Az alábbi cikk a New York Times 2016 február 21-i, vasárnapi Magazinjában jelent meg, a Pénzről című rovatban. A szerző Adam Davidson a National Public Radio „Planet Money” sorozatának egyik alapítója, valamint a NYT Magazine cikkeinek esetenkénti szerzője.
1980-ban egy napon, amikor 10 éves voltam, a nagymamám nappalijában ültem és kérdésimmel bombáztam, hogy milyen is volt az ő élete, kisleányként akkoriban, Fehéroroszországban. 90 éves kora ellenére, jól tudott kérdéseimre válaszolni. De, reményeim ellenére, semmi érzelmet nem tanúsított. 1890-ben született, egy pirinyó faluban, ahol a nap és a lovak adták az erőt és az ókori rómaiak óta szinte semmi sem változott. Nagyanyám növekedésében tanúja volt a repülőgép felfedezésének, az elektromos áram és a telefon bevezetésének. Azt akartam, hogy csatlakozzon hozzám ezeknek a világot megváltoztató eseményeknek a csodálatához, amiket, ennyit tudtam, ő, mint kisleány, előre el nem tudott képzelni. De csak nyugodtan és udvariasan válaszolt. „Nem, nem emlékszem arra, amikor az első repülőgépet láttam”. „Nem, nem emlékszem kit hívtam először a telefonon.”
A közgazdaságtannak manapság a kulcskérdése: „A technológiai fejlődés, a javulás az átlagemberek anyagi jólétén, amit az előbbi okoz, folytatódik-e tovább egy jobbára lineáris módón? Vagy már elérte a maximumot? Nem kis kérdés. Ha mást nem, azt tudjuk, hogy a béke, a demokrácia, de még a boldogságunk is, szorosan kapcsolatos a gazdaság növekedésével. Gazdasági állapotok, amik stagnálók, konfliktushoz vezetnek. Ha a torta nem növekedik, ugyebár, az egyetlen módja a helyzeteden javítani, a másik szeletének elvevésében marad. Sokat mond, ha a jelen elnöki választásokat ezen a prizmán keresztül nézzük. Bernie Sanders, (a demokrata jelölt a vezető Hillary Clinton mellett) az állítja, hogy a tortalopások már régóta napirenden vannak. Donald Trump, (a vezető republikánus jelölt) azt mondja, hogy az idegeneket (migránsokat) a tortánk közelébe sem szabadna engedni. Abban az országban, amire mindig is az elnyűhetetlen optimizmus volt jellemző - ha retorikában is, nem úgy igazándiban - meglepő, hogy 2016-ban, egyik elnökjelölt sem fest egy optimizmussal, gazdasági növekedéssel teli jövőt.
Egy ilyen jövő elképzelésében a jelöltek nem is fognak semmi támogatást találni, ha Robert Gordon, Az amerikai gazdasági csoda kibontakozása és letűnése (The Rise and Fall of American Growth) című művét elolvassák. Ez a könyv, amit az elmúlt hónapban a Princeton Egyetem Nyomdája adott ki, az ez évi megfelelője Thomas Piketty „Tőke a 21. században” című művének, és alapvető olvasmánya kell, hogy legyen minden olyan közgazdásznak, akit rendesen kiborított a könyv merészsége és tárgya, még ha nem is értenek egyet a következtetéseivel.
Gordon azt állítja, hogy az elmúlt 200 év változásainak ellenére, csupán egy maroknyi volt az, ami fejlődést eredményezett: az elektromos energia, a telefon, a benzinmotor, a tömeggyártás, a vízvezeték és csatornázás, a fertőző betegségek legyőzése és a számítógép. Szerinte minden más, az internetet és az okos telefont beleértve, nem más, mint variációk az előbb említett témákra – és minden 21. századi beszéd ellenére, ami a „felfedezésekről” regél, az elmúlt fél évszázadban a transzformatív átalakulás üteme radikálisan lelassult.
Mindezt tapasztaljuk, erősíti meg, ha figyelembe vesszük (a technikai fejlődés) egyre csökkenő hatását az amerikai munkaerő termelékenységére. A termelékenység, a legegyszerűbb formájában, azt jelenti, hogy az emberek többet termelnek egy adott időn belül, mint amire régebben képesek voltak. Ez az egyetlen módja, hogy az emberek, mint közösség, gazdagabb legyenek. 1920 és 1970 között, a termelékenység óriásit javult, ilyen növekedéshez hasonló sosem fordult elő az emberiség történelmében. De 1970 után a növekedés lelassult. Ezután még volt egy kisebb kiugrás, 2000 körül, amikor is a számítógépek az információ technikával összekapcsolódtak, az internet révén. Ha ezen kiugrást nem vesszük figyelembe, akkor az elmúlt 50 évben a növekedés csak az azt megelőző felének bizonyult. Gordon szerint, a termelékenység e lassabb növekedése, az egyenlőtlenséggel egybekapcsolódva, nemcsak elősegítette az amerikai bérek stagnálását, de a düh és kétségbeesés általános elterjedését is. Ami rosszabbá teszi, mondja, hogy ez a 70-es évek utáni lassúság velünk marad, mert az elmúlt 100 év említésre méltó felfedezés sorozata, nem valószínű, hogy újra bekövetkezne.
