels térről. Jó időbe tellett, amíg Hatvanon, Gyöngyösön keresztül a Mátrába felértünk.

A Mátra Bagolyirtáshoz közel:

Emlékeim nagyon kellemesek. Láttam libát tömni, részt vettem disznóölésen, anyám (háború előtti) sílécével az ott levő kis lejtőkön csúszkáltam, a parasztházban élő kissé nagyobb fiú nagy csodálatára és irigységére.

Most hogy itt a nyár, nem sokára lehet friss csemegekukoricát kapni, javaslom azoknak, akik szeretik a “más ízeket” a következő receptet. A recept azt hiszem eredetileg mexikói.

 
Hozzávalók, 4 személyre: 
6 friss normálméretű édes kukorica, 
1 fej összevágott hagyma, 
1 gerezd fokhagyma, 
1 közepes méretű (Ella) krumpli, meghámozva, összevágva, 
Kis olíva olaj, vagy vaj,
Tejszín vagy tejfel, ha akarod, ez nem muszáj.

Kis összevágott snidling, (vagy bazsalikom), összevágott friss piros paprika (erejét kivágod először). 

Éles késsel hántsad le a kukoricaszemeket egy mélytányérba. Ebből egy csészényit külön tegyél félre. 

A megmaradt torzsákat tegyed forró vízbe, hogy ellepje, annyiba amennyinek a leves mennyiségét akarod a 4 személynek. Lassú lángon forrald 30 percig. 
Dobd ki a torzsákat. 

Közben egy másik lábosban kis olíva olajban (vagy vajban) dinszteld a hagymát és az összevágott fokhagymát. Max. 5 percig, vigyázz ne égjen oda…majd tedd bele a krumpli darabokat és a lehámozott kukoricát (kivéve az egy csészényit, amit félre tettél). Öntsd rá a torzsalevet, tegyél bele megfelelő mennyiségű Knorr tyúkleves port, (vagy hasonlót). Ha nem szereted, ízesítsd meg sóval. Lassú lángon főzzed, nem tovább, mint 30 perc. 

Szűrd le a levet, tedd félre, és kézi turmixszal, (vagy mással) őröld fel, ami maradt, hogy a leves krémes legyen. Keverd megint össze a kukorica lével. Kóstold meg, ízesíts sóval, ha kell. (Keverj bele tejszínt vagy tejfelt, ha szereted.) 

Utolsóként főzd meg a félretett kukoricaszemeket, külön kis sós vízben. Épphogy, 5 perc is túl sok, ha friss kukoricáról beszélünk.

Találd a tányérokba, kanalazz bele mindenkinek a frissen főtt kukoricából, és díszítsed a snidlinggel és paprikával.

Ha meleg van, nem kell forrón enni, szobahőmérsékleten is jó. 

Jó étvágyat!

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás tengeren, két fiatal szerves kémia doktorátust szerzett. A doktorátusi diploma megszerzése a kémikusi végzettség (4 év) után még 5 évbe tellett. Ezen idő legnagyobb részében a diákok a professzoruk/mentoruk kutatását segítették. Ez napi 10 plusz órát vett igénybe, sokszor szombatot is beleértve és csupán két hét vakációval évente. Szóval, akik ilyen egyetemre járnak, azoknak nemigen marad idejük tüntetésekre, de sokszor még elemi kikapcsolódásra sem.

Mind ezért az egyetem minimálisan fizette őket, nevezzük ezt ösztöndíjnak. Ilyen végzettség után azonban, főleg mivel patinás egyetemről volt szó, nyitva állt a nagyvállalatok (multik) kapuja. Az ilyen végzettségű fiatalokat az átlagnál jóval magasabb kezdő fizetéssekkel csalogatják ezek. Itt aránylag biztonságos dolgozni, és mivel kiváló képességű fiatalokról beszélünk az előrelépés lehetősége is valós.

De a mi fiataljaink nem akartak ide csatlakozni. Volt egy ötletük, amit maguk akartak kikísérletezni és abban reménykedtek, hogyha sikeresek lesznek a maguk erejéből, jobban fognak járni. Ha egy vállalathoz leszegődnek, nem biztos, hogy ötletük kutatását tudták volna folytatni. De még ha tudták volna is, közismert hogy a találmány/szabadalom  az alkalmazó cég tulajdona lesz, ugyan vitatatlan hogy azok, akik tényleg valamit felfedeznek a multinál is meg lesznek becsülve. Anyagilag is és elismerésben is, de a találmányhoz joguk nem lesz.

Az ötlet, amit az előbb említettem egy olyan gyógyszer kifejlesztéséhez fűződött, ami egy bizonyos fertőzéstől védené meg az illetőt. Eladdig az immunitást csupán oltás révén lehetett elérni. Jobban mondva három oltás eredményeként, a másodikat az első után három hónappal kellett beadni, míg a harmadikat egy év után. A sikeres felfedezés célja egy pirula kifejlesztése volt, ami oltás helyett, egyszeriben immúnissá tette volna a beszedőjét. 

Ezt elérendő egy új molekulát (az aktív alkotórészt) kell először létrehozni. Amikor ezt elérik, általában nagyon körülményesen,  drágán, kis mennyiségben, egy olyan folyamatot kell találni, ami ezt a molekulát nagyobb mennyiségben és lehetőleg olcsóbban hozza létre. Ezután a hatóság, ez esetben az FDA (Food and Drug Administration) előírásai szerint először állatokon majd önkénteseken kell kipróbálni és bebizonyítani, hogy a mellékhatások, ha vannak, nem veszélyesek az orvosság szedőire. 
A procedúra éveket és rengeteg pénzt vesz igénybe és a siker esélye nem magas. 

A kezdő kutatóknak kutatóintézetre, berendezésre, pénzre volt szüksége, és nem kevésre. Bankok nem igen kölcsönöznek ilyen bizonytalan dologra, arra, ami még csak egy ötlet. Mecénásra volt szükség, pénzre hogy kémikusokat alkalmazzanak és elkezdjék a hosszas és fárasztó kísérleteket. Csupán ketten ezt a munkát képtelenek lettek volna elvégezni. Az is kellett, hogy részvényt tudjanak kibocsátani a NASDAQ-on, ami a második legnagyobb tőzsde az USA-ban, és ami kisebb (főleg technológiai) vállalatokkal is foglalkozik.

Mivel hőseink a legjobb helyeken szerezték doktorátusukat, és professzoruk melegen ajánlotta őket, vállalkozásuk hihetőnek tűnt egyeseknek, olyanoknak  akik hajlandóak voltak rizikósabb vállalkozásokba pénzt fektetni (nem úgy, mint a bankok) és így hamarosan szereztek pénzes támogatókat. Itt úgy hívják ezeket, hogy „kockázati tőkések”, (angolul: venture capitalists). Ezek a fele tulajdonjogért a dolgok pénzügyi részét elintézték. Mi több, embereket szerveztek, akik segítettek a kis kutatóintézet létrehozásában, majd elérték a listázást a tőzsdén, ami még több tőkét eredményezett. A kibocsátott részvények a piacon (NASDAQ) évek során árukat tartották, 20 dollár/részvény. 10 éves működés semmi eredményt nem mutatott, de mivel a részvény ára nem esett, a piac még hitt a vállalatban. 

Hogy megértsétek miről volt szó a cég évi kiadása 50 millió dollár volt. Ezt a közel 100 dolgozó (nem kis része jól fizetett kutató kémikus) fizetése és a kutatással járó költségek képezték. Bevétel nulla. A dolgozók kaptak fizetésük mellett részvény részesedést is. Az utóbbit évente kétszer. Ezt kézhez vétele után 5 évig nem lehetett eladni, 5 év múltán a piactól függően, mint említettem darabját kb. 20 dollárért, eladhatták. 