Gordon elméletének leghangosabb kritikája a Silicon Völgyben élő techno-optimistáktól jött, akik minket más csodák eljöveteléről biztosítanak. Kimutatják, hogy azok a dolgok, amiket ma már ismerünk - robotok, drónok, és a mesterséges intelligencia, okos készülékek - egymagukban elegendőek lesznek jelentősebb termelékenység elérésére, akkor, amikor ezeket a tejességükben alkalmazzuk. Ráadásul, mondják, lesznek még új, radikális felfedezések, amiket ma még nem vagyunk képesek megjósolni.
Jómagam is optimistább vagyok, mint Gordon, de ennek semmi köze a jövő technológiai fejlődéséhez. Mint Gordon is beismeri, hogy általában nagy a távolság egy technológia felfedezése és annak a termelékenységre tett széleskörű hatása között. A primitív gőzgépek a 17. században kezdtek megjelenni, és a telefont 1876-ban szabadalmazták. Ennek ellenére a termelékenységre tett óriási behatásuk, 1920-ig nem látszódott. Ez azért van, mert a termelékenység, és a mi életünk, úgy általában, nem a felfedezés pillanatában javul, hanem akkor, amikor a társadalom létrehozza azokat a feltételeket, amik lehetővé teszik azoknak az életünkbe való integrálódását.
Az 50-60-as évek hirtelen növekedésnek technológia feltételei már 1900-ban is jelen voltak, és vitathatóan, jóval azelőtt is. De a társadalom előtt akkor még sok feladat várt. Új iskolák kellettek, (az amerikaiaknak csupán 10%-a végzett középiskolát 1900-ban, még kevesebb egyetemet), ami kellett arra, hogy a felfedezéseket használni tudjuk. A szakszervezetek és a modern vállalatok érettebbek lettek azóta a munka alkalmazásában. Az egész országban egy új politikai rendszer alakult ki, ami mindenütt megfelelt az új gazdaságnak, nem csak a szomszédságban.
Ez természetesen egy rendezetlen, gyakran undorító, nem lineáris folyamat volt. A legnehezebb feladat egy belső folyamat volt: Az amerikaiaknak meg kellett változtatni azt, amit magukról eddig képzeltek. Nem elég, hogy jó pár jellegzetes munka, ami a 20. században létre jött, még nem létezett a 19.-ben, akkor még ezeket el sem tudták képzelni. Akkoriban nem voltak nagyvállalatok, következésképpen nem volt hagyománya a specializált munkáknak, aminek a feladata le van szűkítve. Az embereknek rá kellett jönniük, hogy országos piacok léteznek, óriási cégekkel, specialista foglalkozásokkal, nagyvárosi életformával. Miközben ezeket a sorokat írom, e-maileken keresztül levelezem egy barátommal, egy hölggyel, aki mint egy hitelkártya vállalat márka hirdetőjeként dolgozik. Felmerült bennem, hogy a munkájának leírása, az abban levő minden szó, értelmetlen lenne az ő ükanyjának, vagy az enyémnek.
Az a bizonyíték, ami Gordon szerint pesszimizmusra ad okot – a fennálló egyenlőtlenség, a termelékenység lassú növekedése, a fontosabb felfedezések ritkulása – alkalmakat is rejthet magában. Az elmúlt században, az egyén termelékenysége főként az által növekedett, ha egy nagyvállat szolgálatába állt és azt csinálta, amit a főnöke mondott. Manapság sok ember önmaga segít helyzetén – és a termelékenységén. Dolgaikat árulják az interneten, amihez mellesleg az interneten keresnek anyagi támogatást. És játékokat készítenek 3D nyomtatás segítségével. Iskolába járnak a netten, és amit ott tanultak abból ott vizsgáznak le.
Jelen pillanatban ennek a digitális, társas, szétágazó gazdaságnak az előnyei csupán az emberek egy kis csoportját érintik, és főleg azokat a vállalatokat, akik ebben dolgoznak. De mégis elképzelhető hogy a digitális technológia elősegítheti az oktatás új modelljének létrejövetelét, új módját annak, hogy a dolgozók, alkalmazóikkal tárgyalni és béreikben megalkudni tudjanak, és új módszerét annak, hogy emberek hirdetni tudják képességeiket, ötleteiket azoknak, akik ezt keresik, és megtalálják azt a helyet, ahol arra szükség van. Lehetnének finanszírozási alkalmak, amik enyhíteni tudnák a bizonytalanságot és a biztonság hiányát. Könnyebben lehetne vállalkozóvá lenni, több ember jó ötlete kerülne a piacra.
Felhívtam Gordont, és leírtam az előbb vázolt gondolataimat. Kissé kuncogva így válaszolt: „Álomvilágban élsz. Nem látom azokat a változásokat, amiket te felsorolsz, amik (szerinted) intézményeinktől és a társadalomtól szükségesek lennének, és nagyon valószínű az, hogy ezek a jövőben sem fognak bekövetkezni.” És talán igaza van. A jelen elnökválasztási kampány nyelvezete – amikor az egyáltalán érthető – az adókról és a szabályozásokról, a migránsokról és a szőnyegbombázásokról szól. Ez a zéró összegű stagnálás nyelvezete, nem a messzemenő közős növekedésé.
De hadd fogalmazzam tisztán: Ha ténylegesen egy generációs lassú növekedésre vagyunk ítélve, akkor a kollektív képzelőerőnk kihagyása az, ami minket visszatart, nem pedig a technológiai felfedezések hiánya.
PS
Köszönet barátomnak, aki a fordításom magyarságát átfésülte.
Az eredeti cikk itt található.
http://www.nytimes.com/2016/02/21/magazine/are-we-doomed-to-slow-growth.html?_r=0