Nyilvánvaló hogy ilyen vállalatnak egy idő múlva fel kell valami eredményt mutatnia. Jobban mondva kell valamit produkálniuk, amit a piac elismer, mert az 50 milliós évi veszteség nem tarthat örökké. Ha a piacon hitét veszti, az ilyen vállalkozás tönkremegy. Ekkor történt, 10 évvel az alapítás után, hogy híre kezdett terjedni, hogy a titkot az elején említett gyógyszer összetételéhez kezdték felderíteni. A vállalat fél éves jelentései kezdtek nagyon pozitívak lenni. Közeledni kezdtek ahhoz a hosszú és pénz igényes stádiumhoz, amit a hatóságok (FDA) az új gyógyszerek elfogadására előírtak.

A részvény ár emelkedni kezdett, rövid egy hónap alatt a 10 szeresére. A színfalak mögött a nagy Pharma cégek ajánlatokat adtak a kis cég igazgatói tanácsának. Egyikük nem is teketóriázott, a részvény árának 100 szorosát ajánlotta nyilvánosan a cég tulajdonjogáért, azaz az összes részvényért. Ez a többség részvény tulajdonosoknak, a két alapító tagnak és az őket anyagilag segítő venture kapitalistáknak (akik a kockázat tőkét szolgáltatták az évek során) közel 500 milliárd dollárt jelentett. Az igazgató tanács és a részvény tulajdonosok a sebtében összehívott rendkívüli találkozón úgy döntöttek, hogy az ajánlatot elfogadják. A cég ezzel effektíve megszűnt. Az ötlet tovább fejlesztését a nagy Pharma vette át. 

Azoknak az alkalmazottaknak, akik összes részvényüket megtartották, az ajánlat évi szolgálat X 100 ezer dollárt jelentett. Értsd ezalatt, hogy akik kezdettől, azaz 10 éve ott dolgoztak, mint kutatók és részvény részesedésüket megtartották, fejenként egy millió dollárt kaptak részvényeikért. Az a kutató, aki csak 1 évet dolgozott, az 100 ezer dollárt kapott, azaz durván évi fizetését megduplázta. (NB, amennyiben a vállalatot megveszik az 5 év részvény eladási határ értelmét veszti.) 

A nagy Pharma állást is ajánlott jó pár kutatónak, ugyan nem mindenkinek. Székhelye  San Franciscóban volt. A kis vállalat, ami megszűnt, New Yorkhoz közel működött. Ezért az ajánlatot családi okok miatt nem mindenki tudta elfogadni. Az ajánlat mellesleg hasonló fizetést garantált és vállalta a költözés teljes költségét. Azok, akik állás ajánlatot nem kaptak, vagy azt el nem fogadták, az adminisztratív és segítő állásban levő személyzettel együtt állásukat elvesztették.

                                                                                                                                        
Itt a történet vége, fuss el vele.

A New York Times-ból:  „Negyvenen felül fele olyan férfinek érzed magad?”

Ilyen és hasonló hirdetések a férfiak tömegét késztetik arra, hogy tesztoszteron szintjüket felemeljék. A Food and Drugs Hivatal szerint a tesztoszteront növelő receptek csupán 4 év alatt 1,3 millióról 2,3-ra szaporodtak.

Van egy állapot amit „alacsony T”-nek hívnak, más néven „hypogonadism”-nak, ami fáradságot és csökkent szexuális érdeklődést jelenthet, és ez gyakoribb lesz, ahogy a férfiak korosodnak. De a JAMA Belgyógyász lap tanulmánya szerint a fele azon férfiaknak, akik a felírt tesztoszteronnal élnek, nem szenvednek hiányban. Legtöbbjük csak fáradt és ezen akar segíteni. De így talán ártanak maguknak. Kiderült, hogy a gyógyszer nem teljesen ártalmatlan: Idegorvosok bizonyítékokat hoznak a napvilágra, ami azt mutatja, hogy ha a férfiak tesztoszteront szednek, impulzívabb – és gyakran hibás – döntéseket fognak hozni.

A kutatók már évek óta kimutatták, hogy a férfiak tudásukban és megállapításaikban általában magabiztosabbak, mint a nők, és hisznek abban, hogy a megoldásaik, amikre jutottak, jobbak, mint az a valóságban igaz lenne. Ez az önhittség kapcsolatos lehet a tesztoszteron szinttel, mivel egy új kutatás, amit Gideon Nave, egy kognitív neurológus (a Pennsylvania Egyetemről) Amos Naderrel, (az Ontario Egyetemről) karöltve végzett, kimutatta, hogy a magasabb tesztoszteron szint megnehezíti az illető hibás érvelésének a beismerését.

Hogyan vezethet az emelkedett tesztoszteron szint túlzott önbizalomhoz? A lehetséges magyarázatok egyike az orbitofrontális cortexben lehet, ami rögvest a szemeink mögött van, és aminek fontos szerepe van az önértékelésben, határozat hozatalban és impulzusvezérlésben. Neurologusok, Pranjal Mehta (Oregon Egyetem) és Jennifer Beer (Texas Egyetem, Austin) azt találták, hogy az orbitofrontális tevékenység alacsonyabb azoknál, akiknél a tesztoszteron szint magasabb. Tanulmányok kimutatták, hogy azoknál ahol az agy e része kevésbé aktív, általában túlzottan magabiztossá válnak okfejtési képességeikben. Mintha az orbitofrontal cortex az illető „szerkesztője” lenne, aminek szerepe kimutatni munkáddal járó potenciális problémákat. Ha megemeled a tesztoszteron szintedet „szerkesztőd” bátorítóan (de félrevezetően) csendben marad.

Egy klasszikus tanulmányban, amit a Wisconsin Egyetemen készítettek, egyetemisták rangsorolták magabiztosságukat a vizsgakérdésekre adott válaszuknál, „egy - arra, amit csak vakon megsaccoltak” és „öt - arra, amiben teljesen biztosak voltak”. Úgy a férfiak, mint a nők magas jegyet adtak maguknak, amikor helyes választ adtak. De mi történt, amikor a válaszuk nem volt helyes? A nők ennek megfelelően habozónak tűntek, nem úgy, mint a férfiak. Azok legtöbbje itt is „biztos” avagy „nagyon biztos”-ra értékelte helytelen válaszát, ugyanolyan magabiztosságot tanúsítván a rossz válasznál, mint a jónál.

A férfiak szintén hajlamosak teljesítményüket túlbecsülni, amikor önmagukat hasonlították össze. A német Kiel Egyetem és Oxford kutatói egy felnőtt csoporttal egy olyan vizsgálatot végeztek, ami az ítélőképességüket és az érvelésüket méri fel. A vizsgát kognitív reflexiós tesztnek hívják, röviden K.R.T.

Hogy a KRT-re egy példát lássál, próbálj erre válaszolni: A baseball ütő és a labda összesen 1,10 dollárba kerül. Az ütő egy dollárral többe kerül, mint a labda. Mennyibe kerül a labda?

Mint a legtöbb embernek, az első válaszod az lehet, hogy a labda 10 cent. Ha a labda 10 cent és az ütő egy dollárral többe kerül, (azaz 1,10), akkor az összeg 1,20 lenne. Szóval a labda 5 cent és az ütő 1,05-ba kerül.

Ha ezt elhibáztad, nem vagy egyedül. A legjobb egyetemek, mint pl. Harvard és Princeton hallgatóinak csupán 30%-a válaszol hibátlanul az ilyen kérdésekre. Így tervezték ezeket az oktondi kérdéseket. Az elsőként beugró válasz jónak tűnik, de éppenséggel nem a helyes.

A Kiel Egyetem tanulmányában, mindkét nem (nők és férfiak) úgy érezte, hogy a vizsgán jobban szerepeltek, mint valójában. Amikor azonban azt kérdezték meg tőlük, hogy a többi résztvevő hogyan végzett, a nők úgy gondolták minden nő hasonló jól végzett, míg a férfiak úgy érezték ők jóval jobb eredményt értek el, mint a többi férfi.

Az emberek nem akarnak abban hinni, hogy ők átlagosak. De a nőkhöz hasonlítva a férfiak általában úgy gondolják, hogy ők az átlagnál jóval jobbak.

Ha úgy érzed, hogy az elgondolásod korrekt, érdekel, hogy mi a mások véleménye? Valószínűleg nem. Nicholas D. Wright, neurológus az angol Birmingham egyetemről, tanulmányozta, hogyan változtatja a változó tesztoszteron szint a hajlandóságunkat a másokkal történő együttműködésre. A legtöbb tesztoszteronkutató érthető okokból a férfiakra koncentrál, de dr. Wright és társai a nőkre koncentráltak. Ha a nők tesztoszteron pirulát szedtek, hajlamosabbak lettek mások véleményét semmibe venni, azokkal összehasonlítva, akiknek placebót adtak. A tesztoszteronon erősödve erősen maguk véleményére támaszkodtak akkor is, amikor az hibás volt.

A legutolsó tanulmány tanulságai, amiket konferenciákon már ismertettek és januárban a Psychological Science-ben fog megjelenni, még több ok van a tesztoszteron kiegészítők miatt aggódni.

Nave és Nadler doktorok és társaik 243 férfit arra kértek, hogy egy gélt kenjenek vállukra, karjaikra és mellkasukra. A férfiak fele tesztoszteront kapott a többi placebót. Amikor a gél megszáradt felvették ingüket és mentek a dolgukra.

Négy és fél óra múlva, amely elegendő idő a tesztoszteron szint csúcsára érni és annak stabilizálódására, a férfiak visszatértek a laboratóriumba. A komputerek elé ültek és egypár tesztet végeztek – matematikát, egy hangulat felmérőt és a K.R.T-t (kognitív reflexiós teszt).

Azoknak a férfiaknak, akik tesztoszteront kaptak, ugyan nem változott a hangulata, de a képességük egy alapos analízisre, igen. Átlagosan 35%-al valószínűbb lett, hogy a baseball ütő/labda típusú kérdésekben hibázni fognak. Következtetéseiket hamarabb érték el, valószínűbbé váltak az ösztönös hibák, hibás válaszukat gyorsabban adták, mint azok a férfiak, akik a normál tesztoszteron szinten maradtak, akik lassabban, de pontosabban válaszoltak.

Vannak olyanok, akik e hírre csak a vállukat vonogatják, és azt mondják, hogy egy fifikás szó trükknek nincsen hatása a mindennapi életre, de a kutatók szerint ilyen okfejtési hibák képesek befolyásolni a pénzügyi börzéket. Egy neurológus kutató csoport, Dr. Nadler vezetésével és Paul J. Zakkal karöltve (Claremont Felsőoktatási Intézet) 140 tőzsde kereskedőnek adott tesztoszteront, illetve placebót. A következő nap a kereskedők egy tőzsde szimulációban vettek részt.

Az eredmény aggasztó volt. Azok a férfiak, akik tesztoszteront kaptak jelentősen felülértékelték a piacot a placebón levőkkel összehasonlítva, és az árak zuhanására lassabban reagáltak. Más szóval rossz irányba mentek anélkül, hogy erre rájöttek volna.  (Szerencsére Nadler résztvevői nem az igazi tőzsdén játszottak, mert sejtették, hogy egy dózis tesztoszteron mire lehet képes.)

A történelem a nőket régóta megbízhatatlannak és hisztériásnak nevezte hormonjaik miatt. Talán itt az ideje a férfiakról így beszélni: ”Ő most túl hormonos”.

A kutatásoknak vannak határai. A kísérletekben résztvevő férfiak átlagosan 20 évesek voltak, idősebb emberek okfejtésére egy hormon dózis növelés esetleg kisebb hatással jár. És persze a kísérlet nem állítja, hogy minden férfi rossz érvelő a tesztoszteronja miatt, avagy hogy a férfiak rosszabb döntéshozók, mint a nők. Önbizalom tud cselekvésre késztetni és kockázatot vállalni. De mindannyiunknak látnunk kell, hogy amikor az önbizalom túlzottá válik, a tesztoszteron adalékok ezt az állapotot elősegíthetik. Ironikusan ezek az adalékok az illetőt vezetésre bátoríthatják, ugyanakkor lecsökkenthetik annak eredményességét.

A TV hirdetések fiatalságot és életerőt ígérnek, de kihagyják a csattanót: A tesztoszteron emelése nemcsak azt éri el, hogy 18 évesnek fogod magad érezni….de azt is, hogy úgy is fogsz gondolkozni.

PS

1          A fenti egy cikk fordítása, a New York Times 2017 június 25-i vasárnapi számából. A szerző, Therese Huston egy kognitív pszichológus a Seattle Egyetemen és a „What’s True, What’s Not, and What Strategies Spark the Best Choices.” könyv szerzője.

2          Köszönet blogtársunknak, aki a fordításom magyarságát átfésülte.

3          Az eredeti cikk itt található:

https://www.nytimes.com/2017/06/24/opinion/sunday/men-testosterone-hormones.html

Mindig is nagyon szerettem vonattal utazni. Ez kora gyerekkoromba vezethető vissza, amikor is az olykori balatoni nyaralásra vonattal mentünk. Ezek az utak a legrégebb emlékeim közé tartoznak. A vonat a Déli pályaudvarról indult, persze még a régiről nem az újabb beüvegezettről. Jóval előbb ki kellett mennünk, mert nekem muszáj volt megnézni a mozdonyt. Itt földbe gyökerezve szívtam magamba a látványt: a hatalmas masinát, gőz eresztést, a mozdonyvezető és a szénlapátoló tüsténkedését… olajos kannával jártak, fényes tengelyek csillogtak...mit mondjak az egész látvány felejthetetlen volt. Én is mozdonyvezető akartam lenni. 
Indulás után juszt is a lehúzott ablaknál álltam, kanyarokban lehetett látni a mozdonyt, hiába próbáltak anyámék onnan elhúzni, mert sokszor kormot kaptam a szemembe. 

Megy a vonat a Balatonra:

Székesfehérvárnál a nagyokkal én is leszállhattam egy szörpöt inni, de mindig aggódtam, hogy mi lesz, ha elindul és itt hagy minket a vonat? 
Földvárra mentünk, fontosnak tartottam, hogy én pillantsam meg először a Balatont, amikor csak egy rövid időre feltűnik, majd 5 perc múlva véglegesen. 

Vagy 10 éve annak, hogy Lyonban és Aix en Provence-ban töltöttünk pár napot. A franciák, és ma már mások is, komoly pénzt fektettek ebbe a nagysebességű vasút hálózatba. A nagysebességű vonatokat TGV-nek hívják (train a grande vitesse). A hálózaton nincsenek közúti vasúti szintbeni kereszteződések.

Kora reggel érkeztünk Párizsba. A repülőtéren egyszerűen lesétáltunk TGV állomáshoz, ami a repülőtér alatt van. Jegyünk a repülőjegyhez csatolódott. Lementünk a peronra a vonatunkat várni. Minden nagyon civilizált és pontos. A vonat 2 óra alatt Lyonba repített, kb. 500 km a távolság, 280 km/óra az átlagsebesség. A TGV hálózat kisebb városokba be sem megy, kívül áll meg, onnan busszal kell bemenni hasonlóan, mint a repülőterekről. Tipikusan ezeken a kis állomásokon 4 vágány van. A külsők a megálló vágányok, a belsők (egy üvegfallal elválasztva) azoknak a vonatoknak vannak fenntartva, amik ott nem állnak meg. Egy csoda látvány amint 280 km/o-val átvágtatnak. Mint valami alacsony repülési bravúr! 

Shinkanzen, Japán:

Ha már vonatokról beszélek, volt szerencsénk Japánba látogatni és a Tokió - Kyoto között a Japán nagysebességű vonaton utazni, amit shinkanzen-nek hívnak. Lenyűgöző! Minden 10 percben indul egy vonat, mintha csak egy metró lenne, 2 óra 20 perc alatt vagy Kyotóban egy 520 km távolság.

Itt Kanadában is, hacsak tehettem vonattal utaztam. Erre ritkán van alkalom, a vonat túl sok időt vesz igénybe és többe is kerül mint a repülőgép. Az Ottawa Toronto járaton azonban többször utaztam. Toronto közelében egy ideig közvetlenül az Ontario-tó mellett megy a vágány, a tó olyan nagynak tűnik, mint egy tenger. Kb. 500 kilométer a távolság, a vonat 5 óra alatt teszi meg, és kb. 5 helyen áll meg.

Az észak amerikai vonatok elég elavultak, általában diesel mozdony húzza őket. Van egypár legendás járat pl. a Transz Canadian, ez Toronto és Vancouver, (az utóbbi a Csendes Óceán mellett van) között működik, avagy az USA –ban, pl. a Southwest Chief, ami Chicagót és Los Angelest köti össze. Én még nem utaztam rajtuk, ezek az utak több napba telnek és főleg nyugdíjasoknak valók.

A legegzotikusabb utunk Thaiföldön volt. Nagyon ajánlják a Bangkok-Chiang Mai vonalat, és a három napi járat közül az éjszakai vonatot. Nagyon romantikus. A vonat este 8-kor indul és másnap reggel 10-re érkezik céljába. Na nem pontos, +/- 1 -2 óra késés előfordulhat. Chiang Mai kb. 600 km-re van északra Bangkoktól. A második legnagyobb thai város, ugyan mérete Bangkok mellett eltörpül. Körülötte a vidék hegyes ahol mindenféle érdekes hegyi thai bennszülött törzsek és ritka vadállatok élnek. Maga a város gyönyörű, tele Buddhista templomokkal, fából épült épületekkel, kicsit tirolias. Van egy egyetem is és mindenhova gyalog el lehet jutni.

TGV:

A Bangkok - Chiang Mai vonatra lehet hálószobát rendelni, avagy cuche-t. A “fapados” jobbára marad a helybelieknek. Mi a középsőt választottuk odafele, vissza volt hálófülkénk. A vonat tele van európai turistákkal, a cuche főleg fiatalokkal, akik általában hosszabb időre jönnek Ázsiába. Mellettünk két 20 év körüli német leány utazott. Indonéziában töltött kalandjaikat tárgyalták. De volt ott francia szerelmespár, amerikaiak, angolok, ausztrál és holland diákok és mi Kanadából. A vonat egy szép pályaudvarról indul, de ellentétben az eddig utazott vonatokkal, ahogy elindul látszólag nincsen saját pályája. Eleinte, mint egy villamosnak, a gépkocsi dugókkal és a közlekedési lámpákkal kell birkóznia! Bangkok nagyváros, ez bizony órákig eltart. No de nem kell unatkozni az ablak mellől láthatod a vágányhoz egész közel lakókat, bádog bódék sokaságát. Esznek, egy vödörrel vízért mennek, kártyáznak,…., stb. Lassan besötétedik és a külvárosokban kissé gyorsabban haladnak a dolgok, mondjuk 40 km/ó? Itt az idő vacsorára, amit mint a repülőgépen az ülésedhez hoznak. Később az üléseket ággyá alakítják, csupán egy függöny van, ami a többiektől elválaszt. 

Bangkok, Főállomás:

Itt az ideje elmenni a bár kocsiba! Nem, nincsen lég kondicionálás, de nem is kell… az ablakok mindkét oldalon nyitottak és van bőven légmozgás, repkednek a függönyök. Rendeltünk egy gin and tonikot, majd még egyet és kezdtük úgy érezni magunkat, mint egy Somerset Maugham novella szereplői. Ha kétled, csak nézz ki az ablakon a fekete trópusi éjszakába. Bámulhatod a gyakori ismeretlen thai állomásokat…nem hinnéd kinézésre egypár a balatoni állomásokra emlékeztet….kivéve hogy a vágány melletti  padokon buddhista papok csöveznek, alszanak narancs tógáikban. Ah, a trópus varázsa!

Angolul kisgyerekkoromban kezdtem tanulni, így a vágy hogy Londonba ellátogathassak, nagyon korán felébredt bennem.

1964-ben, piros útlevéllel, kívánságom valóra vált. London, két hónapos első nyugat európai autóstoppos utazásom, fő állomása volt.

Tipikus utca Kensingtonban:

Augusztusban érkeztünk ide, egy hetes párizsi tartózkodásunk után, jó barátommal. A Holland Parkban levő fő diákszállás tele volt. De adtak egy címet, máshová a belvárosban, ahol egy gimnázium tornaterme át lett alakítva diákszállásnak. Mondták, hogy ott próbálkozzunk. Volt is hely. Leraktuk hátizsákunkat a matrac mellé és kimentünk sétálni. A nyári nagyváros, az utcák, jólétet sugároztak. Bementünk egy kocsmába, a híres londoni pub-ok egyikébe.

Valahol a Holland Park közelében:

Nem hittem a szememnek. Mintha egy jómódú család nappalijába léptünk volna be. Emberek karosszékben, díványon, jól öltözve. Mi a farmerünkben, nagyon kilógtunk. Nem is maradtunk sokáig, csak a fejünket ráztuk. Kocsmák Magyarországon nagyon mások voltak…akkor főleg, de még ma is.

Egy pub Mayfairben. Nyáron divat a járdán fogyasztani:

Azóta jártam Londonban jó párszor, talán 8-szor. Legutoljára két éve. Kisebbik fiam családjával, és az unokáinkkal találkoztunk. Ők egy majorkai vakációból Hongkongba hazatérőben, mi egy három hetes magyarországi tartózkodás befejezéseként. Öt napra béreltünk egy három hálószobás lakást Dél Kensington-ban. A lakás bére ötször annyi volt, mint a budapesti megfelelője. London nem olcsó város.

A jobbfajták lóval a Hyde Parkban:

Lakásunk közel volt egypár múzeumhoz, ahova unokáinkkal gyalog el tudtunk menni. A Természet Múzeum, a Tudomány Múzeum és a Victoria és Albert Múzeum. Már reggel 10-kor iskolakirándulások tucatja jelent meg, a kisdiákok szépen egyenruhába voltak öltözve. Láthattad mennyire megváltozott az angol demográfia, a hindu és más (fekete, sárga) arcok sokasága, feltűnik.

A Victoria Albert Muzeum:

Különösen az első két múzeum, gyerekek számára nagyon ajánlott. Vannak nagy dinoszauruszok, kitömött állatok, a másikban űrhajók, gőzgépek, míg a Victoria és Albert olyan vegyes felvágott, ott egy kiállítást láttunk a régi öltözékekről. A múzeumok mellesleg ingyenesek, jobban mondva a te adakozásodra szorulnak….

London Hangversenyterme a Royal Albert Hall:

Közelünkben volt a Royal Albert Hall, London hangverseny terme, és a Hyde Park is, London Margitszigetje (ugyan nem sziget). A park tele volt emberekkel, nagyon meleg volt.

Hampstead egy utcácskája:

Egyik nap elmentünk London egyik legkedvesebb negyedébe, a kissé északabbra fekvő Hampstead-be. Mivel többen voltunk, taxival mentünk. A kb. 10 km-es út majdnem egy órát tartott a lassú közlekedés miatt, és 50 dolcsiba került. Hampstead, kissé dombos, ellentétben London legnagyobb részével, ami lapos. Árnyas utcácskái, Budára emlékeztetnek, de több a divatos üzlet. Sok a kis bolt, nagy a kedvedre való kocsmák választéka, tele van hangulatos éttermekkel. Van egy része, egy parkszerű rész, a Hampstead Heath, ami olyan Normafás, ahol meghagyták a természetet. Innen rálátsz a városra. A magas fűben a szerelmes párok magukra maradhatnak, a gyerekekre jobb, ha vigyázol, a fűben és fák között elveszhetnek.

A Hampstead Heath:

London, sok magyar fiatal célja, és a sok szerencsétlen menekült álma, nem véletlenül vált a mai világ egyik legerősebb mágnesévé.

Ha ide eljutsz, amellett hogy megtanulod a nyelvet, a mai világ legfontosabb nyelvét, az európai civilizáció egyik melegágyába értél. Oda, ahol dacára, hogy a gyarmatokat leadták, és azok lakósai közül (kénytelen-kelletlen) rengeteget befogadtak, a legtöbb ember megélhetést tud magának találni. Ahogyan én emlékszem, 50 éve a legalsó fokon a hinduk voltak, de ma a lengyelek, litvánok és, igen, a magyar fiatalok. Idővel ez is meg fog változni. Ahogyan anno az indiaiak, mások is gyökeret fognak tudni itt ereszteni, és ezzel ezt a szigetországot tovább gazdagítják. Szóval ne aggódj, ha netán gyermeked ide csöppen. Ennél a városnál jobb hely nem igen akad a nagyvilágon.

Kilátás Londonra a Hampstead Heathről:

A New York Times-ból: Gyerekkoromban olykor előfordult, hogy édesanyám bátyámat és jómagamat ékesszólás leckékkel fenyegette meg. Nem titok, nagyon is számít, hogy hogyan beszélsz az osztálytudatos Nagy Britanniában. Peterborogh, az egyre változó szülővárosunk elég jómódú volt, de nem előkelő. Tíz lakója közül hat a Brexit-re szavazott – egy hasznos fordított „jómód” mutató. (A múlt csütörtöki választásoknál, Peterborough átváltott a Munkáspárthoz, 2001 óta először).

Anyánk, aki vidéki és munkásszármazású volt, azt akarta, hogy a nem megfelelő kiejtésünk minket az osztálylétra megmászásában ne akadályozzon. Az ékesszólás leckékből végül is nem lett semmi, de szombat délelőttönként táncórákat kellett vennünk. Nem akarta, hogy két ballábasak legyünk ebben sem.

Úgy történt, hogy bátyám és én eredményesek és sikeresek lettünk nem kis részben a szerető, nyugodt középosztályba illő otthonunknak köszönhetően, ahol felnőttünk. A munkásosztályra utaló kiejtésem maradandó nyomait az Oxfordban töltött három év eltűntette. Feleségem szerint, ha iszom, újra előjön, de neki fogalma sincs miről beszél - ő amerikai.

Az osztálytudatosságot Angliában mindig is lehangolónak tartottam. Ez az egyik oka, amiért Angliában született fiunkkal átjöttünk Amerikába. Itt az osztályod nem számít, azt import TV műsorokon, mint például „Downtown Abbey” vagy a „Crown” vizsgálhatod/csodálhatod.

Így aztán elképzelheted a megrökönyödésemet, amikor ráébredtem, hogy az Egyesült Államok még jobban be van meszesedve az osztályokba, főképpen a magasabb fokokon. A lényeges különbség az, hogy itt legtöbben, akik ide tartoznak, tagadják az ezzel járó a kiváltságokat. A meritokrácia mítosza elhiteti velük, hogy pozíciójukat saját lángeszüknek, szorgalmuknak köszönhetik, nem pedig szerencsének vagy a manipulált rendszernek. Angliában legalább a nagymenők ezt elismerik és bűntudatot mutatnak.

Angliában politikailag lehetetlen az, hogy a miniszterelnök a gyerekeit privát iskolákba vagy ehhez közelállóba küldje. Még a meggyőződéses és Etonban nevelkedett David Cameron sem volt erre képes. Az Egyesült Államokban a legliberálisabb politikus is képes a privát iskolázásért fizetni. Jó pár haladó barátom gyerekeit évi 30 ezer dollárba kóstáló középiskolákba küldi. Nem az a meglepő, hogy ezt teszik. Az a meglepő, hogy emiatt semmi lelkiismeret furdalásuk sincsen.

Az osztálynélküliség látszata mögött, az amerikai osztály produkció gépezet kíméletlen hatékonysággal működik. Legfőképpen a felső/középosztály kristályosodik ki. Ezek a szerencsések a jövedelem létra tetején találhatóak, annak felső ötödében, évi 200 ezer dollár családi jövedelemmel, és elkülönülnek az alattuk levő 80%-tól. Összességükben, 1979 óta, ez a felső 20% 4 billió plusz adó előtti jövedelem növekedést élvezett, a 3 billióval összehasonlítva, ami másoknak jutott. Egy része ennek a nyereségnek a felső 1%-hoz ment. De a legnagyobb része az alattuk levő 19%-é lett.

Az a retorika, hogy „mi a 99% vagyunk” – vészesen önigazoló, és lehetővé teszi azt a mítoszt, hogy a vaskos hat számjegyes fizetéssel rendelkezőek éppenséggel ugyanazon körülmények között élnek, mint a közönséges amerikaiak, és hogy csupán az úgynevezett „szuper gazdagok” (az 1%) azok, akik az egyenlőtlenségért felelősek.

A politikusok és tanácsadóik aggódnak, hogy a szegénység generációkat érint, de a jólét még erősebben öröklődik. Nagyon is zavaró, amit ma jól ismerünk, éspedig az hogy mennyire erősen mentődik át az osztályhelyzet a generációkon keresztül. Azon gyerekek legtöbbje, akik a felső 20%-ba születnek ott fognak maradni, és ha ki is esnek csupán a következő ötödbe kerülnek. A szociális mobilitás kiemelkedő kutatója, Gary Solon így fogalmazta meg a minap: „A szegénység csapdája helyett a másik oldalon van végletes megragadás, nevezzük ezt a „jólét csapdájának”.

Egy fajta kettős gondolkodás történik itt. Egyrészt a felső/középosztálybeli amerikai elhiszi, hogy egy meritokráciában él (ezen hit alapján ők jogosultak nyereségeikhez) másrészt lépten-nyomon anti-meritokratikus tevékenységben vesznek részt azzal, hogy gyermekeiket előnyös helyzetbe hozzák. Így aztán ha van is etikai diskurzus az jobbára így fejeződik be: „Lehet, hogy ez nincsen rendben, de mindenki csinálja”.

Példaképpen az Egyesült Államok az egyedüli nemzet ezen a földön, ahol könnyebb az egyetemre bekerülni, ha történetesen a szülőd oda járt. Oxford, Cambridge a múlt század közepén megszabadult ettől az öröklődési gyakorlattól. Meglepő maga az, hogy ez a gyakorlat a 21. század közepén Amerikában egyáltalában létezik. De még jobban meglepett az, hogy a liberális felső-közép osztályt nem zavarja, hogy ez mennyire előnyös számukra.

A felső/középosztály persze egy csomó hasznos dolgot is csinál, főképpen akkor, amikor egy stabil családi légkört teremt és támogató szülői viselkedést gyakorol. Az ilyen viselkedést terjeszteni kell, senki se érezze magát bűnösnek, azért mert azon igyekszik, hogy gyerekeit jól nevelje fel.

A dolgok kellemetlenné válnak, amikor ez az osztály a piacot előnyére – és mások kárára – igyekszik fordítani. Vegyük a lakáspiacot, mint a legeklatánsabb példát. A kirekesztő iskolai körzetek eredményeként a gazdagok elszigetelik magukat. Elkülönülten élnek, még ha nincsenek is látható kerítések. Mivel az iskolák a környéküket tükrözik, ez a fizikai elkülönülés tükröződik az iskolai osztályon belül is. A jó iskolák kívánatossá teszi a szomszédságot, ennek eredménye a házaik árának emelkedése. A felső/középosztály bármilyen politikai befolyású a zónában, a vagyon és adó levonások és az oktatási előnyök által egy egymást erősítő összefonódó ciklusban él.

Bátor legyen az a politikus, aki ezeket a jogosultságokat megkérdőjelezi. Nem régiek azok a törekvések, amik az iskola körzetek befogadóképességének javítására irányultak liberális városokban, mint Seattle-ben és bizonyos államokban, mint Kalifornia, sikertelennek bizonyultak. A házkölcsön adólevonásának beszüntetése lehetetlen, (nem úgy, mint Angliában ahol az ennek megfelelő levonást már 2000-ben (úgy a konzervatívok, mint a Munkás Párt) megszüntették.

Vagy tekintsük az egyetemi takarékbetéteket, egy másik vesztes propozíciót. Ezek adómentes eszközök arra, hogy pénzt tegyünk el gyermekeink oktatására. Hála annak a törvénynek, amit G. W. Bush elnök írt alá 2001-ben, ezek szövetségi adótól mentesek. A legtöbb állam szintén ad adólevonást. Ezen takarékbetétek majdnem kivétel nélkül a felső/középosztálynak segítenek. De amikor Obama elnök ezeket ellenezni kezdte, és 2015-ben meg akarta szüntetni az adómentességet, ezt egy általános felháborodás – és nemcsak a republikánus ellenzéktől – követte. A javaslatot végül is a liberális demokraták, jómódú választókerületeiket képviselve, megfojtották.

Haladó elgondolások, legyen az iskolai körzetek újra zónázása, felvételi követelmények vagy adó reformálás mind a felső/középosztály által felállított ellenállás falába fut. Az önérdek érthető lenne. De azok, akik az amerikai felső/középosztályba tartoznak, nemcsak megőrizni akarják előnyeiket, de az osztálynélküli társadalom, és a meritokrácia mítoszába burkolózván úgy érzik, ezeket jogosan megérdemlik. A felső 20% feljogosítottságának bűze mindenki előtt nyilvánvaló.

Manapság megértem, hogy az angol osztályrendszer egy ezüst béléssel rendelkezik. Angliában mi legalább elismerjük, hogy az, hogy hova tartozol életedben nagyon fog számítani. Gazdag angolok inkább elismerik, hogy pozíciójuk részben jó szerencséjüknek (azaz származásuknak) köszönhető. Ahhoz hogy az egyre élesedő származás okozta problémát az amerikaiak megoldják, nekik be kell ismerni saját cinkosságukat ennek megtartásában. Fel kell ismerni az osztály problémát. Mellesleg, igen rád nézek!

PS

1          A fenti egy cikk fordítása, a New York Times 2017 június 11-i vasárnapi számából. A szerző, Richard V. Reeves, a Brookings Institute senior tagja, és a nemsokára megjelenő könyv: “Dream Hoarders: How the American Upper Middle Class Is Leaving Everyone Else in the Dust, Why That Is a Problem, and What to Do About It.” szerzője.

2          Köszönet blogtársunknak, aki a fordításom magyarságát átfésülte.

3          Az eredeti cikk itt található:

https://www.nytimes.com/2017/06/10/opinion/sunday/stop-pretending-youre-not-rich.html

Előre figyelmeztetek mindenkit, egy nosztalgia poszt következik. Egy étteremről. Arról, ahol elemista koromban, mondjuk az ötödiktől, előfizetéses ebédelő voltam. Veronika volt a neve.

Pincérnő a Veronikából:

Ha beteszed a Google keresőbe sok ilyen nevű étterem jön fel. De ezek nem azok. Ez a Hadapród (1953-tól Kelemen László) utca kezdeténél volt, a villamosmegállóval srégen szemben. Az akkori Vörös Hadsereg útján, (ma Hűvösvölgyi út). Kissé később közvetlen mellette, egy esti szórakozóhelyet is nyitottak, a Budagyöngyét. De maga a Budagyöngye villamosmegálló, kettővel a Szénatér fele volt. 

Hétvégeken szólt a zene:

Ma már a Veronika helye hűlt. Kattintsd a narancs betűsre, látod, mi van ma ott. Lebontották, egy társasház díszeleg a helyén. A Veronika, egyszintes düledező ház volt. Szép kerthelységgel, gesztenyefák árnyában. Télen, belül, túl sötét volt. Elöl volt egy kétes hírű borozó-kocsma, hátrább egy fehér-asztalterítős étterem, külön bejáróval. Talán harmadosztályú lehetett. Nyáron, hétvégeken még a cigánybanda is játszott. Nem mintha nekünk pénzünk lett volna itt mulatni. Évente egyszer mentünk anyámmal étterembe, születésnapomkor, az Apostolokba, vagy a Mátyás Pincébe.

A Mátyás Pince, korabeli kép:

Miután anyám dolgozni kezdett, Angyalföldön, a DUX „Géphurkoló” Szövetkezetben, nem volt ideje főzni. Valami oknál fogva nem akartak a napközibe beiratani. Először egy családhoz jártam a Gábor Áron utca közelébe, ahol egy nő „kifőzött”. Innen telente még haza is hoztam a kosztot szüleimnek, vacsorára. Egy emeletes alumínium ételhordóban. De valami ok miatt ez megszűnt.

Szüleim elkezdtek a munkahelyükön enni. Jómagamat meg befizettek a Veronikába. Volt tésztás és nem tésztás menü. A tésztás háromfogásos volt, míg a másik, hát kettő. Ha jól emlékszem az enyém nem volt tésztás. Szűkös idők jártak, az 50-es évek. A heti étkezés ára, kb. 30 Ft lehetett.

Fröccs, bagózás:

Kaptál jegyeket, abból tépte le a pincér a napot az ebédnél. Nyicsta választék. Ebédidőben az iskolából ide sétáltunk, kb. 20 perc volt. Többen is be voltak ide fizetve. A befizetősek el voltak különítve az igazi étlapból rendelőktől, az étterem hátsó részébe, és a legtöbb pincér nem igen vett minket emberszámba, lévén hogy borravaló, tőlünk nem jött.

Minket a pincér tanonc szolgált ki. Emlékszem, majdnem velünk egykorú volt, a 8 elemi után került ide. Álma az volt, hogy a Nagyszállóba kerüljön. Ott külföldi vendégek is voltak!

Korabeli kép:

Persze hétköznaponként étlapos vendég alig volt. De emlékszem, egy akkoriban híresebb idősebb színész, Kovács Károly, aki a környéken lakott, sokszor ott evett. Egyedül, komótosan, a menüből rendelt! Nap, mint nap! Plusz borocska, vagy sör…a pincérek hajladoztak, nagy ember volt ám ő! Az étlapon a frissen sültek között, volt rántott csirke, a kedvencem, bécsi szelet, resztelt máj, rántott velő, bélszín, hagymás rostélyos…na, ilyesmit mi még véletlenül se kaptunk. Tökfőzelék feltéttel, paradicsomos káposzta valami oldalassal, ilyenek jutottak nekünk.

Kovács Károly szinművész:

És a mi adagjaink ijesztően kicsik voltak. Gondolom sokat loptak a konyhán a mi rovásunkra. Pedig ez az az idő, amikor a gyerekek étvágya óriási. Emlékszem az egyik ott ebédelő fiúra, Barlainak hívták. Szüleinek gondolom jobban ment. Kikönyörögte, hogy kettőre fizessenek be neki. Nem véletlen hogy kis idő múlva növekedése meggyorsult, jóval magasabb lett, mint én.

Ezt teljesen a dupla ebédjeinek írtam fel…nagyon irigyeltem.

PS

A képek a http://www.fortepan.hu/ weboldalról jöttek.

Torontói gépünk lassan ereszkedni kezdett, négy óra telhetett el a felszállás óta. Az ablakból lenézve, csodás a táj. A Grand Canyon vidéke fölött repültünk. Fél óra múlva már a Csendes Óceán is látszott, plusz a mérhetetlen sokasága a házaknak. Földszintes „bungalók”, amik Los Angeles (LA) lényege, ilyen és hasonló városrészek alkotják ezt a várost. Messze havas hegyeket lehetett látni. Kis rázkódás, megérkeztünk LAX-ba, ahogy LA repülőterét itt nevezik.

Na, mármost hacsaknem valaki vár, ismerős vagy rokon, kocsi kell. A mienk le lett foglalva. Az Avis-el vagyok „eljegyezve” évek óta. Mivel a vám stb. formaságokon már Torontóban átmentünk, és csupán kézipoggyászt vittünk, irány a „Rental Cars” (Bérkocsik) jelzés. Egy kis buszba szállsz fel, AVIS logóval ellátva, ami elvisz az Avis zárt területére…lehet fél Pasarét nagyságú. A busz a bérelt kocsid előtt tesz le, mert megmondtad beszálláskor, ki vagy, és a vezetőnél levő képernyő, mutatja a kocsid helyét. Ott vár, egy a több ezer között, papírok, kulcs minden elkészítve, az égvilágon senki sincs a közelben. Hajtasz a kijárathoz, itt az őrök leellenőrzik, hogy te az vagy aki a kocsit bérelte. Egy pillantás a jogsidra, 15 másodperc, és kinn vagy. Nincsen fakszni.

LA leszállás előtt:

Irány a San Sepulveda Boulvard. Mindig erre hajtok. Úgy érzem a San Sepulveda bulvár, LA, igazi arcát tükrözi. Nemigen van emeletes épület. Az út, széles, hosszú. Kisemberek laknak a szomszédságban, jobbra-balra. Sok a benzinkút, a nyílt parkoló, mindenütt olcsó boltok, mosodák. Csinosnak nem mondható. Mexikói, iráni, kitudja, milyen ételeket vehetsz, fillérekért. Az emberek farmerba vannak öltözve, kevesebb a német kocsi. Mellesleg itt nem divat gyalog járni.

Mehetnénk gyorsabban a 405-ös autósztrádán, de én ezt az utat szeretem, és ezen egy óráig „csorogni”, amíg a Sunset Bulvárnál, jobbra fordulunk. Ehhez közel van a hotelunk. A negyedet Bel Air -nek hívják, West Hollywood nincsen messze. Itt minden jóval proccosabb, mint az idevezető út. És itt érdemes sétálni.

A 405-es expressway a repülőtér mellett:

Nem is tudom, hogyan írjam le a várost? Ha nem is jártál itt, az előbb említett két negyeden kívül, (Bel Air és Hollywood) futóban hallhattál más városegyedekről is: Malibu, Santa Monica, Venice Beach, Manhattan Beach, Long Beach, Paramaunt, Anaheim, Santa Ana, Pasadena. Ja hogy a belvárost nem említettem? Van az is. Arrafele, amerre a magas épületek vannak. Érdemes megnézni, de LA lényege nem itt rejlik.

A távolabbi hegyek:

Essünk túl néhány adaton. Az USA második legnagyobb városa, LA belső területén 3.5 millió ember él, míg nagy Los Angeles, 13-tól 18 millió emberrel van megáldva, attól függően, hogy hol húzzuk a határt. 1871-ben lett várossá kijelentve. Spanyol misszionáriusok alapították. A mediterrán klíma, az óceán, nagyon vonzó várossá teszi, ugyan a környező hegyek és az állandó gépjármű használat miatt a tengerszinten a levegő nem a legjobb minőségű. Újabban, dehogy újabban, amióta csak emlékszem, a vízhiány is egy probléma. Kevés az eső, a polgárok meg nem ismertek a takarékosságukról. A Colorado folyó vizéből LA után gyakorlatilag semmi sem marad, közel nulla az a mennyiség, ami Mexikóba átér és a Csendes Óceánba végül is eljut.

Sunset Boulvár:

LA a szórakoztató ipar központja, sok híres ember lakhelye. Kalifornia másik neves városa, LA ellenlábasa, San Francisco. Az, mint New York vagy Boston egy „város város”. Jó tömegközlekedéssel és rengeteg bérházzal. LA-ben ezek még ma is alig vannak, és a kocsi használat nélkülözhetetlen. A szétterjedt várost, számtalan expressway köti össze, és ugyan van egy gyorsvasút, meg vannak buszok, de a tömegközlekedést jobbára csak a pénztelenek és a mexikóiak használják. A közlekedési dugók mindennaposak. Az a vicc járja, hogy LA lakóit csupán egy téma érdekli igazán: a közlekedés, éspedig az, hogy melyik expressway-t vegyék céljuk eléréséhez.

A Walt Disney koncert terem

xxx

Posztom hátralevő részében egy párnapos utitervet vázolok fel, látnivalókat, amiket szerintem, ha erre jársz érdemes megnézni.

A Centrum

OK, legyünk ezen túl. Három modern épület az, amit érdemes megnézni. A Walt Disney Koncert Terem, ez a neves Los Angeles Filharmonikusok székhelye, és egy ultra modern, Frank Gehry tervezte épület. Érdemes egy túrára befizetni.

A másik a Zene Központ (LA Performing Art Centre), ahol színházak és az Opera van. A harmadik épület talán a legszebb, a Cathedral of Our Lady of the Angels (Az Angyalok Mi Asszonya Katedrális). Az építész a spanyol José Rafael Moneo. 2002-ben készült el. A modern alabástromból készült ablakok, az építészeti elrendezés, a modern templom építészet egyik legszebb példányává teszik.

 A mi Asszonyunk Katedrális:

Sunset bulvár

LA, talán leghíresebb útja, 35 km hosszú. A belvárosban kezdődik, kb. két óra kocsival. A kissé szegényes kezdetétől, a rikító Nyugat Hollywoodon át a Csendes Óceánig tart. Elhajtasz a pénzes Beverly Hills mellett, ahova érdemes bekukkantani, mini palotáit megcsodálni. Az út csak kanyarog, jön a West Side és Brentwood, majd az elbujt Pacific Palisades. Csak megjegyzem, mindezek nem éppen munkás negyedek.

Sunset boulvár:

Végül a menő Malibu-hoz érsz, a Pacific Coast országúthoz, a neves US Hwy 1-hez. Itt nehéz lesz parkolni, de ha szerencsés vagy és találsz helyet, nyugodtan sétálj le a homokos óceán partra. Az US- ben a tengerpart sehol sem privát, sétálhatsz, nézheted a part menti több milliós villákat, fürdő gatyádban te is az itt lakók köze vegyülsz.

Beverley Hills:

Santa Monica

Én ide a Wilshire bulváron érkeznék, a Sunset után a legismertebb bulvár. Ennek itt a vége… fuss el vége. Santa Monica, egy kedvenc helyem. Olyan városias, érts ezalatt, hogy vannak bérházak, és öröklakások. Plusz van egy gyönyörű sétány az Óceán parton, meg egy komoly fából épített móló, ezt itt „Pier”-nek hívják. Van persze strand is.

Venice Beach:

Érdemes a főutcán járni, utána a kissé kijjebb eső Montana Avenue-t meglátogatni, ahova az itteniek kávézni járnak, kutyájukkal sétálnak, avagy éppen a jóga stúdiókba tartanak, kikapcsolódni. Egy érdekes része a városnak, nagy az utcai élet, tele megengedhető boltokkal, egyedi üzletekkel.

Venice Beach

Kissé keletre, Santa Monica-tól nem messze, ott van a Venice Beach. Sok strand van LA- ben, és ez nem is a kedvencem. De egyszer ide érdemes ellátogatni. A tömeg, tele van izompacsirtákkal, mutatványosokkal, zenekarokkal, csinibabákkal és melegekkel, de elsősorban a magad fajtával, temérdek turistával.

Talán a legokosabb biciklit bérelni és a 8 mérföldes víz menti, bicikli ösvényt komótosan pedálozni. Így magad mögött hagytad a kakofóniát. Jobbra az óceán, balra a temérdek póló-ing árus, kávézó és kocsma, a környék tele van kis, divatos, vityillókkal, amik amolyan nyaralóhely hangulatot adnak.

Ház Malibuban:

A Getty Museum

Íme egy épület komplexus, aminek építésénél a pénz nem számított.

Magasan egy domb tetején, a Santa Monica hegyekben, a fehér olasz travertine-ből épült csuda múzeum, egy „muszáj látvány”.  Milliárd dollárba kóstált, Roma mellől, Tivoliból szállították ide a követ. 1982-ben lett kész. Az építész, Richard Meier. A tervezésénél a természetes világítást maximalizálták. A nagy üveg ablakokból, nagyszerű a kilátás. Erre a Csendes Óceánt látod, a messziségben, arra, a San Gabriel hegyeket.

A Getty Muzeum:

Egy kis siklóval mégy fel kocsid parkolása után, (parkolás 15 dolcsi), a magaslatra, a fehér csoda épületek és parkok közé. Foglalni illik, nem akarsz ide hajtani csak azért, hogy ne legyen hely. Szánj rá minimum fél napot, ahhoz, hogy mindent lássál. A gazdag reneszánsz és impresszionista gyűjteményt nehéz elfelejteni.

Mullholland drive:

Mulholland Drive

Ez a kanyargós látványos út, ismeretes filmekről. A hollywoodi dombokat és azok kanyonjait követi. Amolyan itteni Béla Király út. Ahogy vezetsz, de főleg a mellékutcákban, olyan emberek házait látod, akiknek túl sok a pénze. Sok ház lábakon áll, isteni kilátással és csodás uszodákkal, kertekkel. Egy álomvilág, ami létezik.

Az úton van bőven kitérő, kilátással, ahol magát a várost és a San Fernando völgyet láthatod, magasról. Ingyen.

Rodeo Drive:

Rodeo Drive

Ez a Beverly Hills közelében lévő vásárló utca, LA „Váci utcája”. Nyilvánvaló, hogy az árak az itt lófrálók legtöbbjének bukszáján felüli. De a parkolás sok helyen 2 órára ingyenes, és miért is ne sétáljunk, csodáljuk a 15 ezer dolláros öltönyöket, a legnagyobb nevek alkotásait a kirakatokban?

Manhatten Beach:

PS

A beszámolóm nem lenne teljes egy video nélkül. Utazz az I-405 Expressway-en Santa Monica-ba. 3,5 perc.

https://www.youtube.com/watch?v=pM7mIQDPVrg

Len, ami Leonard rövidítése, kollegám volt. Ugyan fiatalabb, jópár évvel előbb ment nyugdíjba mint én. Tartjuk a kapcsolatot, úgy évente egyszer találkozunk.

Amikor egyszer, kb. 15 éve felvetettem, hogy el kellene menni Spanyolországba és a Camino Santiago-t, (760 km, minimum négy hét) le kellene gyalogolni, Len egy percig sem gondolkozott, igennel válaszolt és nagyon lelkes lett. Hozzá kell tenni, Len addig, 55 éves koráig, sohasem utazott sehol, Kanadán kívül, talán átment az USA-ba egyszer kétszer, de az nem számít.

Első reggel a Camínon, Len előttem:

Kanadában, főleg a környéken, sokat mozog. Barátaival évente vadászni mennek, járnak horgászni, még télen is a jeges tavakra. Ezek a hobbik nagy ivászatokkal járnak. Imád kempingezni, hosszú autóutakra menni. Volt a Yukonban, még Északra is felhajtott. Van egy Harley motorja, néha elmegy motorbiciklis találkozókra. Van Honda terepjárója, talán hójárója is.

Első nap átkelés a Pireneusokon:

Len ős kanadai. Az ükapja ide vándorolt Ottawa környékére, Írországból. Korán házasodott, gimnáziumi kedvesét vette el. De házassága után pár évre elvált, állítólag az asszony megcsalta. Azóta, hosszú évekről beszélünk, egyedül él. Egyetlen leánya a feleségével maradt, és állítólag az ellene nevelte. Egy szó, mint száz, nem akar tartósabb új viszonyba kerülni nőkkel, úgy érzem tart attól, hogy újra fog csalódni.

Baszk falu, második reggel:

Len egy „hús és krumpli” típusú ember…itteni kifejezés, használatos azokra, akik nem szeretik a változatos ételeket, nem igen adnak a minőségre, sajnálnak arra pénzt kiadni. Kicsit aggódtam, mert a fentiek miatt Len sok mindenben az ellenlábasom. Én soha sem vadásztam, talán kétszer horgásztam életemben, imádok enni…és folytathatnám.

Borozás Ír vándorokkal, Len jobbra elől, én hátul, balra:

De hosszú utunk Spanyolországban sikeres lett. A titka ennek az volt, hogy egyikünk sem érezte a kényszerét annak, hogy a másikhoz kell alkalmazkodnia. Len kissé lassabban gyalogolt az elején, főleg hegyre fel. Plusz gyakran leült ut menti kocsmákba sörözni. Én meg mentem a magam sebességével, sörözni csak napi túra befejezése után kezdtem.

A nap kezdetén megbeszéltük meddig megyünk, és délutánonként az ottani turistaszállóban találkoztunk, de egyébként az utat gyakran külön jártuk.

Len (középen) és én (balra) egy jobb borozó/sörözőben egy svéd túrázó társaságában, félúton, Burgos városában:

A napi gyaloglás végén Len kedve szerint elment egy élelmiszer boltba ahol bevásárolt sült csirkét, és egy tucat olcsó konzerv sört és ezeket a turistaszálló kantinjában elfogyasztotta, a söröket más túrázókkal megosztotta.

Katolikus menhely, valahol Spanyolországban. Len, hátul balra:

Én pedig olyan túrázókkal, akik azt szerették, gyakran kikutattam a helyi legjobb éttermet vagy kocsmát, az ilyenek a spanyol falvakban és kis városokban, nem drágák. Az étlapot tanulmányoztuk, jó helyi söröket és borokat rendeltük. Ez is OK volt Lennel, nemegyszer csatlakozott, és csirkét rendelt. Ha együtt ettünk, nem noszogattam, hogy próbálja ki a kemencében sült kecskét, vagy a pacal pörköltet. Ugyan a vége fele néha belekóstolt, amiket ettem, és legnagyobb meglepetésemre egyes dolog, például a galíciai főtt polip, ottani ínyencség, ízlett neki.

Len és én úton:

Történt egy fárasztó nap végén, az út a hegyekben vezetett, hogy szállásnézőnél elfelejtettem a narancssárga hátizsákomat a szállás ajtajánál kint hagyni, ami megegyezett jelünk volt, hogy leálltam, és így Len tovább battyogott. Mint később kiderült egy 5 km-re levő másik faluban szállt meg. Nem lévén mobil telefonunk, csak körülményesen e-maileken keresztül tudtunk estéként kommunikálni és vagy 5 napon keresztül külön mentünk, amíg csak úgy véletlenül egy út menti kávézóban egymásba szaladtunk. Át is öleltem. Nagy kő esett le a szívemről….hiányzott.

Megérkeztünk a végcélba, Santiago Compostella, Galícia: